Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-04-09 / 15. szám

2 2ooó. április 9. FORRÁS ‘Evangélikus ÉletS ÉLŐ VÍZ BÖJT HATODIK VASÁRNAPJA -JPALMARUM)-Ézs 50,1-901 Választási értesítő Ismerősöm meséli árnyalatnyi szomorú­sággal a hangjában: elfeledkeztek róla. Az történt ugyanis, hogy nem kapta meg névre szóló, úgynevezett „választási érte­sítőjét”, azt a kis cédulát, amely tanúsítja, hogy ilyen és ilyen számon fölvették a vá­lasztók névjegyzékébe. Nem érti a dolgot, hiszen neve, lakcíme nem változott, min­den adata évtizedek óta ugyanaz. Valószí­nűleg egy számítógépes hiba, valamiféle adminisztratív tévedés következtében hagyták ki őt, vagy törölték a korábbi lis­tából. Apróság - mondhatjuk -, amely némi utánajárással könnyen orvosolható, ám ő mégis így fogalmaz: „Megfeledkez­tek rólam. Én már nem is számítok.” Bizony, fájdalmas dolog, ha az élet bármely területén úgy érezzük: megfe­ledkeztek rólunk, nem számítanak ránk. Egy születésnap, amelyen senki sem kö­szönt fel. Egy munkatársi megbeszélés, amelyről elfelejtenek értesíteni. Egy ba­ráti társaság bulija, ahová egyszer csak már nem kapunk meghívót. Vagy egy el nem küldött választási értesítő - és még folytathatnánk a sort. Az élet velejárója, hangozhat a nem túl hatásos vigasz: az ember már csak ilyen, sokszor figyel­metlen, tapintatlan, feledékeny, önző... És az államhatalom, a hivatalok, a nagy arctalan gépezet számára sem vagyunk többek, mint csupán egy sorszám alatt nyilvántartott egyed, egy adathalmaz ré­sze, aki egyszerre van is, meg nincs is. Hogy számítunk-e egyáltalán valahol, valakinek, úgy igazán, önzés, nyilvántar­tási kötelezettség nélkül? Ézsaiás próféta könyvéből olvassuk a választ: „Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!" (49,15b) Annak szól ez az ige, aki átélte már - akár csak egyszer is - az elhagyatottság, a magány érzését. Aki vágyott már erős támaszra, mély szeretetre, megtartó hit­re. Aki elfeledkezett már embertársairól, és ezzel fájdalmat okozott másnak - vagy akiről társai felejtkeztek el... Isten szeretetében, gondviselő figyel­mében „tegnap, ma és mindörökké" ben­ne vagyunk. Hogy is felejtené el teremt­ményét, akit formált, akit élettel ajándé­kozott meg, s akinek üdvösségéért Fiát is odaadta? Testté lett az Isten azért, hogy soha ember többé ne mondhassa: én nem számítok, elfelejtkeztek rólam. Drá­gák és értékesek vagyunk számára. A bű­nös, a lázadó, a hűtlen, az elfutni akaró, a gyenge: ott van Isten tenyerén, aki azt akarja, hogy éljünk, nem pedig azt, hogy elvesszünk. Igéjében személyesen szólít meg bennünket, imádságunkat atyaian hallgatja, böjti istenkeresésünket, nagy­pénteki gyászunkat, húsvéti örömünket megáldja, ha bizalommal indulunk felé. „...én vagyok az Úr, aki téged néven szólí­tott. — adja át az üzenetet, a névre szó­lót a próféta (45,3), hogy „ha mások meg­feledkeznek is rólad” - mert mindig lesz ilyen -, akkor is biztosan tudhassuk: .....én nem feledkezem meg rólad!” Nem kell hát dacból, keserűségből falat húzni ma­gunk köré, mert a másiktól „biztonságo­san elrejtő fal” lebontatott, s mi, számon tartottak, Isten emlékezetében tartottak, egymást is kell, hogy befogadjuk. A személyes, névre szóló „választási értesítő” átvételére itt van most a lehető­ség. Egy választásról szól, amely döntő egész további életünkre nézve. Egy érte­sítő, amely a legfontosabb tudnivalót tartalmazza. Atyánk készítette el ne­künk, prófétája szava által igévé formál­ta, s benne arról tudósít: érdemtelenül bár, de Isten kiválasztott, megváltott, gyermekeivé fogadott bennünket. m k. d. Virágvasárnap. Már a szónak is tavaszi hangulata és illata van. Rügyfakadás, amelyből pont egy hét múlva az ünnep virága lesz. Kishúsvét. Jézus bevonul Je-, ruzsálembe, szamárhát, pálmaágak, hozsánna. A gyülekezet ma az imént felvázolt kishúsvét hangulatában várja az igét és az igehirdetést. És elhangzik a textus: Ézsaiás 50,i-9a. Az a bizonyos „a” már önmagában gyanús. Jelzi, hogy a levá­gott folytatás - a. „b” - nemkívánatos. Biztosan fenyegetés van benne, bosszú vagy átok. Nem keresztényi, nem is krisztusi. Marad az „a”, amely vállalható. De ez sem segít. Az ige így is borzasztó. Elborzasztó. A felolvasott szakaszból csak bizonyos durva, fület, lelket sértő szavak jutnak el a gyülekezethez. Két­szer is elhangzik a magyar nyelvben kü­lönösen is bántó „anyátokat” kifejezés. A pálmaágakból egy pillanat alatt döglött halak lesznek, a tavasz illatát rothadásuk bűze űzi el. Gyalázkodás és köpködés, emberi vonások helyett kovakő arc, a „ki mer perbe szállni velem?" kérdés mögött va­lami rideg, kemény öntudat. Kishúsvét- nak vége. Mielőtt még elkezdődött vol­na. Lefagynak a rügyek. Értem én, hogy a kijelölt szakasz né­hány mondata (5-6. vers) alkalmasnak látszik arra, hogy összefüggésbe hozzuk Jézus szenvedésével. De ez csak a látszat. Mert csak külsőségeiben ván hasonlóság a két szenvedés között. Lent a mélyben Egyre több olyan gyülekezetről hallok, ahol a lelkész(ek) és a szolgálattevők nem­csak nagyünnepeken, hanem „átlagos va­sárnapokon" is bevonulnak a templomba az istentisztelet elején. Nemcsak úgy titkon bejönnek, nem csupán oldalról, a sekres­tyéből, a lehető legrövidebb úton jutnak el a papi padba, hanem bevonulnak. Ünnepi alkalmakon, püspökiktatá­son, lelkészszentelésen vagy -iktatáson, konfirmáció alkalmával ez természetes­nek tűnik. Ugyanakkor egy átlagos va­sárnapi istentiszteleten lehet, hogy túl­zásnak, netán a kereszténységhez vagy éppen evangélikusságunkhoz nem mél­tó, túlzott látványosságnak, esetleg megüresedésre hajlamos külsőségnek érzi valaki. Miért a ceremónia, miért kell a gyülekezetnek felállnia, miért kell a lel­késznek ilyen megkülönböztetett tiszte­letet adni? Bizonyára tényleges a veszély, hogy mindez formalitássá válik. De ez a ve­szély templomi ünneplésünk minden kis részletével kapcsolatban fennáll. (És minden mély tartalommal végzett szer­tartás esetén el is kerülhető!) Felülmúlt azonban, a látszatra azonos szenvedés mögött, a két emberi bensőben, az Úr szolgájának szívében és a názáreti Jézus szívében - amennyire az evangéliumok bepillantást engednek oda - egészen más érzéseket, indulatot és motivációt találunk. Az Úr szolgája Ézsaiásnál a fanatikus hívőt, a vallási fundamentalistát állítja elénk. Saját győzelmének és ellenségei bűnhődésének biztos tudatából táplál­kozik a szenvedés elviseléséhez szüksé­ges ereje. Jelenlegi szenvedésére mint nemsokára bekövetkező diadalának szükséges előjátékára tekint. Ettől maga­biztos és büszke. Próbáljuk csak a 8. és 9. versben elhangzó szavait a nagytanács, majd Heródes és végül Pilátus előtt álló Jézus szájába adni. Nem lehet. Mert Jé­zus szenvedése más. Belülről más. Nem saját győzelmének és ellenségei bűnhő­désének biztos tudata hatja át, hanem a meggyőződése melletti végsőkig - a ke­resztig - elmenő kitartás. Az Úr szolgá­jának szenvedése „könnyű” szenvedés, mert saját oldalán, maga mellett tudja az Istent. Jézusé igazi, nehéz szenvedés, mert része az Istentől való elhagyatott­ság érzése is. („Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” - Zsolt 22,2) Jézus nem büsz­ke és magabiztos, csak elszánt. A passió gyötrelmes fordulatai között megőrzött nyugalma ebből az elszántságból táplál­kozik. Az Úr szolgája - mint minden fa­natikus - gyűlöli ellenségeit, akik (sze­'Mit jelent a bevonulás? Elsősorban a jó rendet: méltósággal, tisztességgel, a nagy találkozásra készülve, emelkedett hangulatban, rendezett sorban érkeznek be a templomba, azon belül is a szen­télybe azok, akik Isten szolgálatában áll­nak. Ok maguk is megtisztelik a jelenle­vőket, az egész gyülekezetét azzal, hogy gondot fordítanak a bejövetel mikéntjé­re. A szolgálat lelkülete, a szolgálathoz való hozzáállás, az alázat és a mandá­tum komolysága egyszerre jelenik meg a bevonulás mozgásában, mozdulataiban, testtartásában, tempójában. Ugyanakkor ez a bevonulás utal arra, hogy nem hétköznapi események követ­keznek - nem lehet akárhogyan beténfe- regni, hiszen az Úristen fenséges dolgai jönnek sorra, a vele való találkozás pilla­nataihoz érkezünk. Egyben a liturgus jel­zi azt is, hogy nem saját maga igyekszik a munkavégzés helyére, hanem már - a li­turgikus öltözék által részben eltakarva emberi, gyarló személyiségét - valakinek a követségében érkezik. A tisztelet nem az embernek jár, hanem az ügy képvise­lőjének, Isten követének. prófécia A VASÁRNAP IGÉJE rinte) Istennek is ellenségei. Jézusban nincs gyűlölet. Kínzóira úgy tekint, mint akik nem tudják, hogy mit cselekszenek. Az Úr szolgája - a próféciában - fenye­geti őket. Jézus imádkozik értük. A Názáreti életét különös keretbe fog­lalják a mellette megjelenő fanatikus, erőszakos alakok. Az elején a fejszével és szórólapáttal hadonászó Keresztelő árnyékából kellett kibújnia, a végén pe- dig a gyilkos Barabbás mellett szorult háttérbe. Igen, a nyugodt elszántság, a csendes kitartás, a békés állhatatosság, amely a názáreti Jézusnak olyannyira sa­játja volt, már kezdettől fogva és azóta is újra meg újra kevésnek tűnik a szá­munkra. Vajon miért? Talán azért, mert abba a tévedésbe estünk, hogy Isten ügyét és az ő érdekeit mi vagyunk hiva­tottak képviselni ebben a világban? Ta­lán azért, mert Isten gyermekeinek sze­rény szerepéből Isten rendőreivé léptet­tük elő magunkat? Ha a keresztény hitnek, a keresztény embernek nem elég a jézusi nyugodt el­szántság, csendes kitartás, békés állha­tatosság, akkor óhatatlanul a fanatiz­mus felé vezető útra lép. A fanatikus lát­Az évszázadok során az egyház bizo­nyos régiókban és egyes kultúrákban megpróbálta tárgyiasítani is ezt a folya­matot, jelképértékű eszközöket rendel­ve hozzá a személyekhez. A magasra emelt bevonulási kereszt éppen azt je­lezte, hogy minden Krisztus keresztjé­nek égisze alatt történik. Az elöl vitt gyertyák egyszerre az önmagát adó Krisztust és az önfeláldozásban megva­lósuló tanítványt életet jelezték. A fel­emelve mutatott és az oltárig vitt evan- géliumos könyv szintén Krisztus-szim­bólum. Mindezek felhívták a figyelmet arra: keresztények, ne az emberekre, ha­nem Krisztusra magára figyeljetek, ő a középpont, ő megy elöl, őt kell követni! S az ősi rend szerint a legfőbb emberi méltóság megy leghátul, hiszen a magas tisztségben van szükség a legnagyobb alázatra. A fontos küldetést végző csu­pán szolga, aki az ige szolgája (minister verbum Domini) és Krisztus szolgája - egyben mindenkinek szolgája. Így is alakul hát az ünnepélyes bevonu­lás rendje. Elöl mennek a segédkezük a ke­reszttel, a gyertyákkal, az evangéliumos könyvvel, utána a különféle szolgálatte­vők, majd végül a liturgiát vezető személy (lelkész, esetleg püspök). Egyszerű alkal­mon a sekrestyétől az oltárig, ünnepna­pon pedig a templom bejáratától az oltá­rig. Ez utóbbi is külön jelképes értelmet hordoz. (A kivonulás rendje is ugyanez.) szólag hisz Istenben. Valójában nem, mert akkor rá tűdná bízni magát és a történéseket. Mintha korunk egyre zsu­gorodó kereszténységén a fanatizmus egyre több tünete lenne megfigyelhető. Mert megijedtünk. Mi lesz velünk és Is­ten ügyéveRha ez így megy tovább? Ki fog hinni benne? Ki fogja hirdetni igé­jét? Meddig lesznek még gyülekezetek? Ezek a kérdések tényekre és realitásokra alapulnak, és mindennel számolnak, csak Istennel nem. Az igazi, valódi hit ismertetője a minden körülmények kö­zött megélt és képviselt nyugodt el­szántság, csendes kitartás, békés állha­tatosság. Mert számol Istennel. Csak lát­szólag gyenge. Valójában ehhez kell igazán erő. Úgy áll egymás mellett a mai vasárna­pon Ézsaiás próféciájából az Úr szolgája és az evangéliumokból az Emberfia, ahogy egykor állt Pilátus tornácán Jézus és Barabbás. Álljanak egymás mellett azért, hogy láthatóvá váljék a különbség. Ne tegyünk közéjük egyenlőségjelet. Épp ellenkezőleg. Csodálkozzunk rá, és örüljünk annak, hogy miként múlja felül a Messiás a vele kapcsolatos elképzelése­inket, közöttük a róla szóló próféciát. ■ Németh Zoltán Imádkozzunk! Kérlek, Uram, a nyugodt el­szántságra, a csendes kitartásra, a békés állha­tatosságra tégy képessé engem! Amen. LITURGIKUS SAROK A templom bejáratától az oltárig ve­zető út a keresztény életet szimbolizálja. A kapu, mely nyugatra fekszik, a világ, az elmúló valóság helye. Gyakran itt, a bejárat mellett volt a keresztelőmeden­ce, a keresztény élet első lépését kínálva. Az oltár a templom keleti végén helyez­kedik el. Kelet, a felkelő nap Krisztus ér­kezését jelzi, a napkeltét, a húsvéti fény megjelenését, de egyben az ítéletre visszatérő kegyelmes bíró, Krisztus trónját is. így zajlik a keresztény tanítvá- nyi élet. Az ingyen kegyelem el- és befo­gadásától (keresztség) a végső nagy talál­kozásig. S közben Isten szolgái és ván­dorló népe úton vannak. Vonulnak a megérkezésig. (S nemcsak a liturgusok járják be ezt az utat - nem kiváltságo­sok. hanem szolgák ők! -, hanem az egész gyülekezet, amikor Krisztus aszta­la s a vele való személyes találkozás felé igyekszik.) Sivár és elsivárosodásra hajlamos éle­tünket ezek a gazdag tartalmú jelképek, ünnepet jelző mozgások és folyamatok gazdaggá, széppé, igényessé tehetik. ■ Hafenscher Károly (ifj.) Oratio oecumenica tői, és add, hogy kereszted titkából naponta erőt merít­senek! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Magunkért is könyörgünk, hogy semmi se térítsen el az Élet útjáról, amely szenvedésen és halálon át vezet hozzád. Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Úr Jézus Krisztus! Egykor hangos ujjon- gással köszöntöttek az emberek. Kérünk, minket is se­gíts, hogy sose szűnjünk meg néped Királyaként és Megváltójaként dicsőíteni, aki az Atyával és a Szentlé­lekkel élsz és uralkodói mindörökkön-örökké. [Gyülekezet:] Ámen. VEGYÜK KÉZBE A LITURGIKUS KÖNYVET 12. A bevonulás ► Még a Liturgikus sarok virágvasárnapi részében is merésznek tűnik, hogy a jeruzsálemi bevonulás kapcsán a szolgálattevők templomi bevonulásáról beszéljünk. A merészség azonban megalapozott, hiszen ismét olyan jelkép­ről van szó, amelyet jól kell értenünk és meg kell magyaráznunk. [Lelkész:] Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus! Te a békes­ség Királyaként vonultál be a szent városba. Nem tértél ki a szenvedés elől, hanem engedelmes voltál a kereszt­halálig. Hozzád fordulunk kéréseinkkel. [Lektor:] Könyörgünk egyházadért. Segítsd meg, hogy kereszted titkát szóval és tettel hirdesse, és ne tér­jen ki a szenvedés elől, amelyet akaratodból kell elvisel­nie! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk a népek vezetőiért. Add, hogy benned fölismerjék az urak Urát, és neki engedel­meskedve igazságon nyugvó békét teremtsenek! Ké­rünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk mindazokért, akik a hitükért és az igazságért szenvednek. Add, hogy akik testükben a te szenvedésedet hordozzák, azokon életed is nyil­vánvalóvá legyen! Kérünk téged, [Gyülekezet:]. Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk azokért, akik az igazságszol­gáltatás felelősségét hordozzák. Add, hogy a kísértés­nek ellenálljanak, és ítéletük az emberek jó együttélését szolgálja! Kérünk téged, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk a nélkülözőkért és a testi-lelki keresztet hordozókért. Őrizd meg őket a kétségbeesés-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom