Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-04-09 / 15. szám
8 2006. április 16. FORRÁS ‘Evangélikus ÉletS NAGYCSÜTÖRTÖK - iMóz 12,1-4 Ünnep és Az igazi ünnep szíve közepe az asztalközösség. így volt a régi időkben, és míg világ a világ, így is marad. Az ember lelke mélyén ott él a vágyakozás - sokszor kimondatlanul is - a nagy közös lakomák és a hozzájuk kapcsolódó jó hangulatú beszélgetések után. Mindannyian őrizzük azoknak a vacsoráknak az emlékét, amikor családi ünnepeken körülültük az asztalt; kipukkadásig, ám hősiesen végigettük a menüt, nagyokat nevettünk, jókat beszélgettünk-vitáztunk, és örültünk, hogy azokkal is együtt lehetünk, akikkel egyébként csak ritkán találkozunk. Milyen bensőséges hangulata van egy-egy olyan estének, amikor a társasági illemszabályok nem feszélyeznek, azok lehetünk, akik valójában vagyunk; amikor kíváncsiak ránk a többiek, és az a fontos, hogy megosszuk örömünket, gondjainkat egymással. Nem sietünk, mintha megállna az idő: az „itt és most” pillanata teljesen a miénk. Azt hiszem, az igazi ünnep lényegében ennyi: együtt, közösségben másokkal átélem azt, hogy az életem nem céltalan. Egy mindennél nagyobb Hatalom a nekem szánt helyen és életfeladatban megőriz és védelmez. Van mit adnom, és van mit elfogadnom. Ajándékba kapott életidőm társsá és testvérré alakulásom lehetőségét rejti magában. Ez az ősi „lenyomat” a lelkűnkben arra késztet, hogy újra és újra emlékezzünk emberlétünk hivatására: élni annyi, mint közösségben lenni. Szokatlan alapige ez a néhány bibliai vers nagycsütörtök ünnepén. Hiszen mi, akik keresztényként Jézus utolsó vacsorájára emlékezünk, nem páskaünnepet ülünk, és nem a hagyományos zsidó rendelkezések és előírások nyomán készítjük el az ünnepi étkeket. A kulturális és vallási különbségek teljesen nyilvánvalóak. A kérdés ma az: mit üzenhet nekünk - egyáltalán, mond-e valami lényegeset - ezen a keresztény ünnepen egy ősi előírás? E rövid igeszakasz visszatérő gondolata a közösség. Család, háznép, szomszédság. Csupa olyan fogalom, amelyben az fejeződik ki: nem vagyok egyedül. Tartozom valahová, tartoznak hozzám; helyem van valahol, és nálam is, az én életemben is heközössé; lyük van másoknak. Az Ószövetség embere nagyon is tisztában volt azzal, hogy az ünnep közösségben töltött idő, és az igazi közösség átélése maga az ünnep. Az emberek közötti közösség Isten jelenléte által megszentelődik és kitágul: igazzá, széppé, emberségessé lesz. Az ószövetségi hagyomány nyomán a páskaünnep a zsidóság történetében a feladhatatlan alapot jelenti, ahová mindig visszatérnek Izrael gondolatai, identitáserősítő eszméi. A páska a család ünnepe volt és maradt: a legszorosabb közösségé, ahol a hagyományt ápolják, ahol gyermekkortól kezdve világossá teszik: a szabadító Isten ma is ugyanaz, mint aki régen volt. O ma is cselekszik. A szabadulás átélése újra és újra megtörténhet, mert mindenkinek ki kell vonulnia Egyiptomból! Posztmodem világban élünk: divatos szóval az „élménytársadalom" valóságában, ahol a legfontosabb törekvés az új és új élmények, átélések keresése. A fő kérdés: hogyan és hol érzem igazán felszabadultnak magam? Mi jó nekem? Ezért kezdődik el a hétvége újabban már csütörtök este, és a hétfő reggel józanító realitásában egyedül az a biztató, hogy néhány nap, és megint vége a robotnak. Hétvégenként pedig egymást érik a partik, bulik; a szórakozóhelyek forgalma a borsos árú belépőjegyek ellenére sem csökken. Kikapcsolódásra vágyunk - ám ez az igényünk jobbára nem igazi emberi közösségben teljesül, hanem „ad hoc" szerveződő társaságokban, csoportokban. Mostanában nem életközösségek, hanem inkább „ízlésközösségek” alakulnak - életformák élettartalom nélkül. Lassan elfelejtjük a lényeget: a kikapcsolódás azért van, hogy utána ismét „bekapcsolódjunk”, visszataláljunk a dolgainkhoz, és újult erővel tenni tudjuk, ami ránk bízatott. Hamvas Béla írja, hogy az ünnep az áldozat napja, az emberiség közösségre találása az „Emberfölöttiben”. Az áldozat az, aki ezt az Istennel és embertárssal megélt egységet lehetővé teszi. Jézus az utolsó közös vacsorán a régi hagyományt követve asztalközösségbe hívta a tanítványokat. Az a csütörtök esAZ ÜNNEP IGÉJE te nem a kikapcsolódásé volt, hanem egy olyan életközösség ünnepe, amely a másoknak adott Elet által valósult meg. Jézus ebbe az életközösségbe kapcsolta be tanítványait, és felszabadította őket egy nekik szánt, új élethivatásra. Előkészítette őket a szenvedés átélésén át húsvét értelmének felismerésére és a benne megvalósuló közösség hirdetésére. A megtört és megosztott kenyér, a korty bor az áldás poharából minket is az igazi ünnep lényegébe vezet be. Ajándékba kapott életidőnk a találkozás alkalmait, társsá és testvérré érésünk lehetőségét rejti magában. Az úrvacsora újra és újra emlékeztet emberlétünk hivatására: élni annyi, mint közösségben lenni Istennel és egymással. ■ Varga Gyöngyi Imádkozzunk1 Jézusunk, segíts felismernünk hogy egyedül benned és általad születik igazi közösség. Tested és véred ajándékával testvérünkké leszel, és minket is testvérré teszel. Add, hogy az ünnep találkozássá váljon számunkra. Amen. NAGYPÉNTEK - Ézs 53,1-12 „Fájdalmak férfia, betegség ismerője” Az egész Biblia egyik legmegrendítőbb szakasza ez! Ézsaiás könyvének 53. fejezete olyan fogalom, mint az „egy ko- rinthus tizenhárom”. Egységes egész, amelyből nehéz bármit is kiragadni. Legjobb volna kétszer egymás után szép lassan felolvasni, aztán csöndben ülni, majd elénekelni néhány nagypénteki éneket. A próféciában megrajzolt férfiú képe tökéletesen eltér attól, amit magazinok címlapján, televíziós reklámokban vagy sorozatokban látunk. A mai kor követelménye ugyanis a külső szépség, az erő és az önbizalom. Gyengeséget, esendő- séget és betegséget nem szabad mutatni. Ezért is érvényes a szakasz bevezető mondata: „Ki hitte volna el, amit hallottunk...?" (1. vers) Mert amit itt - Radnóti szavával - a „rettentő szavak tudósa, Ésaiás” leír, az egy végletekig esendő ember agóniája. Az ószövetségi írásmagyarázók számos megközelítésben értelmezik az itt ábrázolt szenvedő szolga személyét. Magának Ezsaiásnak, esetleg Jeremiásnak vagy valamely más prófétának a gyötrelmei fogalmazódnak itt meg? Netán nem is individuálisan, hanem kollektíván kell mindezt érteni, és ez a gyötrődő alak az örökké szenvedő Izraelt személyesíti meg? Érdekes elgondolások ezek - az Újszövetség fényében azonban nem lehet számunkra kétséges, hogy Jézus szenvedéseinek megrendítő prófétai képe tárul itt elénk! Már a Bibliában is egyértelmű ez az azonosság, hiszen az Apostolok cselekedetei szerint Fülöp az írásnak ezen helyéből kiindulva hirdette Jézust az etióp kincstárnoknak (ApCsel 8,35). Az „Érted is, amit olvasol?” (ApCsel 8,30) kérdését mindenesetre ma is fel kell tennünk magunknak és másoknak. Az Úr angyala (ApCsel 8,26), illetve az Úr Lelke (ApCsel 8,39) nekünk is segíthet annak megértésében, hogy a szenvedő szolga nem más, mint az értünk csúfos halált vállaló Jézus Krisztus. így lehet Ézsaiás próféciája igazi nagypénteki prédikáció. Az ézsaiási passiótörténetből három mozzanatot emelünk itt ki. Végtelenül egyedül volt a szenvedő szolga, vagyis Jézus Krisztus. A próféta úgy beszél róla, mint egy lepráshoz hasonlóan kiközösített emberről, egy végletekig magára hagyott férfiról: „Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele." (3b) A szenvedő embert általában magára hagyják gyötrelmeivel, testi és lelki kínjaival. Az evangéliumból tudjuk, hogy Jézust is éppen akkor hagyták magára, amikor leginkább szüksége lett volna a támaszra. Dsida Jenő verse érzékelteti talán legmegrendítőbben Jézusnak ezt a magárahagyatottságát: „Körülnéztem: szerettem volna néhány / szót váltani jó, meghitt emberekkel, / de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, / Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt, Máté aludt és mind aludtak... / Kövér csöppek indultak homlokomról / s végigcsurogtak gyűrött arcomon.” (Nagycsütörtök) És ma? Ma is hányszor hagyjuk magára Jézust! Vagy azért, mert alszunk, vagy azért, mert eltakarjuk arcunkat előle. No, nem az Ézsaiás által leírt iszony miatt, hanem érzéketlenségből, kényelmességből vagy éppen struccpolitikából. Megpróbáljuk kiiktatni az életünkből. Igen, Jézus ma is gyakran egyedül marad. A szenvedő szolgát éppen azok hagyják magára, akikért ő a legnagyobb áldozatot hozta. „Pedig a mi betegségeinket viselAZ ÜNNEP IGÉJE le, a mi fájdalmainkat hordozta... Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze." (lásd 4-5. vers) Jézus nem öncélúan szenvedett, hanem halálának konkrét célja volt: az ember megmentése, mások bűnének magára vállalása. Hiszen aki bűntelen, tiszta, az saját vétkeiért nem szenvedhet, csak másokéért. O ezt tette. Ennek visszautasítása az ember részéről a legnagyobb hálátlanság. Azt hisszük, nem szorulunk rá az ő önkéntes áldozatára - pedig valójában abból, csakis abból élünk. Jézus életet kínál nekünk, saját halála árán is. „O bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg." (5. vers) Ezen a ponton csillan fel a prófétai remény: Jézus földi működése mégsem torkollik majd tragédiába, nem a nagypénteki jelenet e dráma utolsó felvonása. Nem gördül le végleg a függöny, sőt a kárpit kettéhasad (Mt 27,51), megnyílik az ég, amelyen bezúdul a földre a húsvéti fényesség. Az ő sebei árán gyógyultunk meg! Lehetséges ez? Az úgynevezett élő donoros szervátültetés eredménye bizony igencsak kérdéses, de Jézus képes erre a csodára: az ő sebei árán gyógyul meg a beteg ember, az agonizáló emberiség. Nagypénteken is meghallhatjuk az evangélium szavát. Sok templomban fekete lepellel takarják le ilyenkor az oltárképet. A fekete szöveten csak a kereszt fehérsége rajzolódik ki. Minden fekete, de az - bár a szenvedés keresztje - fehér! Ez a kereszt kellett ahhoz minden gyalázatával együtt, hogy nekünk életünk lehessen. Megtisztulhatunk, meggyógyulhatunk, életre támadhatunk a szenvedő szolga, Jézus Krisztus keresztje által! ■ Fabiny Tamás Imádkozzunk! Üdvöz légy, kereszt, egyedüli reménységünk! Köszönjük, Urunk, hogy Jézus Krisztusban megszentelted a szenvedést is. Adj nekünk gyógyulást az ő sebei által. Amen. NAGYSZOMBAT - Ez37,1-14 Élet a halál után „Mégis.” Ez az egyetlen, erőt adó szócska volt olvasható egy kis fatáblába vésve az ismert református lelkész-pszichológus, Gyökössy Endre íróasztalán. Mégis. Egyetlen szó, amely kapaszkodó az élet viharai közepette. Mégis. Egyetlen szó, amelyben benne foglaltatik a keresztény hit bizonyossága. Mégis. Egyetlen szó, amely summázza a nagyszombati textus lényegét: Isten új kezdetet, új életet akar adni a kiválasztott népnek, Izraelnek. És nemcsak nekik, hanem mindenkinek, aki hite, élete megújulását tőle kéri és várja. A mai vasárnap szentírási idézete szoros kapcsolatban van a fogság történetével. Jeruzsálemet Kr. e. 587-ben foglalta el Nebukadneccar; leromboltatta a templomot, a lakosságot Babilonba hurcol- tatta. A történtek próbára tették a kiválasztott nép hitét, hiszen Jeruzsálem és a templom lerombolását úgy is értelmezhették, hogy az egyben Isten erejének és hatalmának végét is jelenti. Ráadásul - habár más istenek tiszteletének lehetősége korábban sem volt AZ ÜNNEP IGÉJE ir^ ismeretlen Izrael előtt - Babilonban minden a bálványimádásról szólt. Az ott élők például úgy gondolták, hogy az eget és a földet Marduk főisten teremtette az öröktől fogva meglévő anyagból, Tiamatnak, az őssárkánynak a kettévágott testéből. Abban a hitben éltek, hogy a nap, a hold és a csillagok istenek, és minden csillagban is egy- egy hatalmas és kiszámíthatatlan istenség lakozik, akit imádni kell. Ezenkívül úgy tartották, hogy az egymással civódó istenek háborúskodásának emberek is áldozatul eshetnek. Ebben - az embernek az istenekkel szembeni tehetetlenségét árasztó - közegben az idegenbe hurcoltak így fejezték ki elkeseredésüket a város és a szentély lerombolása, valamint a számkivett- ség miatt: „Elszáradtak a csontjaink, és elveszett a reménységünk, végünk van." (11. vers) És ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben lépett elő Isten embere, a papi családból származó Ezékiel. Látomásban egy völgybe ragadtatik el a próféta, ahol kiszáradt csontokat lát. Csontokat, amelyek az ószövetség szimbólumvilágában az egész embert, ebben a történetben pedig Izrael népét jelképezik. Ezékiel nem pusztán egy temetőt lát, hanem megelevenedik számára a szó: „Elszáradtak a csontjaink, és elveszett a reménységünk, végünk van." Isten azonban nem így gondolja. Ő szól és cselekszik a prófétán keresztül: ín, hús és bőr kerül a csontokra, lélek az így újjászületett emberekbe. Az elénk táruló kép - nyelvi paradoxonnal élve - „borzasztóan szép”. A halálból élet támad. Új életet teremt a mindenható Úr, aki nem egy az istenek közül, hanem a menny és a föld alkotója, Izrael gondviselő Istene. Nem hagyja el népét, hanem az új kezdet, az új élet lehetőségét adja. És amint ezt egykor Izraellel tette - hiszen tudjuk jól, hogy hazatérhettek Babilonból, újra felépíthették Jeruzsálem városát és benne a templomot -, úgy tette később mindannyiunkkal. Egyszülött Fiát adta, hogy nekünk új, valódi életünk legyen. Nagyszombat van. A kereszthalál és húsvét közötti „halotti csend” napja. Isten igéje Ezékiel prófétán keresztül ma így szól: „Van remény!” Van remény az újrakezdésre, van remény az új életre! Az élő Isten, aki Jézust értünk halálra adta és feltámasztotta, ma is munkálkodik. O ma is meg tud eleveníteni minden lelki halottat, aki felismeri élete hiábavalóságát és ürességét. Isten meghallgat mindenkit, aki hozzá kiált, mindenkit, aki szabadulni akar régi élete, bűnei terhétől. Kétségtelenül nem volt könnyű hinni az új élet ígéretében. A prófétának sem volt az. Ráadásul még Isten is próbatétel elé állította, hiszen azt kérdezte tőle: „Emberfia! Életre kelnek-e még ezek a csontok?" Emberi számítás szerint ez lehetetlen, ezzel Ezékiel is tisztában volt. De jól tudta, hogy Istennek minden lehetséges, ezért így válaszolt: „Ó, Uram, Uram, te tudod!” (3. vers) A teremtő Istennek - aki egykor élő emberekké változtatta a csontokat - ma sincs lehetetlen. Hisszük-e ezt? ■ Gazdag Zsuzsanna Imádkozzunk Kempis Tamás szavaival! „Uram, te tudod, mi a legjobb nekünk. Tedd meg hát azt, ami néked tetszik. Adj, amit te akarsz, amennyit te akarsz, és amikor te akarod. Bánj velem úgy, amint legjobbnak látod. Állíts oda, ahová akarsz. Cselekedj velem minden dolgodban úgy, amint neked tetszik. íme, én szolgád vagyok. Kész vagyok mindenre. Nem kívánok magamnak élni, hanem tené- ked. Ó, bárcsak méltóképpen és tökéletesen megtehetném ezt." Ámen. (Evangélikus énekeskönyv, 766. o.J
