Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-01-16 / 3. szám
2005- január 16. FORRÁS ‘Evangélikus Élet!? ELŐ VIZ A csillagos égbolt üzenete Gyarmati Gábor Szeretek sötét téli hajnalokon az égre nézni. Igaz, kellemesebb a mennyboltot nyári estén egy jó szagú réten kémlelni, ám mostanság nincs nyár, rét helyett pedig meg kell elégednem az alvó kertváros nyugalmával. Igaz, így nem teljes az élmény, hiszen a néhány utcával arrébb zajló forgalomnak a zaja, a környező lámpáknak meg a fénye hat zavarólag e hajnali „csillagászkodáskor”. Pedig sok gyönyörűséget láthatunk, ha tiszta az idő. A fények néha mintha csak karnyújtásnyira lennének, s a figyelmes szemlélő nemcsak erősségükben, hanem színükben is különbséget tud tenni. Megszokott helyükről - egy picit persze mindennap arrébb vándorolva - sorra visszaköszönnek az ismerős csillagképek, ahogy a tájékozódást, felismerést segítendő elnevezték eleink a különös égi alakzatokat. Természetes, hogy nincs, nem lehet semmi köze emberi létünknek az égitestek egymáshoz való viszonyához, mint ahogy természetes az is, hogy az állató vekbe való — tudományoskodó — besorolás sem határozza meg egy megszületendő vagy élő ember tulajdonságait. Mégis kedves ez a játékos elnevezés, amely megszemélyesíti, emberközelivé teszi és benépesíti a fölöttünk „boltozódó” teret. Ám nem lehet elvitatni, hogy milyen felmérhetetlen - s nagyobb részében teljes bizonyossággal soha meg nem ismerhető - titkokat rejt a hatalmas univerzum. Jóllehet emberi mivoltunk sajátossága a kíváncsiság és az ismeretlen felderítésének vágya, a felfedezés öröme - ez a csöppnyi, röpke diadal - csak kevés csillagkutató kiválasztottnak adatik meg. De azért mi, átlagos földi halandók mégis sokat kapunk! Érzékszerveinkkel és értelmünkkel fürkészhetjük a végtelent, elelmerenghetünk kicsinységünkön és törékenységünkön, s ami a legfontosabb: újból és újból rácsodálkozhatunk teremtett világunkra. Rádöbbenhetünk Urunk alkotómunkájának nagyszerűségére és tökéletességére. A viliódzó, távoli, már régen kihunyt csillagok most érkező fényéből megérthetjük: gyönyörű, nagyszerű világot kaptunk Atyánk végtelen sze- retetének bizonyítékaként. Azért, hogy élhessünk benne, hogy használjuk, de vigyázzunk is rá. Arra a világra, amelynek az egészhez képest egy meg- határozhatatlanul pici pontján zajlik az életünk, s ahol - csillagászati léptékkel mérve - rendkívül csekély idővel, kétezer évvel ezelőtt élt valaki, akit az Atya küldött el közénk. O, aki mindent és mindenkit alkotott, elküldte egyszülött Fiát, hogy „rendezze bűnszámlánkat”. Fia valakit a szabadban ér az este, vagy úgy adódik, hogy sötétben kell kezdenie a napot, ne sajnáljon pár percet arra, hogy feltekintsen a tiszta, csillagos égboltra. Ilyenkor álljunk meg, vessünk egy pillantást fölfelé, és köszönjük meg teremtett világunkat boruljunk le lélekben az Alkotó nagysága és művének szépsége előtt! Azután járhatjuk tovább a nekünk rendelt földi pályát, nekikezdhetünk az aznapra rendelt feladatainknak, miközben lassan ránk köszönt a világosságot hozó reggel, és haladunk az örök világosság reménységét hordozó jövő felé. VÍZKERESZT UTÁN UTOLSÓ VASÁRNAP - ÁpCsel 26,9-20 A VASARNAP IGEJE Álarc nélkül Hangos vidámsággal köszöntött be az idén is a farsangi szezon. Vízkereszttől húshagyókeddig szebbnél szebb jelmezeket és maszkokat kreáltak és kreálnak az iskolai ünnepségre készülő gyerekek és szüleik. Erre gondolva mai igénk meglehetősen „korszerűtlen”, hiszen éppen álarcaink levételére buzdít. Pál vallástétele nyomán szembesülni kényszerülünk önmagunkkal. Az apostolok cselekedetei huszonhatodik fejezetében két ember áll szemben egymással és velünk, történetük olvasóival is: Pál és Agrippa. Az apostol 58-ban kerül II. Hemdes Agrippa zsidó király elé, aki azért érkezett Cézáreába, hogy köszöntse az új helytartót, Pordusz Fesztuszt. Ekkor vezetik elő az „érdekes, de ártalmatlan” egykori Saulust, aki - immár két esztendeje - fogságban van. A felékesített nagyterembe bevonul Fesztusz és Agrippa, húgával, Berenikével, majd bevezetnek egy megbilincselt zsidó férfit, Pált, és megengedik neki, hogy szóljon a maga mentségére. Az apostol röviden ismerteti életútját. Elmondja, hogy szigorúan vallásos, kegyes zsidó családban nőtt fel. Beszél arról, hogy gyűlölte Jézust és azokat, akik hisznek benne. Krisztussal való találkozásáról, a damaszkuszi úton történt „pálfordulásáról” már részletesebben szól. Idézi a mennyei szózatot: „. ..azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá tegyelek, hogy tanúbizonyságot tegyél arról, amiket láttál, és arról, amit ezután fogok neked magamról kijelenteni.” (ApCsel 26,16) Egy „megszólított ember” áll velünk szemben, aki meghallotta Isten hívó szavát, majd azonnal engedelmeskedett is az égi parancsnak. Vajon ilyenek va- gyunk-e mi magunk is? Letettük-e Isten kezébe önmagunk, szeretteink, egyházunk, gyülekezetünk és országunk sorsát, úgy, amint azt Pál tette, kérdés és kétkedés nélkül? Vagy inkább Agrippá- ra hasonlítunk, akinek a szívét megérintik Pál szavai, és megirigyli tőle azt az erőt és békességet adó, életcélt jelentő küldetést, amely őt rabláncon is szabaddá teszi? A királyt csak majdnem sikerült rávenni arra, hogy kereszténnyé legyen. A „majdnem hívő” azonban még nem hívő. Pál határozottan Jézus és az ő követése mellett döntött. Agrippa elbizonytalanodott. Az ő életében sem ott és akkor, Fesztusz kihallgatási termében, sem később, a színfalak mögött, egy Pállal folytatott négyszemközti beszélgetés során nem következett be a megtérés, a metanoia, a száznyolcvan fokos fordulat. A király talán úgy érezte, hogy ennek nem most van itt az ideje. Talán testvére és a helytartó előtt, a szolgák jelenlétében szégyellt határozottan színt vallani. Lehet, hogy úgy gondolta, semmit sem szabad elhamarkodnia. A király fejébe és szívébe nem láthatunk bele, személyes okait nem ismerhetjük. A Biblia tanúsága szerint többé már nem volt alkalma arra, hogy igennel feleljen Isten hívására. Számára akkor és ott érkezett el a kegyelem napja, neki az volt a drága áron vett alkalom, de elszalasztottá... Napjainkban is ezer meg ezer okot találhatunk arra, hogy ne kelljen átadnunk az életünket Istennek. Nemet mondunk az Úr hívó szavára, elcséndesítjük a mennyei Atya szeretete és gondviselése után áhítozó szívünket, mert félünk a ránk váró ismeretlentől. Hiszen ha mi, természetünknél fogva Krisztussal szembe menő, ellene harcoló emberek megtérünk Krisztus követésére, akkor az egyet jelent azzal, hogy a mindennapokban neki adjuk át az irányítást, hiszen felismertük, hogy az igazán fontos dolgok nem rajtunk múlnak. Sokan hiszik azt, hogy a boldogsághoz és a teljes élethez nincs szükségük Isten segítségére, hanem elegendő a maguk ereje, kitartása és tehetsége. Úgy gondolják - mint Agrippa király -, hogy van még idejük. Pató Pál úrhoz hasonlóan ők is úgy vélik, hogy ráérnek még. Várnak. Előbb fejezzem be az iskoláimat, találjak munkát, menjek férjhez, nősüljek meg, majd aztán rendezem a dolgaimat Istennel, majd aztán szabok új irányt az életemnek. De egyszer mindenki számára lejár az idő, hiszen „életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő', és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk” (Zsolt 90,10). Ma, a vízkereszti ünnepkör utolsó vasárnapján mindnyájunknak újra megadatik a lehetőség, hogy döntsünk. Hogy újra Istenre figyeljünk. Hogy megkezdjük vagy még intenzívebben folytassuk a szolgálatot. Pál apostol ebben példát mutat nekünk, hiszen ő még bilincsbe verve sem magára figyelt, nem a saját sorsa miatt panaszkodott, hanem a feltámadott Krisztust hirdette. Jézus mai tanítványainak is ezt kell tenniük. Az a küldetésük, hogy továbbadják az örömhírt. Hogy bizonyságot tegyenek a bennük élő örömről és reménységről - néha gazdagok és hatalmasok előtt. Többnyire azonban „csak” munkatársaik, családtagjaik, szomszédjaik és barátaik felé fordulva kérhetik: „Ma, ha az o’szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket... ” (Zsid 3,7-8) ■ Gazdag Zsuzsanna Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, köszönjük neked, hogy Pál példáján keresztül emlékeztetsz minket arra, milyen fontos bizonyságot tennünk hitünkről szavainkkal, cselekedeteinkkel és egész életünkkel. Jézus nevében kérünk, formálj és alakíts bennünket úgy, hogy alkalmassá váljunk szolgálatodra, és készek legyünk tanúságot tenni a bennünk éló'reménységről. Ámen. Oratio oecumenica Mennyei Atyánk, áldunk téged, amiért karácsony el nem múló csodája, emberi testbe öltözésed titka előtt térdet hajthatunk. Köszönjük, hogy Fiad szelíd szere- tetében szentséged fénye nem vakít, közelséged nem félelmetes. Azért rejtetted el a földön mennyei dicsőségedet, hogy még közelebb lehess hozzánk, és hogy mi befogadhassunk téged. Urunk, szükségünk van erőt adó, védelmező jelenlétedre, hiszen túlságosan kicsik és gyengék vagyunk a hitben. Add meg kegyelmesen, hogy igéd világosságában éljünk, és hogy országod örömét is megismerhessük. Jézusunk, köszönjük, hogy szavadnak manapság is ereje van. Áldunk, mert szereteteddel bennünket is megváltoztatsz, megújítasz, tanítványaiddá formálsz. Könyörgünk hozzád, adj alázatos szívet nekünk, amikor kiszámíthatatlan, érthetetlen, járatlan utakon vezetsz bennünket. Hadd merjünk rád hagyatkozni, benned bízni, mindent tőled várni! Te arra hívtál el minket, hogy kövessünk téged. Urunk, jobban szeretünk fényedben tündökölni, mint fényeddel lehajolni. Könyörülj népeden, amikor elfelejt világítani, amikor az emberek nem ismernek rád szavainkban és tetteinkben. Könyörgünk hozzád a sokszínű kereszténység együtt imádkozásáért, közös útkereséséért, az egység Leikéért. Imádkozunk hozzád az egész terem- tettségért. Megváltásod erői gyógyítsanak minket szerte a világon. Ajándékozz meg mások iránti figyelemmel, önfegyelemmel, áldozatos szeretettel. Kiáltunk hozzád a mindennapok útvesztőiből. Tanácstalanságaink bénultságából te oldj fel. Adj világos látást, új erőt, hűséges útitársakat, testvéreket a hitben. Imádkozunk hozzád közvetlen környezetünkért, elöljáróinkért, munkatársainkért, barátainkért, családjainkért. Köszönjük, hogy nemcsak feladataink, erőpróbáink lehetnek közöttük, de áldásaid is általuk érkeznek el hozzánk. Könyörgünk azokért az embertársainkért is, akikhez nincs elég türelmünk, teherbírásunk. Ne engedd, Urunk, hogy magukra maradjanak; engedd, hogy felnőhessünk a szeretetben! Szentlélek Isten, áldunk, amiért minden emberi reménységet felülmúlóan vagy éber értünk. Köszönjük, hogy emlékeztetsz gyermekségünkre, bűnbocsánatot adsz, és hogy már itt a földön országodban lehetünk. Kérünk, hogy mindennel a végső nagy találkozásra készíts fel minket. Ámen. LUTHER ES AZ ISTENTISZTELET 11. LITURGIKUS SAROK Luther és az úrvacsora ► Luther a szentség mibenlétét, helyes értelmezését, rendeltetés- szerű használatát tárgyalja a Kis és a Nagy káté, a Schmalkaldeni cikkek úrvacsoráról szóló cikkelyeiben, valamint a Kis hitvallás az úrvacsoráról, a Nagy hitvallás az úrvacsoráról és a Krisztus ezen igéi: ez az én testem, ez az én vérem, még mindig erősen állnak című könyvben. Emellett számos más iratában és több igehirdetésében is érinti a témát. Címszavakban összefoglalva: Luther körömszakadtáig ragaszkodik ahhoz, hogy az úrvacsorában Jézus Krisztus valóságosan jelen van, és valóságos testét és vérét adja. A hogyan kérdésében elveti a skolasztika feleletét, amely szerint a kenyér Krisztus testévé és a bor Krisztus vérévé lényegül át (transsubstantiatio). Ezzel szemben követi Szent Ágoston tanítását, amely szerint a szerzési ige csatlakozik az anyagi jegyhez, mintegy testet öltve (inkamáció) benne. Tagadja, hogy a földi valóság (kenyér és bor) mennyei valósággá (Krisztus testévé és vérévé) változhatna át, mivel a Szentírás szerint földi anyag sosem alakulhat át mennyeivé. Állítja, hogy a Szentírás csak az ezzel ellentétes irányú közlekedésről tud: a mennyei valóság megnyilvánul a földi világban. A mennyei valóság áthatja a földit. Miként Krisztus Máriától születve magára öltötte az emberi testet, és valóságosan jelen volt e földi test által, úgy az úrvacsorában is magára ölti a kenyér és a bor alakját, és - mint testével és vérével - valóságosan jelen van általuk. Az úrvacsorában Krisztus mindenekelőtt önmagával ajándékoz meg minket, és azzal a váltsággal, amelyet kereszthalála szerzett. Ebből következik, hogy az úrvacsorában nem mi adunk valamit Istennek, hanem mi fogadjuk el Istentől mindazt, amit értünk tett, amikor Fiát elküldte a világba, hogy meghaljon bűneinkért. Luther körömszakadtáig ragaszkodik ahhoz is, hogy a szentség asztalánál kizárólag elfogadók és befogadók vagyunk. Ezért metszi ki a miséből a papi áldozatbemutatásra vonatkozó mondatokat. Luther elutasítja a külső kényszert, amellyel a középkori egyház évente legalább egyszer előírta híveinek a szentség vételét. Ugyanakkor világosan kimondja, hogy ő nem tartja kereszténynek azokat, akik huzamosan távol maradnak az úrvacsorától. A Nagy kátéban kifejti, hogy ha a hívők tudatában lennének annak, hogy életük minden pillanatában milyen fenyegetéssel néznek szembe a sátán támadása miatt, akkor naponta kényszerítenék a papokat, hogy a szentséget nyújtsák nekik. Csak néhány írásban foglalkozik Luther az úrvacsorával úgy, mint a keresztény istentisztelet részével. Ezekben az úrvacsorás istentiszteletet misének nevezi. A német mise és az istentisztelet rendje című könyvében hangsúlyozza, hogy a vasárnapi főistentiszteletnek minden templomban misének kell lennie. Addig azonban, amíg a nép a Szentírásban és a hit alapjainak ismeretében járatlan, hétköznap nem kell misét tartani, hanem mindennap olyan istentiszteletekre kell hívni a gyülekezetét, amelyeken igehirdetés és a káté anyagának tanítása folyik. A hangsúly az addig szón van! Optimálisnak Luther azt tartotta volna, ha a mindennapi istentiszteleteken a Szentírásban és a hit minden dolgában - nem utolsósorban a szeretet gyakorlásában - jártas emberek gyűlnének össze. Az ilyen gyülekezet naponta ünnepelhetné a misét, és naponta élhetne a szentséggel is. Erre Luther a maga korában nem lát esélyt, bár hozzáteszi: ha lehetőség nyílna rá, maga is örömmel fogna hozzá ilyen gyülekezetek szervezéséhez. De ezt csak a maga életének idején túlmutató, távolabbi célként tudja elképzelni. Vajon a 450-500 évet nem tartaná-e túl távolinak? ■ Véghelyi Antal Káté a határon túlra - adományozóvonal 06-81-330-220 Egy hívás - és valakit megajándékozott! A hívás díja 400 Ft + áfa. SEMPER REFORMANDA „Ki foghatná fel ennek a kegyelemnek gazdagságát és dicsőségét? Amikor ez a gazdag és kegyes vőlegény, Krisztus feleségül veszi ezt a szegény, rossz nőcskét, a lelket, megváltja minden rossztól, és felékesíti minden javaival. Így már lehetetlen, hogy őt bűnei kárhozatba vigyék, minthogy azok Krisztusra vettettek, és benne elnyelettek, Krisztusban, az ő vőlegényében pedig megkapta azt az igazságot, amelyet magáénak tekinthet, és azt bizalommal szembeállíthatja minden bűnével, a halállal és a pokollal. ■ Luther Márton: Értekezés a keresztyén ember szabadságáról (Profile Károly fordítása) t
