Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-04-09 / 15. szám
Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 2006. április 9. 3 Fabiny Tamás iktatása Budavárban 4» Folytatás az 1. oldalról Igehirdetésében először az elhangzottakra reflektált: „Örömmel szállók be a hajóba, ha jut egy ülőke, egy evező a számomra. Hiszem, hogy átjutunk a túlsó partra... Ne a széljárást figyeljük, hanem annak az Úrnak a szavára hallgassunk, akitől az elhívást kapjuk.” Az ige, az ének nyomán Fabiny Tamás utalt a gályarab prédikátorokra, kibontva a hajónak mint az egyházat megjelenítő metaforának a gazdagságát, többletjelentéseit. Felidézte azt a harminc évvel ezelőtti emlékét is, amikor először hallott prédikációt a fenti igéről itt, a Budavárban. Már akkor szíven ütötte a mondat, amely hivatásválasztásában is meghatározóvá lett. A teremtett világ kétségbeejtő állapotban van, az ember nem teljesítette Isten parancsát, nem őrizte a rábízott földet. A makro- és mikrovilág egyaránt szenved, „sóhajtozik és vajúdik”, a gyűlölet ember és ember között feléli a lelki energiákat. Ebben a vajúdó világban lehet és kell szolgálatunkat végeznünk: a hangzavarban és diszharmóniában csendet és békét teremteni. Böjtben - hangsúlyozta Fabiny Tamás - úgy is nézhetünk Krisztusra, mint a fájdalmak férfiára és betegség ismerőjére (lásd Ézs 53.3)- Igen, a világ - egyes számba téve az igeverset - az Isten Fiának megjelenését várja, aki „magára veszi a világ bűnét, az egyház, az ember, az én bűnömet, a te bűnödet is” - mutatott rá a püspök. De várja Isten fiainak a megjelenését is! Tehát rajtunk is múlik, a szavainkon, a tetteinken, hogy betölt- jük-e hivatásunkat, és a világ fel- ismeri-e, hogy Isten gyermekei vagyunk. „A teremtett világ a béketeremtést várja” - utalt a püspök Jézusnak a Hegyi beszédben adott tanítására. Ezt a munkát pedig először önmagunkon kell kezdenünk... Tekintsünk Isten fiaihoz méltó szolgálatban járt elődeinkre: Scholz Gusztávra, Bauhofer Györgyre, Mária Dorottyára - sorolta a Budavár példaképeinek névsorát Fabiny Tamás. így kérve és felajánlva a szolgálatot, azzal ban és a jelenben is igényes közösségbe érkezett Fabiny Tamás. Az egy héttel korábban elmondani tervezett áldáskívánását is tolmácsolta dr. Nagy Gyula. A nyugalmazott püspököt március 25-én egészségi állapotának váratlan rosszabbodása akadályozta meg abban, hogy részt vegyen volt tanítványának, kerületi A budavári egyházközség új lelkészi „kara": Balicza Iván igazgató lelkész, ár. Fabiny Tamás püspök, Bencéné Szabó Márta lelkész és Béna Imre esperes zárta igehirdetését: készen áll sokat tenni e gyülekezettel közösen, jó csapatban, közösen húzni az evezőt. Adja Isten, hogy mindannyiunk lelkében meglegyen a „végtelen tenger” utáni olthatat- lan vágy... Az istentisztelet után a szokott rend szerint közgyűlést tartottak, ahol köszöntések követték egymást. Elsőként Madocsai Zsolt, a budavári gyülekezet új felügyelője szólt, majd dr. Győri József, a „fogadó egyházmegye” felügyelője és Benczúr László, az Északi Egyházkerület felügyelője kívánt áldást a püspök lelkészi szolgálatára. Püspökutódját köszöntötte D. Szebik Imre nyugalmazott püspök, hangsúlyozva, hogy szeretetteljes, derűs gyülekezetbe, a múltpüspökelődjének és budavári lelkészelődjének püspöki iktatásán. így, noha maga is Miskolcon volt - a kihívott orvos szigorú tilalma miatt - csak szálláshelyének televízióján követhette figyelemmel az élő adásban közvetített ünnepi istentiszteletet. Az ökumenikus testvéri fogadtatás jegyében a kerületből Verdes Miklós görög katolikus pa- rókus lelkész szólt, Andreas Well- mer pedig a budavári német ajkú gyülekezet lelkészeként üdvözölte az egyházközség új szolgálattevőjét. Dr. Fabiny Tamást és családját a gyülekezeti ház nagytermében is várta még néhány köszöntő testvéri szó, hiszen az ünnepi együtt- lét szeretetvendégséggel ért véget. ■ Kőháti Dorottya FELÜGYELŐI KORHATÁR, LELKÉSZI NYUGDÍJ... Ügyrendben haladtak Ülésezett a zsinat ► Egyházunk zsinata április t-jén tartotta 16. ülésszakát. A 2005. évi mozgalmas törvényalkotói munka után a testület nyugodtabb napnak nézett elébe. A napirenden az év végén hivatalba lépő zsinat ügyrendjének általános vitája, a lelkészek válásának törvényi következményeiről szóló beadvány, a felügyelői korhatárral kapcsolatban kialakult helyzet rendezése, valamint a lelkészek nyugdíjáról szóló törvény előzetes vitája szerepelt. Az új ügyrend megalkotására (előterjesztő: Sztruhár András) két ok késztette a zsinatot: a jelenleg hatályos ügyrend nem alkalmas az új feladatkörrel megbízott zsinat-közgyűlés munkájának támogatására, továbbá az új testület addig nem tud munkához látni, amíg nem áll rendelkezésére megfelelő ügyrend. A mostani ügyrendet alapul véve alakult ki az új, melyben az alapvető elvek ugyanazok maradtak: előterjesztés csak írásban, megfelelő csatornákon előkészítve kerülhet a zsinat plenáris ülése elé; a levezető elnök feladatának ellátása mellett nem nyilváníthat véleményt a tárgyalt témával kapcsolatban; valamint szavazni a jelenlegi, bevált módon kell. Az ügyrend külön fejezetekben tárgyalja a törvényalkotásnak, a határozathozatalnak, valamint a nyilatkozatok elfogadásának a rendjét. Az előterjesztőt az illetékes testület (zsinati bizottság, országos presbitérium, esetleg a zsinati elnökség vagy az országos elnökség) jelöli ki. Az ügyrend a zsinati vita után a májusi országos közgyűlés elé kerül, majd az őszi ülésszak során nyeri el végleges formáját. Az elmúlt évek alatt ritkán fordult elő, hogy a zsinat egy téma tárgyalása során különös érzékenységgel nyúlt volna az előterjesztéshez. A lelkészek válásának törvényi következményeiről szóló beadvány tárgyalása során azonban ez történt (előterjesztők: Szarka István és dr. Csepregi Zoltán). Mindenki átérezte azt, hogy ez a nemkívánatos jelenség milyen súlyos probléma a keresztény értékrend tükrében. A lelkész válása a gyülekezetre is hat. Elkerülhetetlen? Büntetendő? Megelőzhető? Egyedül ez megbélyegzendő? Elévül-e? Mit tud tenni a törvény utólag? A zsinat - megérezve, mennyire átfogó kezelést igényel a kérdés - úgy határozott, hogy mielőtt döntene, felkéri az országos közgyűlést: egy ebből a célból összehívott testület átfogóan vizsgálja meg, mit jelent az elválás, mi vezet ide, hogyan kezelhetjük a következményeket, milyen módon tehetünk a megelőzésért- azaz a bizottság teológiai, dogmatikai, nevelési, pszichológiai és jogi oldalról vizsgálja meg a lelkészek válásának kérdését. A zsinat utólag tűzött napirendjére két kérdést, a Győr-Sop- roni Egyházmegye június után két egyházmegyére válik szét, s a keleti egység nevét a zsinat - az eredeti javaslatnak megfelelően- Győr-Mosoni Egyházmegyére változtatta. A zsinat a másik beadványt is elfogadta: „A püspökhelyettes az egyházkerület gyülekezeti lelkészei közül választott lelkész” mondatból a „gyülekezeti” jelzőt törölte. A magasabb egyházkormányzati szintek felügyelőinek hetvenéves korhatára mint rendezendő kérdés a törvénykönyv kihirdetése után vetődött fel. A zsinat által elkövetett technikai hiba megengedte a törvényszöveg olyan értelmezését, mely szerint a hetvenévesnél idősebb felügyelők megbízatása november i-jén megszűnt. A zsinat - egyhangúlag - elfogadta azt a nyilatkozatot, amely kifejezi a törvényalkotói szándékot, s ezzel remélhetőleg lecsillapodnak az e kérdéssel kapcsolatos viták (előterjesztő: Bárdossy Tamás). Ez, illetőleg a lelkészek válásával kapcsolatos nyilatkozat a következő Evangélikus Közlönyben lesz olvasható. A nyugdíjtörvény előzetes vitája során szakértő (if). Zászkaliczky Pál) számolt be az előkészítő munkáról, a törvény elveiről megfogalmazott kérdéseket Zsugyel János terjesztette elő. A törvény a lelkészek nyugdíján kívül az alapvető társadalombiztosítási ellátásokkal (táppénz, gyes, gyed) is foglalkozik majd. A zsinat olyan rendszer kidolgozása mellett határozott, amely állami, egyházi és magánnyugdíjpénztári pillérekre támaszkodik, és a kölcsönös teherviselés elvén alapul. A terheket az aktív lelkészek és a gyülekezetek viselik, míg az országos egyház a nyugdíjalap biztonságát szavatolja. A rendszer az egyház költségvetésén és szervezetén belül létrehozott önálló fejezetként és elkülönült ellenőrző testülettel fog működni. A nyár folyamán készül el a törvénytervezet első szövege, így a törvény elfogadása talán az új zsinatra marad. A zsinat 17. (záró) ülésszakát októberben tartja, időpontját a zsinat elnöksége később pontosítja. H Muntag András Una Sancta ÉGTÁJOLÓ Az alábbiakban a január közepén megtartott egyetemes imahét és az azt követő ökumenikus rendezvények kapcsán felvetődött gondolataimat - pontosabban megválaszolatlan kérdéseimet — szeretném megosztani az olvasókkal. Dr. Norbert Ropers német szociológus a következőket írja a mai világban érvényesülő tendenciákról: „A kelet-nyugati konfliktus befejezése óta világunkban két különböző irányzat fejti ki ellentétes hatását. Egyrészt övezetek nőnek össze, távolságok zsugorodnak össze, azonos időben értesülünk a kontinensen végbemenő eseményekről. Másrészt egyre nő a szakadék a szegény és gazdag területek között, a növekvő mobilitásból és kommunikációból a világ lakosságának csak kis töredéke tud hasznot húzni. Etnikai, nemzeti, vallási, kulturális és területi csoportok hangsúlyozzák sajátosságaikat. Elhatárolják magukat egymástól. A globalizációnak és a széttöredezésnek ez az ellentéte hatja át világunk politikai rendjét.” Hol áll ebben a globális folyamatban a mai kereszténység, az egyház? Mi határozza meg leginkább a különböző keresztény felekezetek életét, viszonyát ebben a mi közép-kelet-európai térségünkben? A globalizáció, a mindent uniformizáló, egyesítő, szabványosító folyamat vagy éppen ennek az ellentéte, az elhatárolódás, a széttöredezés? Anélkül, hogy részletekbe bonyolódnék, előre kell bocsátanom, hogy sem az ókori egyházatyák, sem a középkor teológusai, de még a reformátorok sem ismernek több egyházat. A lutheri teológiában nem létezik többféle egyház. Az egyház Krisztus teste - Jézus Krisztus titokzatos teste egy. Isten üdvözítő szeretetének történeti megvalósulása Jézusban egy. Az egyházat átható, megelevenítő, újjászülő Lélek is egy. Valamennyien ezt a Lelket kaptuk. A Lélek ajándékai kétségtelenül sokfélék, de ugyanazt az egy célt szolgálják. Krisztus azért imádkozott, hogy övéi egyek legyenek, mint ahogyan ő és az Atya egyek, ezért az egyház szétdaraboltsága nem felel meg Krisztus akaratának. Ez a szétdaraboltság bűnös állapot, amelyet határozottan meg kell szüntetni, mert ez a kereszténység egyik legnagyobb és legfájóbb botránya. A magam részéről mégsem vagyok feltétlen és kritikátlan híve az úgynevezett egyetemes vagy ökumenikus imahetek genfi ízű, sematikus, sztereotip gyakorlatának. Másfél évtized bukaresti tapasztalatai után nem tudok egyértelműen lelkesedni a periodikusan, ciklikusan visszaköszönő formális „egységtörekvésekért”. Paradox módon ez a ciklikusság is szinte jobban emlékeztet a görög-római lét- és időszemléletre, mint a biblikus, keresztény, előremutató, lineáris időszemléletre. Bukarestről van szó, ahol évről évre mindig megszokott keretek között, nagy csinnadrattával - a különböző szertartások forgatókönyvét gondosan betartva -, egy kis „mediatizálással" megfűszerezve tartják meg annak rendje és módja szerint a „keresztény egység imahetét”. Elhangzanak a szebbnél szebb gondolatok, a fennkölt frázisokban egymást túllicitáló beszédek - mindvégig feszülten és kínosan vigyázva arra, hogy ki hova álljon, üljön, ki lépjen be elsőnek, ki utolsónak, kit melyik hely illet meg, jelezve ezáltal a képviselt egyház súlyát. Ott az a nagy kérdés, hogy mi van a nagy isteni színjáték mögött, mi lesz ezután, mi lesz ezeknek az alkalmaknak a pozitív hozadékuk. A baj az, hogy szinte semmi. Ortodox testvéreink szektaként kezelnek bennünket, esetleg az „idegen népek” vallásának aposztrofálnak, akikkel sem közösséget, sem különösebb egységet nem hajlandók vállalni. Talán csak épp annyit, amennyit a nemzetközi „ki- rakatökumené" kritériuma megkövetel. Több mint másfél évtizede várok ebben a mi furcsa összetételű országunkban egy pici pozitív elmozdulásra. Arra, hogy - ha már nem tudunk semmiképpen sem egyek lenni, ha szeretni nem is próbáljuk egymást - legalább adjuk meg egymásnak Krisztus nevében a kellő tiszteletet, a létezés minimális elfogadását. Legyen meg bennünk az a minimális etikai imperativus, amelyet toleranciának nevezünk. A szavak, a szertartások, a protokoll, a kirakatökuméné mást mutat. Mert a mindennapi élet, a valóság másról tanúskodik. Az elvek és a gyakorlat éles ellentétét talán éppen itt, az ökumenikus imahétben lehet legjobban tetten érni. Azt a nagy ellentmondást, amely a kereszténység legnagyobb botránya, amely a káini „testvérszeretet”. Pedig épp ideje észrevennünk - legalább nekünk, „hivatásos” keresztényeknek -, hogy a 21. század kétségeiben, szellemi és lelki anarchiájában vergődő emberiség valami hiteleset keres. Egy hiteles kereszténységet, amelyben a szavak és a tettek, az elvek és a gyakorlat ugyanazt jelentik. Ezért vannak fenntartásaim mindennel szemben, ami tartalom nélküli külsőség, formális, értelmetlen és érthetetlen szemfényvesztés, üres klisé. Azzal ártunk a legtöbbet Krisztus ügyének, hogyha a nagyszerű evangéliumot, Isten élő igéjének világosságát közhellyé alacso- nyítjuk, üres frázissá, amelyet nem követ élet, sem konkrét cselekvés. Amelynek nincsen semmi különösebb, a 21. század embere számára hasznos következménye. Végül mindez ahhoz a jelenséghez is vezethet, amelyet Klaus Douglass az egyház „lényegvesztésének” nevez. Éppen az ökumenikus imahét kapcsán szükséges újra és újra feltenni a kérdést Jn 17,20-23 alapján: Mi a keresztény egység alapja, mi a látható egység realitása? Bűnbánattal kell Isten színe előtt megvallanunk, hogy mi mindnyájan adósak vagyunk egy válasszal. Amikor a megosztottság bűnét őszintén elismerjük, és ebben vállaljuk egyéni és közösségi felelősségünket, akkor a tri- umfalista ökumenizmusnak nincs már helye, nincs helye a képmutatásnak, az önámításnak, az üres színjátéknak, csak az őszinte bűnbánatnak. Ellentmondásosnak tűnhet, amit írok, de ha gyakrabban nem is, legalább egy évben egyszer mégis szükség van arra, hogy a keresztények, Krisztus simul iustus et peccator népe - egyházvezetők, papok, lelkészek, teológusok és minden jóaka- ratú, hívő keresztény ember - imádkozzon az egyetemes keresztény anyaszent- egyház látható és láthatatlan egységéért. Valljuk, hogy minden történelmi, felekezeti megosztottság, minden nyelvi, etnikai és kulturális sokszínűség ellenére egy egyház van. Mi pedig mindnyájan (bár sokfélék és különbözőek vagyunk) ennek szerves részei vagyunk. Jó időnként - még ha évente csak egyszer is - újra és újra elmondani, hogy a tényleges egység nem csupán rajtunk, embereken múlik, hanem az egység elsősorban Isten kegyelmi tette, a Lélek munkája. „És ebben a világban ha mi, keresztények nem tudjuk hitelesen felmutatni az evangélium magas lelki, szellemi egységét, ha mi Jézus parancsát nem tudjuk a világ elé állítani, ha nem tudunk közösen tanúságot tenni, akkor hűtlenek vagyunk Jézushoz.” (Békés Gellert) Adorjánt Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
