Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-09-04 / 36. szám
föMMMlÄäÄ^^WMüilüMü^OTlinM :~ ii Ml MiMl-M— "Evangélikus Életi evangélikus élet 2005. szeptember ii. I 3 Meghívó Az Evangélikus Hittudományi Egyetem szeptember 16-án, pénteken 14.30-kor tartja tanévnyitó istentiszteletét és ünnepi ülését a budapest-zuglói evangélikus templomban (Budapest XIV., Lőcsei út 32.). Az istentisztelet igehirdetői szolgálatát Gáncs Péter püspök végzi. Az istentisztelet keretében D. Szebik Imre elnök-püspök beiktatja ár. Fabiny Tamást a professzori tisztségbe. Ezen az alkalmon kérjük Isten áldását a hatodévesek és mentoraik szolgálatára. Ünnepünkre szeretettel meghívjuk. Dr. Szabó Lajos rektor Egy letűnt rendszer „teológiája” Ha van teológiai humor - gondolom, van -, akkor feltétlenül ebbe a kategóriába sorolható (bántó szándék nélkül írom) az a KÉMELM-konferencián elhangzott álláspont, bejelentés, állásfoglalás, hogy ezennel lezárják a diakóniai teológia feldolgozását, vitáját; kész, vége, ennyi volt. Ez az erkölcsi megközelítésben igen tisztességes vélekedés sajátosan rímel az elmúlt tizenöt év trójai falovára, mert a kilencvenes évek egyházában a diakóniai teológia összhangban volt az egykori, harcosokat rejtő eszköz funkciójával. Nem tudván éppen valami egyebet az egyház - értsd: az egyházkormányzás - fejére olvasni, elhangzott a kritika, hogy nem dolgoztuk fel a diakóniai teológiát, az általa végzett rombolást. így érthető a KÉMELM mosolyognivaló, de igen tisztességes álláspontja. Arról szól, hogy ezek után már igazán nem lesz illendő ezt a kritikai fegyvert igénybe venni. Hiszen már 2004-ben, a Magyar Evangélikusok Tanácskozó Testületének (METT) a konferenciáján ez volt a fő téma, és azóta is jelentek meg dolgozatok ebben a tárgykörben, most pedig Piliscsabán sokoldalúan körbejárták a diakóniai teológia témakörét. Nehéz lenne állítani, hogy bárki korlátozná az erre irányuló ügybuzgalmat. Voltak talán olyanok, akikben az is derengeni kezdett - jobb későn, mint soha -, hogy a szabad egyházi élet azt is jelenti, hogy nem kell mindent „felülről” várni. Azaz nem csak annak van létjogosultsága, amit egy püspök vagy egy világi vezető tart lényegesnek. Ebből persze az is következik, hogy nem is lehet mindent a vezetőkön számon kérni. Elhangzott például, hogy miért nem publikálták eddig a nyolcvanas évek változó egyházvezetésének a Vajta Vilmossal folytatott levelezését - ismertette Pátkai Róbert Vajta Vilmosról szóló, kitűnő előadásában. Miután ennél lényegesen pikánsabb dokumentumok is napvilágot láttak már az egyházi és a világi sajtóban is, vissza lehet kérdezni; ki gátol meg bárkit abban, hogy kellő információk birtokában közreadja a levelezést? Úgy vélem, ha kiadásra kerül a KÉMELM-konferencia anyaga, ebben is helyet kap majd a téma. Annyiban volt mosolyognivaló a „lezárás", hogy egy szervezet ezt nyilván csak önmagára vonatkoztatva deklarálhatja. O nem tud erről a rókáról több bőrt lenyúzni, még többször elmondani, hogy hordjuk a fel nem dolgozott múlt terheit. Amiben persze ma is van igazság, legfeljebb nem elsősorban a diakóniai teológia vonatkozásában. Ez leginkább talán dr. Szabó István református püspöknek a tőle megszokott szellemes stílusban elmondott, igen alapos előadásából derült ki. Református testvéreinknél a „szolgálat teológiája” nevet viselte ez a torzulás, és bizony 1951 és '89 között több zászlóvivője is akadt, míg nálunk kifejezetten Káldy Zoltán püspök munkálkodásához kötődött. A nyolcvanas évek derekán egyházunkban markánsan megnyilvánuló reformtörekvések - Nyílt levél, Testvéri Szó - így elsősorban érthetően az elnök-püspök „tanítását” bírálták. (A bírálat elemeit összegezte Ittzés Gábor tárgyszerű, korrekt előadásában.) De 1985 végével az elnök-püspök betegsége, majd 1987-ben bekövetkezett eltávozása miatt megszűnt „hatalom lenni”. Az úgynevezett radikális kritikusok mégsem tudtak váltani. Szinte mindmáig keresik, hogy hol érthető tetten egy-egy vitatható exegézisben vagy egy egyszerű napi döntésben, nem szerencsésen megfogalmazott mondatban a „múlt”, benne a diakóniai teológia fantomja. Örültem, hogy jelentős időt tölthettem a konferencián. 1989-ben a Lutherische Monatshefte című lapban terjedelmes interjúban nyilatkoztam a diakóniai teológiáról, a Testvéri Szó érvelésének megfelelően. Kifejtettem a diakóniai teológia politikaiideológiai természetét, funkcióját. Leginkább dr. Szabó István említett előadása erősített meg másfél évtizeddel ezelőtti vélekedésemben. O egy érdekes, jellemző fogalmat használt: „szociológiai teologizmusnak” minősítette a szolgálat teológiáját. A lényeg, hogy valójában nem teológiáról, hanem annak álcázott ideológiáról, a politika szociológiai eszközeiről van szó. így az a paradox helyzet áll elő, hogy a komoly kritikusok tulajdonképpen felértékelik a diakóniai teológiát. Mert ahhoz, hogy szakszerűen vitassák, cáfolni tudják, nekik kell teológiává nemesíteniük. További gond - és annak idején ez már jelentkezett, ezért nem értették többen igazán Nyugaton, hogy mi a bajunk a diakóniai teológiával -, hogy napjaink egyházában igen jelentős a diakóniai munka hangsúlya. Ez nemcsak és talán nem is elsősorban a globális fenyegetettség (atomcsapások, környezetkárosítás) hatásainak az enyhítését célozza - ahogy ezt a diakóniai teológia apostolai hirdették -, hanem a hátrányos helyzetűek, a fogyatékossággal élők, a piacgazdaság veszteseinek a segítését a gyülekezetekben és a társadalomban. Ma már mi is ebben az erőtérben, ebben a feladatkörben élünk, ezért sem időszerű a diakónia önálló érték voltáról szóló vita. Horizontális síkon persze lehet önálló érték, mert nem vitás, hogy az egyházban minden az evangéliumból következik. Amiért viszont akár megtévesztő, félrevezető is lehet a diakóniai teológiáról folytatott vita, az az, hogy eltereli a figyelmet a ma gondjairól. Magam is kaptam már kritikát a teológiai pluralizmus szorgalmazásáért, melyet a nyolcvanas években igényeltünk. Ma is fenyeget az „egy üdvözítő teológia” fantomja - ez többek között a tudományos kutatás ellehetetlenítésével fenyeget -, amelyet persze az egészségesen sokszínű kegyességi irányzatok léte is cáfol. Tudom, tabut érintek, de a „lutheri teológia” varázsszóként való alkalmazása is lehetőséget nyújt az egysíkúságra. Halványan azért megfogalmazódott az igény, hogy a múlt árnyaival való hadakozás mellett a jelennel is kellene törődni. Ez többek között azt jelentené, hogy szembe kellene szegülni azokkal a törekvésekkel, amelyek ma „teológiai" alapon igyekeznek ideológiát teremteni arra, hogy az egyház valamelyik politikai erőt támogassa. Fiatal demokráciánk rövid történetében jó néhány példa akad erre. Bizony ez a diakóniai teológia mai megjelenése: megalkuvásunk, túlélésünk, vélt vagy valós érdekeink, politikai álláspontunk egyházi köntösbe öltöztetése. Morbid humora van annak, ha a diakóniai teológia harcos elítélőihez fűződnek ezek a mai törekvések. Ha van ugyanis értelme a diakóniai teológiával foglalkozni, akkor elsősorban azért van, hogy más körülmények között ne essünk ugyanabba a csapdába - végül is a hatalom elvtelen kiszolgálásába. Jövőre parlamenti választások lesznek. Nem vagyok optimista. ■ Frenkl Róbert HIRDETÉS A diakóniai teológia kritikája KÉMELM-konferencia Piliscsabán Betegágyak mellől zsákfaluba Bajuszné Orodán Krisztina iktatása Nagyvelegen ► A Mór mellett fekvő Nagyveleg község a térkép alapján zsákfalu: csak egyetlen úton lehet betérni oda. Az itt élő evangélikus gyülekezet tagjai - talán egyházunkban egyedülálló módon - büszkék arra, hogy velük élő lelkipásztoruk szolgálati területe csak a falu határáig terjed. A pásztor és a nyáj egymásra találásának örömét ünnepelték a nagyvelegiek szeptember első vasárnapjának délutánján, amikor Bencze András, a Fejér-Komáromi Egyházmegye esperese beiktatta hivatalába meghívott lelkészüket, Bajuszné Orodán Krisztinát. ségét méltatta előadásában, Pátkai Róbert pedig a teológus magyar nyelvű szolgálatát értékelte referátumában. A reggeli és esti áhítatok mellett számos tartalmas előadás hangzott el a három nap során. A teljesség igénye nélkül említjük Gémes Istvánnak a diakóniai teológiáról (DT) és annak Vajta Vilmos által összegezett bírálatáról szóló referátumát, valamint a diakóniai teológia első nyilvánoshazai kritikáját boncolgató értekezést, melyet Ittzés Gábor tartott. A DT-ról szóló fejtegetések között két „különlegesség” is akadt: dr. Szabó István református püspök az evangélikus diakóniai teológiával rokon református szolgálat teológiájáról adott igényes áttekintést, dr. Csepregi András, az Evangélikus Hittudományi Egyetem docense pedig Walter Wink észak-amerikai teológus, valamint Bibó István politikafilozófus tanúságtételének tükrében vizsgálta a DT kritikáját. A közelmúlttal való őszinte szembenézést segítette az ifj. dr. Fabiny Tibor által vezetett fórumbeszélgetés is, amely az Egyházunk elmúlt két évtizede - külföldről és hazulról nézve címet kapta. Ugyancsak ezt szolgálta a moderátor által tartott beszámoló az Ordass Lajos Baráti Körnek, a Luther Szövetségnek, valamint az Evangélikus Belmissziói Egyesületnek a lutheri teológia érvényesítéséért folytatott másfél évtizedes küzdelméről. Nem tett mást Böröcz Enikő sem, aki Ordass Lajos püspök szolgálatára irányította a jelenlévők figyelmét. Az istentisztelettel záruló konferencia végeztével Pátkai Róbert így összegzett: „Eredménynek tartom az előadások igen magas szintjét, a nyitottságot, az őszinte, kritikát sem nélkülöző hozzászólásokat. Summázatként idézném Csepregi András referátumának zárógondolatait, amelyek a mi teológiai következtetéseink vonaláig ban foglalják össze a hazai, remélhetőleg S mindinkább általánossá váló véleményt: £ »Bár konferenciánk témája a diakóniai te- 2 ológia kritikája, nyilvánvaló, hogy előadá- “ som a múltról szólva a jelenünkről is, roll lünk is és hozzánk is szól. A diakóniai teo- t— lógia a múlt, de azok a félelmek és torz ambíciók, az erőszak tisztelete, a kegyesség köntösébe bújtatott korántsem ártatlan tévedések és veretes teológiai tételekkel védelmezett hazugságok, amelyek megterhelték a diakóniai teológiát és korszakát, változatlanul bennünk és köztünk élnek. A Krisztus iránti és a kontextus iránti hűség együttes kihívása, amelyre a diakóniai teológia mindig rossz választ adott, számunkra is nehéz kihívás, amelyre nincs könnyű válaszunk. Bár formálisan szabad országban élünk, olyan sok korlátot intemalizáltunk és hoztunk magunkkal, hogy ezek között egzisztenciálisan ma sem sokkal könnyebb az egyszerű, világos beszéd, mint korábban volt.«” • ■ Gazdag Zsuzsanna A fiatal lelkésznő szinte beleszületett az egyházba, hiszen nagyszülei néhány évtizeddel ezelőtt a Budapest-Deák téri gyülekezetben az egyházfi munkakör teendőit látták el. Hároméves koráig szüleivel együtt ő is ott lakott; lélekben azután is mindvégig kötődött a gyülekezethez. Az ott átélt igei alkalmak, ifjúsági órák hatására érettségi után jelentkezett a teológiára, ahol 1999-ben végzett. Tanulmányai befejezése előtt egy évvel férjhez ment. Ordinációja után kórházlelkész lett három fővárosi kórházban, ahol öt éven keresztül dolgozott. Ezt a szolgálatot cserélte fel a parókus lelkészi munkával, amikor egy évvel ezelőtt leköltöztek Budapestről, hogy elvállalja a lelkipásztor nélkül maradt gyülekezet gondozását. Ez az idő alkalmat adott és lehetőséget teremtett arra, hogy a gyülekezeti közösséggel megszeressék egymást; a nagyvelegiek végül meghívták lelkipásztoruknak. A 127. zsoltár első két verse alapján tartott hivatalátvevő igehirdetésében Bajuszné Orodán Krisztina először a testvérek bizalmát köszönte meg, majd Isten áldásának tapasztalható valóságára irányította a figyelmet. Hangsúlyozta, «M Folytatás az 1. oldalról Nem csak a közelgő jubileum szolgáltatott apropót ahhoz, hogy a Külföldön Elő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközösségének tagjai visszatekintsenek fél évszázados szolgálatukra, és illő móGémes István, dr. Szabó István és Pátkai Róbert dón emlékezzenek meg első elnökükről. A program összeállításakor még esély volt arra, hogy a Luther Kiadó gondozásában a tanácskozásra időzítve lát napvilágot (e sorok írójának fordításában) Vajta Vilmos 1987-ben az akkori NSZK-ban megjelent, A diakóniai teológia a magyar társadalmi rendszerben című kötete. Bár a könyvbemutató egy-két hónapot még várat magára, a fórumbeszélgetések során kitűnt, hogy a konferencia résztvevőinek többsége - a magyarországi „vendégekkel” egyetemben - jó ismerője a műnek és szerzője munkásságának. A Svájcban élő Pósfay György Vajta Vilmos nemzetközi jelentőhogy a lelkészek kitárt karral elmondott szavai az istentiszteletek végén nem valamiféle mágikus mondatok, mindez nem a régmúlt hagyományainak gépies ismétlése, és nem is az istentisztelet függeléke, hanem olyan élő erővel és lelki tartalommal telített szavak, amelyek Isten jelenlétét érzékeltetik, és az ő áldását közvetítik. A frissen beiktatott lelkész elmondta, hogy életének minden eddigi szakaszában, eddigi szolgálati helyén, a betegágyak mellett is megtapasztalta Isten áldását. Az ő jelenlétének tudatával kezdi meg hivatalos szolgálatát Nagyvelegen, hiszen enélkül nem is lenne értelme munkához látni. Az ünnepi úrvacsorás istentiszteleten Ittzés János püspök Mt 6,10 alapján tartott útravaló igehirdetésében az Úrtól tanult imádság Isten akaratát kívánó és elfogadó kérése alapján azt helyezte a lelkész és a gyülekezet szívére, hogy kölcsönösen ismerjék fel és fogadják el: a lelkész Isten akaratából jött közéjük. Ahol így gondolkodnak, ott minden döntésüket bölcsen fogják meghozni az egyházközség felelős vezetői. ■ Menyes Gyula
