Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-01-16 / 3. szám

.....mi mással kezdhetnénk, mint köszönetnyilvánítás­„M ás a vasárnap, és más az ünnep a „ Természetesen azt szerettem volna, ha Isten lÉKXmt. sál. Az olvasó talán már várta is, hogy e keresztény orgá­num keresztény szerkesztője hálát adjon az Úristennek. A főszerkesztő azonban másra is gondol...” lelkészcsaládban, mint másutt...” rögtön azt mondja, hogy menjek a teológiára S*33Säpp§ vagy misszionáriusnak Afrikába, de másként * !► Szolgál és véd a rendőr-prédikátor - 4. oldal !► jubileumi számvetés - 3. oldal !► Egér a keksz es dobozban - 3. oldal „»Mindenkor örüljetek!<< - mondta Pál apostol, és a dánok valóban mindig őszintén mosolyognak, keresik és meg is találják az események jó oldalát.” Ahol a derű nemzeti sajátosság - 4. oldal Közös könyörgés a délkelet-ázsiai katasztrófa áldozataiért a Mátyás-templomban Az ökumenikus imahét megnyitó istentiszteletére január 16-án 18 órakor a Kálvin téri református temp­lomban kerül sor. Az istentiszteleten szentbe­szédet mond dr. Erdő Péter bíbo­ros, prímás, esztergom-buda- pesti érsek; igét hirdet D. Szebik Imre evangélikus elnök-püspök, a Magyarországi Egyházak Öku­menikus Tanácsának elnöke. Az istentiszteleten az ökume­nikus tanács tagegyházainak fő­pásztorai végzik a szolgálatot. Minden testvérünket szeretet­tel hívjuk és várjuk. ► Az ökumenikus imahét programja a 6-7. oldalon Országos egyházi akció A budavári Mátyás-templom­ban közös ökumenikus könyör­gést tartott vasárnap délután a három legnagyobb hazai törté­nelmi egyház a délkelet-ázsiai szökőár áldozataiért, családtag­jaikért, a katasztrófa sújtotta tér­ség újjáépüléséért és mindazo­kért, akiknek a természeti csapás miatt bármilyen módon meg­próbáltatást kell elszenvedniük. A katolikus egyház részéről Erdő' Péter bíboros, a református egy­ház részéről Szabó István püspök, az evangélikus egyház részéről pedig Szebik Imre püspök imád­kozott a bűnbánati és igelitur­giából, valamint a kegyelmes és irgalmas Istent megszólító köz­benjáró imádságokból álló ima­órán. Az evangélikus kezdemé­nyezésre szervezett alkalmon részt vett Lehel László lelkész, a Magyar Ökumenikus Segély- szervezet igazgatója is. ■ Horváth-Hegyi Olivér felvétele A Magyarországi Református Egyház és a Magyarországi Evan­gélikus Egyház közös, országos adománygyűjtő akciót szervez a délkelet-ázsiai szökőár károsult­jainak megsegítésére. Az egyhá­zak egy januári vasárnap persely- pénz-felajánlásával, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet munkájának támogatásán ke­resztül kívánnak segíteni a baj­bajutottakon. Mint emlékezetes, a Magyar- országi Református Egyház ed­dig 10 millió, a Magyarországi Evangélikus Egyház 5 millió fo­rinttal támogatta az Ökumeni­kus Segélyszervezet délkelet­ázsiai munkáját. Szeretettel kérjük, hogy azok a gyülekezetek, amelyek mindeddig nem tartottak offertóriumot vagy gyűjtést a délkelet-ázsiai kataszt­rófa áldozatainak támogatására, még január hónap folyamán te­gyék ezt meg. Kérjük, hogy az ado­mányokat közvetlenül a Magyar- országi Evangélikus Egyház szám­lájára utalják át (számlaszám: 11707024-20347257). Innen egy összegben küldjük tovább - a Ma­gyar Ökumenikus Segélyszerveze­ten keresztül - az érintetteknek. A MEE püspökeinek megbízá­sából: Hafenscher Károly, az Országos Egyházi Iroda igazgatója Evangélikus templom - ökumenikus használatban 2005-ben már Jákfalván is hirdettetik az evangélium ■ Balázs Tibor A Sajókazai Evangélikus Egyházközség szór­ványa, Jákfalva több száz éves kis település. A templom nélküli faluban évszázadok óta csak egy iskola működött, amely az ottani evangélikus közösség tulajdona volt az álla­mosításig. A mindenkori evangélikus kántor­tanító oktatta itt a falu gyermekeit az írás, az olvasás tudományára, és ha kellett, igét hirde­tett, temetett is. 1948-tól napjainkig az egy­mással és az egyház Urával való találkozásra evangélikus családi istentiszteleteken, vala­mint a szomszédos Felsőnyárád római kato­likus és református templomában volt mód. Hosszú tárgyalások után a 2001-ben visszakapott romos iskolaépület felcsillan­totta a reményt: lehetőség nyílt egy ökumeni­kus templom építésére. Összefogott a falu. Az evangélikus, a római katolikus, a reformá­tus egyház, a helyi önkormányzat és a szlo­vák kisebbségi önkormányzat, valamint a hí­vek adományaiból felújított és vizesblokkal, gázfűtéssel' is ellátott épület - egy kis to­ronnyal kiegészítve - száz lélek befogadására alkalmas templommá alakult. A birtokbavétel 2004. november 20-án tör­tént, amikor Seregély István római katolikus eg­ri érsek is megszentelte az evangélikus tulaj­donú, de immár ökumenikus használatú templomot. Karácsony estéjén csendes hó­esésben hívogattak a harangok az Isten házá­ba. A kétszázharminc lakosú település apraja- nagyja sorjázott a templom felé az utcákon, hogy részt vehessen az első közös karácsonyi alkalmon. Zsúfolásig telt templomban szállt a közös ősi dallamok hangja, messze hirdetve a hideg éjszakában: „Dicsőség Istennek!” Gyer­mekek és idősebbek együtt adtak hálát Isten­nek, hogy meghallgattatott az évszázados imádság, és a település együtt örülhetett a Megváltó születésének ünnepén. Több évszázados reménység lett valósággá Jákfalván. Saját templomban adhattak hálát Isten megtartó kegyelméért, azért, hogy meg­tartatott ez a kicsiny nyáj, s hogy az új eszten­dőben ismét eggyel több evangélikus temp­lomban hangozhat Isten igéje vasárnapról vasárnapra. Mégis a víz az úr Katasztrófameditáció Amerikai katasztrófafilmeken edződött tudatunk számára fel nem dolgozható, valódi borzalom a délkelet-ázsiai tragédia. Ekkora ter­mészeti csapás filmrevitelét nem meri megkockáztatni a legvadabb fantáziájú rendező sem; nem lenne hitele. Az emberi természetből adódó társadalmi drámák, mint a 2001. szeptember 11-i amerikai ter­rortámadás - bármennyire szomorú ez a 20. század szörnyűségei­ből fakadó adaptációnk - még beleférnek sajátos nyomorúságszoci­alizációnkba, akárcsak a beszláni túszdráma, az instabil világ meg­annyi bűnbeesése. De a százezrek életét követelő, milliókat földön­futóvá tevő természeti csapás megdermeszt, elnémít. Halljuk a tele­vízióban, és mi magunk is mondjuk, hogy immár több mint százöt­venezer - vagy ennél is sokkal magasabb - a halottak száma, de ez felfoghatatlan elménk számára. Ki képes megérteni, mit jelent az az információ, hogy a pusztítás ereje százhúszezer, Hirosimára ledo­bott atombomba hatásának felel meg? Szavak... Apokaliptikus mé­retű pusztítás zajlott le. Aki kételkedett a világ elpusztíthatóságában, most igazán meg­döbbenhetett. Nem véletlen a teológusok óvatossága. Nehéz szembe­sülni a természetfelettivel, a minden téren a racionalitást célzó ko­runkban az irracionálissal. Mert elvben persze mindenre van magya­rázat. A szökőár vagy - ahogy új kifejezéssel nevezték - a tengerren­gés pusztítására is. A folyamat mérhető, értékelhető. De arra nincsen igazán egzakt válasz, hogy mi okozta a tengerfenék mozgását, miért indult meg a folyamat, illetve hogy miért indult meg éppen akkor, miért nem előbb vagy később, és miért nem vállalkoznak a legkivá­lóbb tudósok sem arra, hogy megbecsüljék, mi várható a jövőben, hol és mikor. Méretében nem hasonlítható a délkelet-ázsiai katasztrófához a Tát­rai Nemzeti Parkot ért pusztítás, de már erről értesülve is megrendül­tünk, utolért minket az alázat; talán mert a közelünkben történt, és so­kunk által szeretett, ismert helyet érintett az elemi csapás. Döbbenete­sek a brazíliai esőerdőket, a föld tüdejét károsító rombolásról érkező hírek is. Ezekben már tetten érhető az emberi kapzsiság, a felelőtlen­ség, amelyet más esetekben legfeljebb sejtünk, feltételezünk. Nemze­dékenként várjuk ama végső napot, amelyről tudjuk: biztos, hogy be­következik, de senki nem tudja, mikor. Most újabb szörnyű bizonyíté­kot kaptunk a jövőről. Mindettől - és ez nem kevésbé dráma - nem változik semmi, ami az emberi természetet, életvezetést, életmódot illeti. Szép dolog, szüksé­ges dolog a nemzetközi közösség által nyújtott segítség. Jó érzés, hogy a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet, amely mögött egyházunk is ott áll, az elsők között intézkedett, lépett, segített, kamatoztatva más­fél évtized alatt szerzett sok tapasztalatát. Jó, hogy a szervezetek mö­gött sok-sok felelős ember, köztük sok-sok keresztény személyes együttérzése, cselekvő-, segítőkészsége nyilvánul meg. Jó, hogy sokan jelentkeznek a baptista szeretetszolgálat szellemes akciójára, az árvák virtuális örökbefogadására. Elsősorban az egyházaktól, a hívektől vár­ható, hogy - ellentétben a „minden csoda három napig tart” szomorú realitásával - ne lankadjon a figyelmük, a segítő szeretetük, hiszen évekig, akár évtizedekig is eltarthat a rehabilitáció, a sebek lehetséges gyógyulása. De ez a tragédia is felszínre hozta, élesen jelezte világunk változásait. Azt, hogy a technika korábban el nem képzelhető fejlődé­se és a jólét növekedése nem járt együtt a remélhető morális megúju­lással. Sőt. A hivatalos - állami,-segélyszervezeti - gesztusokon túl erős kisebbségben vannak a ténylegesen segítők. A többség másként él és gondolkodik. Nem elítélendő, legfeljebb enyhe szomorúságot okoz, amikor azok nyilatkozatait halljuk, akik nem hagyták elrontani a nyaralásukat, odaveszni a pénzüket, és a ka­tasztrófa után - akár másik üdülőhelyen - lelakták, ami dukált nekik, vagy éppenséggel ekkor utaztak ki. Valóban, az életnek mennie kell tovább; netán segíti is a tragédia sújtotta országokat, hogy továbbra is számíthatnak az idegenforgalomra. Mégis, ízlésünk is azt diktálja, hogy most a segítség más formái legyenek napirenden. Az igazán szomorú híradások arról szólnak, hogy a katasztrófa súj­totta területeken megjelentek a bűnözők, a fosztogatók. Hasonlóan megdöbbentők azok a nyugati országokból érkező bűnügyi hírek, melyek arról tudósítanak, hogy eltűntnek nyilvánított németek, své­dek lakásaiba törtek be; emiatt le is állították a nyilvános adatszolgál­tatást. Visszatérő aggodalommal gondolhatunk arra, hogy célba ér­nek-e a segélyek: vajon mennyi jut a rászorulóknak, és mennyit visz el a korrupció? Rajongás közvetlen összefüggést feltételezni az Úristen jogos ha­ragja és a természeti katasztrófa között, mint ahogy titok az is, miért enged meg a Mindenható szeretett teremtett világában ilyen mérvű pusztulást. Korunkat sokan hasonlították már az ókori Rómához, a tudásába, hatalmába belefelejtkezett, önimádó, hedonista életmódú világhoz. Akkor is egymást követték - mindhiába - a figyelmezteté­sek, míg végül elpusztult az örökkévalónak vélt Római Birodalom. Ismét utolért minket az alázat. A tudásába, hatalmába belefelejtke­ző mai emberiség újabb komoly figyelmeztetést kapott. Félő, hogy hi­ába. Aggódunk gyermekeinkért, unokáinkért. ■ Frenkl Róbert • » r

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom