Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-12-11 / 50. szám
‘Evangélikus ÉletS ÉLŐ VÍZ 2005. december 11. !► 9 Roráte Egy csepp emberség... ■ Fekete István Olyanok ilyenkor a csillagok, mint az álmos gyerek szeme. Kicsit hunyorognak, és még nem tudják: sírásra vagy nevetésre nyíljanak-e, vagy aludjanak tovább. Hát, csak pislognak. Enyhe az idő, a szél csak a kerítések mellett lézeng, ámbár elég hűvösen. Az ablakok néhol nézik már a hajnalt, néhol nem, és a csizmák nem kopognak a gyalogjárón, inkább csak cuppognak. Néhol egy halk szó, néhol az se. Néhol csak árnyak járnak, néhol kis lámpások imbolyognak, és mutatják, hova kell lépni, ámbár hiszen sár van mindenütt. Az ég még sötét, s a nappal ágyát csak hinni lehet a keleti égen, s ez elég. Egyébtemplom; majdnem otthonos lett, legalábbis így érezte ezt Baka Máté az al- szegből, de így érezte Hosszú Illés is - ugyanonnan -; bár, ha tudták volna, hogy most egy véleményen vannak, hát inkább nem érezték volna. Nagy harag volt ugyanis a két öreg között, kitartó, régi harag, aminek már formája sem volt, nem is emlékeztek, hogy ló volt-e az oka vagy asszony, mindenesetre ragaszkodtak hozzá, mint beteg szilva a fához. És most bóbiskolva várják, hogy kiürüljön a templom. Az ajtóban még mozgás van, hát csak ülnek, sőt Illés a lábát is kinyújtja, mert úgy kényelmesebb. Illés nem szereti a tolongást, de amúgy is ráér. Fél szemmel odasandít Mátéra, hogy mozdul-e már, de Máté nem mozdul... Amilyen kutya konok ember volt ként nem gondol rá senki, mert a búzák kikeltek már, a krumpli a veremben, s a jószág betelelt. Ajtó nem csattanik, kiáltás nincs, a tegnap gondja, mintha aludna, a mai még nem ébredt fel, s a falu csak tiszta önmagát viszi hajnali misére. A külső mozgás befolyik a templomba, és megnyugszik. Suttog még egy kicsit, vár, s amikor már a gyertyák lángja is megnyúlik a várakozástól, felkiált az időtlen vágy: „Harmatozzatok, égi Magasok...” Mise végére egészen bemelegedett a világéletében - gondolja Illés -, azt akarja, hogy én menjek előbb, de abból nem eszel, pedig már a gyertyákat is elolto- gatta a dékány, azaz a harangozó, szóval a sekrestyés. Azután: csend. Illés gondol erre, gondol arra, állát belesüllyeszti a meleg nyakravalóba, és szeme szép lassan lecsukódik.- Nem! - ijedt meg. - Ezt igazán nem szabad - és Mátéra néz, aki - úgy látszik - elaludt.- Ez hát el, a híres - mosolyodik el -, pedig három hónappal fiatalabb. Nem Időoázisok nagy idő, az igaz, de mégiscsak fiatalabb. Aztán milyen sárga a füle... akár a halotté...- Jóságos Isten, csak nem lett vele valami?!... Harag ide, harag oda - a rothadt szilva is lepottyanik egyszer a fáról - csendesen odamegy, és kicsit borzongva megérinti Máté vállát:- Hallod-e, Máté? Máté felhorkan:- No! - és néz Illésre, mint a csodára. -Te vagy az, Illés?- Én hát, mondom megnézlek, mert olyanformán ültél... És nézi egymást a két öreg. A templomban meleg csend, a kőszentek mosolyognak.- Kicsit megszédültem - hazudja Máté, de áhítattal, mert tele van a szíve, és szereti most Illést így közel látni már elmúlott.- Na, hál Istennek, hát akkor menjünk. És egymás mellett kicsoszognak a templomból. * * *- Mi volt ez, Szentatyám? - néz fel az egyik kis pufók angyal Szent Péterre, amikor az ajtó becsukódott. - Olyan meleg lett a szívem egyszerre.- Két ember kibékült - mondja a főszent, és melegen sóhajt.- Csoda! - suttog a kis angyal.- Hát bizony a mai világban...- És most mit csinálnak?- Nézz utánuk, fiam. A két öreg már Illés háza elé ért. Az utca üres, a kémények lágy selymet füstölnek a reggelnek, s a kertekben puhán békét álmodnak a fák.- Gyere be, Máté, régen voltál nálunk - mondja Illés -, lángost sütött a lányom... * * * A kis angyal kérdőn néz a főszentre:- Mi az a „lángos”, Szentatyám? . * * * A toronyban ekkor ütött hetet az óra, s ettől a földi hangtól megmerevedtek újra a szobrok, de a mosolygás mintha ott maradt volna az arcukon. József Attila Gyémánt című versének bevezető sorait idézem: „Mindenkor idejük van a zsoltároknak. Gyémánthegyen állunk, De zsebünkben kavicsok vannak. Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk...” Igen, baj van a memóriánkkal. Elfelejtettük, hogy kik voltunk. Elfelejtettük, hogy angyalok, küldöttek lehetnénk. Elfelejtettük, hogy ki küldött el minket. Elfelejtettük, hogy hová és kihez küldettünk. Elfelejtettük, hogy mi bízatott ránk. Zsebünket, életünket értéktelen kavicsokkal tömjük tele. A sok kis kő súlya lefelé húz minket. A kavicsokkal csak megsérteni, megkövezni tudjuk egymást. Ürítsük ki bátran zsebeinket. Szabaduljunk meg a sok begyűjtött kacattól és bóvlitól. Tárjuk ki üres zsebünket és szívünket. Felszabaduló kezünket nyújtsuk egymás felé. Fedezzük fel az ajándékot egymásban. Nyíljon tágra a szemünk, és csodálkozzunk: gyémánthegyen állunk - gazdagok vagyunk. Kavicsok helyett drágakővel lephetjük meg egymást. Fecsegés helyett gyógyító beszédre nyílhat ajkunk. Felszabadult kezünket tárjuk az ég felé. Merjünk újra kérni, a költővel együtt, mert bizony „Mindenkor idejük van a zsoltároknak... Gyémánthegyen állunk, Szigorú hó, takard el bűneinket, Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság! Te határtalan kristály!” ■ Gáncs Péter Elhangzott a Kossuth rádió 2005. november 24-ei, azonos című adásában. Az adventi ünnepkörnek érdekes az idővel való kapcsolata, mert ambivalens módon egyszerre élhetjük meg benne a várakozás és az érkezés kettősségét. Legkésőbb A kis herceg című könyv óta tudjuk, hogy várni valakire, várni valamire, ünneplőbe öltöztetni a szívünket az egyik legtisztább és legcsodálatosabb élmény az ember életében. Ugyanakkor az érkezés katarzisát semmi sem pótolhatja. Az idő kétféle aspektusát tehát egyszerre, párhuzamos realitásként élheti meg az adventi ünneplő. Az advent mindemellett az idő kakukktojása is egyben, hiszen kilép annak monoton körforgásából, és belép egyfajta időtlenség, idő nélküliség állapotába. A naptári év utolsó hónapjában, decemberben - mely megközelítőleg egybeesik az adventi ünnepkörrel - mindenki átélheti, hogy „az idő majd mindent megold” elnevezésű terv csődöt mondott. Minden időrabló és időpazarló, minden időrab és időmilliomos szembesülhet azzal az adventi időszakban, a naptári év célegyenesében, hogy az idő bizony önkényesen úszik és kúszik előre, és mi, mint hű társai, hű csatlósai nem tehetünk mást, mint hogy vele tartunk. Az idő lelassítása, a homokszemek pergésének megállítása a világ homokórájában irreális vállalkozás. Ugyanakkor az a próbálkozás, mely az idő fel- gyorsítására törekszik, szintén kudarcra van ítélve - Pilinszky János szavaival: „Mi, emberek szeretnénk felgyorsítani az időt. De az idő ráér.” Igen, hajtsunk fejet ezen igazság előtt: az idő ráér. Ráér, mert ez a természete, és adventben az időnek eme tulajdonsága kifejezetten domináns. A decemberi napokon ugyanis az ember még inkább esélyt kap arra, hogy betérjen az idő oázisaiba, az ünnepek szent világába, és ott feltöltődve továbbléphessen, továbbmehessen élete útján. Aki képes időben rádöbbenni arra, hogy az adventi ünnepkör pillanatai egyrészt mily értékesek, másrészt mily törékenyek is egyben, az képes odafigyelni ezen ünnepek valódi tartalmára, hogy az időt teremtő, időtlen Isten beleszületett az időbe. ■ Gáncs Tamás Kedves Gyerekek! Advent harmadik hetébe léptünk - rajzoljatok lángot az adventi koszorú három gyertyájára! Karácsony, Jézus születésének ünnepe már nagyon közel van. Ha megfejtitek a keresztrejtvényt, és a nyíllal megjelölt gyertyákba írt betűket felülről lefelé összeolvassátok, megtudhatjátok, hogy mit is jelent az adventi időszak. Boda Zsuzsa GYERMEKVÁR 1. Ádám felesége 2. József öccse 3. a zsidók királya Jézus születésekor 4. Keresztelő' János édesapja 5. Ábel testvére 6. „az óz önvízi hajós” 7. az alacsony növésű vámszedő 8. Márta testvére 9. „a nagy hajú" HETI ÚTRAVALÓ Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Az Úr jön hatalommal. (Ézs 40,3.10) Advent harmadik hetében az Útmutató reggeli igéi az „útépítő” Keresztelő János életét és szolgálatát állítják elénk Máté evangéliuma fényében. „Te vagy-e az Eljövendő. ..?” Az ítélőbírót váró aszkétának a bűnösök barátja ezt üzeni: „Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: (...) hirdettetik az evangélium..." (Mt 11,3-5) Jézus nem ítéli el az előfutárt kérdéséért. Mi is közvetlenül őhozzá forduljunk kétségeinkkel, hogy senki meg ne tévesszen minket! Pál sem ítélkezik önmaga felett, s nekünk is ezt tanácsolja: „Egyáltalában ne ítéljetek azért addig, míg el nem jön az Úr, (...) és akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretet." (iKor 4,5) Keresztelő János fellépésével vezérigénk próféciáját teljesítette be; az Úr érkezését így hirdette: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa!" (Mt 3,2) Szó szerint ugyanezzel a mondattal kezdte meg nyilvános működését Jézus (lásd Mt 4,17), amikor Isten királyi uralmának eljöveteléről szólt. János a megtérés keresztségét hirdette a bűnök bocsánatára, s felszólította hallgatóit: „Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöt...!” (Mt 3,8) Mindezt reformátorunk „tolmácsolásában” így olvassuk: „Hírnök vagyok. Rakjatok le minden bűnt, amely gátolja a Királyt hozzátok jöttében. Fogadjátok örömmel. Higgyetek benne!” A két testvér példázata kapcsán Jézus így figyelmezteti az Atya parancsára csak szavakkal igent mondó vezetőket: „Mert eljött hozzátok János az igazság útján, de nem hittetek neki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek neki." (Mt 21,32) Keresztelő János, a kiáltó hang és hírnök a saját bizonyság- tétele szerint nem a Krisztus, nem Illés és nem a próféta (lásd Jn 1,20-23). Ezzel - látszólag - szemben áll Jézusnak a Malakiáséval egybecsengő véleménye: a prófétánál is nagyobb, az Úr követe, „és ha akarjátok, fogadj átok el, ő Illés, aki eljövendő volt. Akinek van füle, hallja!” (Mt 11,14) A Szentírás nem tanítja a lélekvándorlást; ezért a „kegyelemben gazdag” nevű János „csak” Illés-típusú személyiség a számunkra, aki csupán szerepében azonos vele, de nem az ő reinkarnációja! „János nem az újra testet öltött Illés volt, de az ószövetségi prófétához hasonló szerepet töltött be, a bú'nbánatot hirdetve.” (Magyarázatos Károli-Biblia, 1426. o.) Jézus halálos „bűne” három nyelven így olvasható a kereszten: ,A názáreti Jézus, a zsidók királya." (Jn 19,19) Valljuk-e mi is János bizonyságtételét: „íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!” (Jn 1,29)? Benne teljesült be a zsol- táros kérése: „Mutasd meg, Uram, hogy szeretsz minket, és adj nekünk szabadulást!" (Zsolt 85,8) A szent este előtt egy héttel Jézus születésének ígéretét olvashatjuk. Gábriel így szólt: „Üdvözlégy, kegyelembefogadott, az Úr veled van! (...) íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak.” (Lk 1,28.31) Ezért heti igénkkel, személyes hittel vallhatjuk: „...az én Uram, az Úr jön..." (Ézs 40,10) Igen, „az irgalmas Király, / A Megvájtó jön el”. (EÉ 132,3) ■ Garai András \
