Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-05-07 / 19. szám

6 2oo6. május 7. PANORÁMA ‘Evangélikus ÉletS EVEL&LEVEL&EVEL&LEVEL & EVEL&LEVEL&EVEL&LEVEL&EVEL&LEVEL&EVEL&LE VEL&EVEL&LEVEL&E VEL&LE VEL&EVEL&LEVEL&EN Tamáskodás címmel lapunk április 23-i számában közöltük dr. Murányi László újságíró és íttzés János elnök-püspök levélváltását a Tamás-mise létjogosultságáról. Az újszerű istentiszteleti formát csaknem blaszfemikusnak tekintő vélemény olvasóink közül is többeket válaszra késztetett. Alábbiakban a lapzártánkig beérkezett reflexiókat kö­zöljük - Murányi Lászlónak tett ígéretünkhöz híven - teljes terjedelmükben, kom­mentár nélkül. Részünkről a polémiát ezzel lezártnak tekintjük lapunkbaft, de az Evangélikus Élet on-line platformján természetesen mindenkinek lehetősége van kifej­tenie véleményét a témáról. - A szerit. Tisztelt Murányi Úr! Érdeklődéssel olvastam nyílt levelét a kelenföldi Tamás-miséről. Bár távol élek a fővárostól, nagy ajándékot kaptam azzal, hogy egy Budapesten eltöltött hétvégén ellátogathattam a Tamás-misére. Nem az alkalom ötletgazdái és szervezői helyett szeretnék védekezni, hanem éppen „egyszerű"gyü­lekezeti tagként átélt élményeim alapján igyekszem néhány kérdésfelvetésre reagálni. Ön megdöbbent hívekről írt levelében. Valóban megdöbbentem. Azonban nem úgy, ahogyan ön gondolja. Arra döbbentem rá, hogy mennyire színes a mi istentiszteletünk, milyen érdekes, hogy ugyanazt a feltámadott Krisztust ennyiféle módon imádhatjuk. Mert a forma valóban rendhagyó volt, az istentiszteleten azonban mindvégig a Megváltó volt a középpontban. Úgy gondolom, hogy igazából ez a legfontosabb. A két „klasszikus" hitvallást hiányolta az istentisztelet liturgiájából. A kivetített hitvallás szöve­ge első hallásra teljes egészében megfelelt egyházunk tanításának, így nem tartom megvetendőnek a Kelenföldön használt szöveget. A „ministránsok" alkalmazása nem csak a Tamás-mise specialitása. Jó dolognak tartom, hogy egyre több gyülekezetben a hívek is részt vállalnak a liturgiában. Nem igazán értem, miért volt probléma, hogy az ojfertóriumfelét a következő alkalom megszer­vezésére fordítják a szervezők. (Sajnálom, hogy azt nem említi, hogy a másik felét egy evangélikus anyaotthon számára gyűjtötték) Nem ugyanez történik vasárnapról vasárnapra? Kimondva vagy kimondatlanul a perselybe dobott forintokból futjük a templomot, vesszük az úrvacsorabort, és fi­zetjük az igehirdetőt. Levelében a személyes megszólítást is hiányolja. Számomra az egyik legnagyobb ajándék az volt az istentiszteleten, amikor egyenként járulhattunk áldásért az oltárhoz, és voltak akik a magán­gyónás lehetőségével is éltek Kell-e személyesebb megszólítás annál, mint amikor közvetlenül sut­togja a bátorítást és Isten igéjét a lelkész a fülembe? Sajnos a hagyományos istentisztelet erre rit­kán nyújt lehetőséget. Nem tisztem az sem, hogy az igehirdetőt védjem, mégisfontosnak tartom megjegyezni, hogy a lel­ki konditeremnek nevezett templom és a tornatanárnak hívott Pál említése a prédikáció egyik legjobb metaforája volt. Csak emlékeztetem arra, hogy maga Jézus Krisztus is használt példázatokat, hogy az adott kor gyülekezete jobban megértse tanítását. Az orgonáról: magam - amatőrként ugyan - több mint tíz éve ülök vasárnapról vasárnapra az orgonapadon, Isten ajándékának tartom templomunk hangszerét. Mégsem tartom hibának, hogy nem szólalt meg az úrvacsoravételig az orgona a Tamás-misén. A választott énekekhez egyszerűen nem illik ez a hangszer. Az én polcomon a Bach-felvételek mellett található a pilisi Izsóp együttes cédéje. Óriási élmény volt számomra, hogy éppen tegnap végre élőben hallhattam a Máté-passiót, és jó volt dicsérni az Urat Kelenföldön is. Azt pedig egyenesen visszautasítom, hogy Istent káromolta az, aki mosolyogva énekelte, hogy „áldott, aki az Úr nevében jön". Nekem éppen az tűnt fel, hogy ki­csit feszengtünk a Tamás-misén, nem mertünk eléggé - testvérem kifejezésével élve - „rámozdulni” a spirituálékra. Miért ne énekelhetne olyan örömmel a gyülekezet, ahogyan a zsidók köszöntötték a Jeruzsálembe bevonuló Jézust? A csendes bűnbánat mellett miért ne lenne helye az őszinte örvendez­nek akkor, amikor Isten mindent felülmúló kegyelmét ünnepeljük? Bárcsak a húsvéti istentisztelete­ken is vidáman hallelujáznánk mindannyian! Az Ámósz prófétától vett igeszakasszal kapcsolatban pedig csak arra szeretném felhívni levélíró testvérem figyelmét, hogy a 150. zsoltár kész zenekart szólít Isten dicséretére, a hárfától a cintányé­ron át a citeráig. Nem gondolom, hogy a hagyományos istentiszteleti formát kellene lecserélni a Tamás-misére. De a szervezők sem erre készültek. Viszont szerintem helye van ennek az alkalomnak egyházunk életében. Hiányt pótolt a Tamás-mise, még akkor is, ha lehet még csiszolni, dolgozni az apró rész­leteken. Lehet, hogy elsősorban nem is a teljesen kívülállók kaphatnak igazán sokat ettől a formá­tól. En éppen arra csodálkoztam rá, hogy minden ugyanolyan volt, mint a megszokott isten tiszte­leteken (erről néhány hete már olvashattunk a lap Liturgikus sarok elnevezésű rovatában Hafen- scher Károly tollából), mégis más volt a légkör. Hangsúlyozom ugyanis, hogy a forma szokatlan volt, a tartalom viszont nem. Hálát adok Istennek, hogy részt vehettem a kelenföldi istentiszteleten. Úgy érzem, hogy talán ki­csit .felfrissült" a vallásgyakorlásom. A Tamás-misén megismert szokatlan rend kicsit arra is rá- kényszerített, hogy jobban odafigyeljek minden mondatra (még a hitvallásra is), és ne automatiku­san pörögjön körülöttem a liturgia, hanem tudatosan átéljem minden elemét. Talán az - egyéb­ként általam is szeretett - klasszikus liturgiára is jobban figyelek majd ezentúl. Bízom benne, hogy hamarosan vidéki gyülekezetekben is megszólal az evangélium a,fekete tri­kósok’’ szájából is. Akik pedig nem igénylik az efféle „lelki konditermet", csak a klasszikus istentisz­teletet látogassák. Miért ne férne meg egymás után a kettő? Elvégre egy vasárnap huszonnégy órá­ból áll... ■ László Jenő Csaba (Pusztaföldvár) „Tamás Reflexiók egy nagymama tollából Nagy érdeklődéssel olvastam a Tamásko­dást. Úgy is mint kortárs, úgy is mint gyermekkoromtól a hagyományos evan­gélikus szokásokhoz szokott gyakorló keresztény. Szeretem a jó rendben folyó istentiszteleteket, azt, amikor az ember tudja, hogy mi következik, mit kell éne­kelni, imádkozni. Nem is fogtam volna tollat, hiszen a püspök úr válasza szerintem egyenes és korrekt, érthető és vitathatatlan volt. Mégis mint többunokás nagymama együtt érzek a fiatalokkal. Régebbi ta­pasztalataim pedig azt mondatják, hogy már a gyermekeimmel is együtt kellett, hogy érezzék. A Tamás-mise ugyanis an­nak a sok egyéni próbálkozásnak a kikris­tályosodása, amelyek által ifjúsági közös­ségeink a nyolcvanas évek elejétől kezdve szerettek volna kifejezni valamit egy-egy újszerű liturgiái megoldással. Éppen a ke­lenföldi templomban szólalt meg először „beatpassió”, és zajlott olyan ifjúsági is­tentisztelet, melyen az úrvacsorát egy­másnak adták a fiatalok, sőt a taizéi kö­zösség több alkalmát is a kelenföldi ifjú­ság rendezte. Azok a negyvenesek, akik ma gyülekezeteinkben aktív szolgálatot vállalnak, akik családjukkal együtt ott vannak az istentiszteleteken, ilyen pró­bálkozó, kísérletező fiatalok voltak. Nem könnyű megérteni, hogy ők a sa­ját nyelvükön szeretnék kifejezni az érzé­seiket, hogy saját szavaikkal szeretnének imádkozni, és hogy szomorúnak, lehan- golónak érzik a fekete Luther-kabátot - de nem is kötelező közéjük menni. Éppen ezért a valódi hibának nem azt érzem, hogy van Tamás-mise (Luther is használta ezt a szót!), hanem azt, hogy közvetítet­ték ezt az egész istentiszteletet. Ez a „ré­teg-összejövetel” nem való a nagyközön­ség, a tévénézők elé, mert nem tudja visszaadni azt a hangulatot, amelyet „élő­ben” átél a résztvevő. Sajnos a fiatalságot is nagyon zavarta Kelenföldön a tévéfel­vétel, hiányzott a máshol már megta­pasztalt áhítat, elcsendesedés, önvizsgála­ti lehetőség. Elég lett volna egy pár perc hívogatásnak és híradásnak azok számá­ra, akiket ez az istentiszteleti forma érde­kel. Örömmel hallottam, hogy Zuglóban ezek a célok teljesültek, bensőséges, áhí- tatos közösségi alkalom volt. Befejezésül még egy gondolatot. Vé­leményem szerint a Tamás-mise nem vált olyan missziói alkalommá, mint amilyennek a szervezők képzelték. In­kább a budapesti evangélikus ifjúság ta­lálkozójává lett, és ez nem baj. Sőt ki­mondottan jó, hogy az evangélikus fia­talok tudnak egymásról, számon tartják azokat, akikkel jó együtt énekelni, imádkozni. Ha pedig eljön egy-egy kí­vülálló, szeretetben együtt ünneplő mo­dem keresztényeket fog találni a követ­kező Tamás-misén pünkösdhétfőn Bu- dahegyvidéken. ■ BenczeImréné Kedves Murányi László! Az Evangélikus Élet 2006. április 23-i szá­mában közölt terjedelmes leveléből az derül ki, hogy még nem vett részt tamás­misén (én szívesebben írom így, kisbetű­vel és egybe, ez a finn tuomasmessu kifeje­zés pontos fordítása), csak a tv-közvetí- tést látta. Én viszont ott voltam a tamás­mise születésénél 1987-ben Helsinkiben, utána éveken keresztül rendszeres látoga­tója voltam, s tapasztaltam sokféle áldá­sát a finn egyházban. Azok, akiknek túl­ságosan távoli, idegen volt a hagyomá­nyos istentiszteleti forma, itt más módon találkozhattak az élő Jézus Krisztussal. Helsinkiben egy olyan templom ad he­lyet a tamásmisének, mely a bezárás előtt állt, mivel annyira megfogyatkozott a gyülekezete. Ebben a templomban most vasárnaponként 800-1000 lelkes hívő gyűlik össze, hallgatja az igét, imádkozik és énekel, éli az úrvacsora közösségét. A tamásmisén ízelítőt lehet kapni arra a ránk váró, vég nélküli ünnepből, ahol hi­tem szerint nem lesz hiány sem éneklés­ből, sem harsonaszóból, sem táncból. Finn barátaim gyakran kérdezték, hogy mikor lesz Magyarországon ta­másmise, s én általában azt válaszoltam: a magyar evangélikusok nem elég nyi­tottak ahhoz, hogy befogadják ezt az új­szerű formát. A fiatalok azonban jobb véleménnyel vannak a magyar evangéli­kusokról, mint én, és nem féltek bele­vágni a szervezésbe. A hónapokig tartó előkészítésben lelkészek és püspökök is részt vettek, ezért nekünk, laikusoknak nem kell aggódnunk a tanítás tisztasága vagy a helyes liturgikus rend miatt. Akik részt vettek a tavaly pünkösdi De­ák téri, az őszi budavári, a téli kelenföldi és a tavaszi zuglói istentiszteleten, megta­pasztalhatták, hogy a Szentlélek jelen volt, és megáldotta együttlétünket. Leg­alábbis erre lehet következtetni azokból a véleményekből, amelyeket a fiatalok el­küldték a www.tamasmise.mindenkilapja.hu című honlap fórumára. A televízióban az eredeti istentisztelet rövidített változatát közvetítették, éppen a csendes ima és a meditativ énekek maradtak ki belőle. Az az elcsendesedés, amelyet Ön is hiányolt. Kedves Murányi László, ha Ön a ha­gyományos istentiszteleten tudja megél­ni a közösséget Istennel és a gyülekezet­tel, járjon arra. A tamásmise sohasem lesz mindenki számára kötelező isten- tiszteleti forma. De ne próbáljuk emberi gyengeségünkből fakadóan korlátok kö­zé szorítani a Szentlélek munkáját. Ön édesapjáról mint „szolgálatában ál­dozatos és semmiben meg nem alkuvó” lelkészről emlékezik meg. Ugyanezt én is elmondhatom a saját édesapámról. Máig emlékszem a lelkesedésére, amellyel 1989- ben Tamperében bekapcsolódott egy ün­nepi istentiszteletbe. Az is tamásmise volt. Szeretettel üdvözlöm: ■ Dr. Csepregi Márta (Budapest-Deák tér) ■41 Folytatás az 1. oldalról Kényelmes álláspont, hisz a teendőket szinte teljesen áthárítja a másik félre. Ugyanakkor aligha használ. Aligha nyer meg bárkit is az ügynek. Ezt igazolja a keserű tapasztalat is. Pál apostol más utat mutatott. Ké­nyelmetlenebb, de hatékonyabb utat: mindenkivel szemben szabad lévén, mégis mindenki szolgájává lett. A zsi­dóknak olyan lett, mint a zsidó, a görö­göknek olyan, mint a görög, az erőtle­neknek pedig, mint aki maga is erőtlen (iKor 9,19-23). Nem félt változtatni, vál­tozni, ha kell, alkalmazkodni másokért, így rendelte önmagát az evangéliumi cél alá: hogy minél többeket megnyerhes­sen Jézus Krisztusnak. Ma így érthetjük Pál szavait: ha olyan emberrel találkozunk, aki nem érti az egy­ház eddig beszélt nyelvét, meg kell próbál­ni úgy elmondani az üzenetet, hogy szá­mára is érthető, fogható legyen. Ha olyan emberrel találkozunk, akit az élet messze sodort attól, hogy bármit is várjon a hirde­tett igétől, meg kell próbálni megtalálni azt a pontot, ahol ő is érintetté válhat. Mindez feladat. Szeretetet, alázatot és al­kalmazkodókészséget igénylő feladat, amelyben kellően fontosabbnak kell tar­tanunk önmagunknál azt, akihez és akiről szólunk. S tudomásul kell venni, hogy a hitre jutás és a hit megélése nem uniformi­zálható. Hogy bár Isten „sokféleképpen” képes megszólítani minket, mégis egyfor­mán fontosak vagyunk a számára. Ezért az egyház gyakorlatában nagyon sok for­mának, „nyelvnek” és hagyománynak he­lye és létjogosultsága lehet. Budapesten vasárnaponként közel harminc istentiszteleti helyen tartanak a megszokott rend szerint istentiszteletet. Tamás-mise egyetlenegy van a városban kéthavonta. Már ez is túl sok „enged­mény” lenne? Túl nagy áldozat azért, hogy zsidóknak zsidó, görögöknek gö­rög akcentussal szólaljon meg az evan­gélium? Szó nincs arról, hogy ezt a for­mát kellene mindenütt bevezetni! Bizo­nyos reakciók felvetik a kérdést: ennyit sem lennénk képesek elviselni azért, hogy hátha ezzel egyeseket megnyerhe­tünk az evangéliumnak? Sajnálom, hogy az apostoli tágkeblűség példája nem olyan „ragadós”, és nem is mindig valósul meg az egyházban. Inkább látjuk azt, ami ellen Pál már a maga korá­ban is harcolt: a türelmetlenséget a meg­szokottól eltérő láttán - lásd például: ró­mai, korinthusi pártoskodók -, egymás le­értékelését, letorkolását. Épp ezért érzem nagyszerűnek, amikor olyan kezdemé­Jézus mellett Tam, nyezéseket láthatunk, amelyekben meg­mutatkozik az erőfeszítés: megszólítani embereket, akik más nyelven beszélnek, akik kis híján elvesztek az egyház számá­ra, akikkel kevés közös alapunk van, de - a páli és krisztusi indulattal - nem mondha­tunk le megszólításukról, megkeresésük­ről, párbeszédbe vonásukról. Ilyen kezdeményezés a Tamás-mise, rengeteg önzetlen munkával a háttér­ben. Öröm látni azt a lelkes csapatot, az időt, energiát nem kímélő, csillogó te­kintetű fiatalokat, akik odaszánt aktivi­tásukkal Jézust akarják szolgálni. Nem érik be azzal, hogy a távolabb levőket bi­zalmatlanul méregessék, hogy távollétü­ket szemükre vessék, számon kérjék, ha­nem lépni próbálnak feléjük. Szólni sze­retnének hozzájuk. Hibákból is tanulni készen, jobbító kritikára is nyitottan, de leforrázást, hántást nem érdemelve. Nem fogadják el, hogy az egyháznak csak a templom falain belül, a régi kere­tek között lehet szava. Nem fogadják el, hogy az egyháznak bele kellene törőd­nie a veszteségek elkönyvelésébe, a le­morzsolódók eltávolodásába. Hadd térjek ki végül még az április 23-i számban közölt írás néhány konk­rét részletére.

Next

/
Oldalképek
Tartalom