Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-09-04 / 36. szám
8 2005. szeptember ii. FÓKUSZ "Evangélikus Életi; Kolozsvárott neveztessék el közterület Járosi Andorról! ► „Kolozsvár evangélikus esperesének emberi kiállása a nemzetközileg ismert és elismert svéd diplomatához mérhető. Járosi Andoron is beteljesedett Raoul Wallenberg sorsa. A párhuzamot egy lépéssel továbbgondolva - a magyar állampolgárokat mentő svéd igaz emberről teret neveztek el az amerikai főváros központjában - itt volna az ideje annak, hogy Járosi Andorról is utcát vagy teret nevezzenek el Kolozsváron.” A fent idézett javaslatot Löwy Dániel vetette fel az idén, június 21-én a kolozsvári evangélikus templomban tartott ünnepi istentiszteleten, melynek keretében Izrael állam bukaresti nagykövetének kultúrat- taséja járosi Andor lányának átadta azt az okiratot és emlékérmet, amely tanúsítja, hogy Járosi Andor és felesége nevét bejegyezték a Jad Vasem Intézetben található, a holokauszt idején a zsidó származásúak életét mentő igaz emberekről megemlékező névsorba. Az istentiszteleten Adorjáni Dezső Zoltán püspök hirdette az igét. Járosi Andorról Kiss Béla lelkész emlékezett meg. Elhangzott Reményik Sándor Az én lelkipásztorom című verse. Az ünnepségen részt vett a kolozsvári főrabbi, és eljött New Yorkból Löwy Dániel is. O kezdeményezte, hogy Járosiék nevét feljegyezzék az igazak sorába. Egy régebbi írásában ő nevezte Járosi Andort a Számos-völgyi város Raoul Wallenbergjének. Amikor ugyanis az oroszok bejöttek Kolozsvárra, Járosi Andort is elhurcolták. Lakásán keresték föl - akárcsak Wallenberget -, aztán gyalogosan elvitték Tordára, Tordáról Foksányba, onnan pedig az oroszországi Magnyito- gorszkba. Járosi Andor tífuszban halt meg abban a fogolytáborban, ahol mindvégig szolgált. 1944 karácsonyán érte a halál; jeltelen tömegsírba temették. A mai, fiatalabb nemzedék - a lelkészeket is beleértve - már alig-alig emlékszik őrá, pedig lelkészi szakfolyóiratunknak, a Lelkipásztornak az 1949. decemberi száma Veöreös Imre kitűnő szerkesztésében egyedül és kizárólag az ő emlékével foglalkozik. Érdemes ezért legalább néhány mondatot idézni Löwy Dánielnek az ünnepi istentiszteleten elhangzott beszédéből: „Járosi Andor világítótorony volt az emberi helytállás elszigetelt szikláján. Jelzést próbált küldeni az elszigeteltség éjszakájában. A város parancsnoka megfenyegette azért, mert Járosi bírálta a zsidó törvényeket. Magatartásáért és megnyilatkozásáért Pogány ezredes többször beidézte őt a kémelhárításhoz. Kihallgatta őt a hadbíróság, és a szélsőséges sajtó kampányt indított ellene. Az egyházon belül támadta őt a német evangélikusok egy csoportja. Egyházi vezetőként küldött fényjeleit az éjszaka elnyelte. Maradt tehát az egyéni harc.” A templomi ünnepség részletes programját Járosi Andor lánya, Antal Sándomé, Margitka küldte el. Megemlítette azt is, hogy még az ünnepség előtt, május 25-én a kolozsvári evangélikus gyülekezet megalapította, és Járosi Andorról nevezte el a Keresztyén Értelmiségi Műhelyt. Az első gyűlésen az unoka tartott megemlékezést nagyapjáról. Egy évvel ezelőtt, Járosi Andor halálának 60. évfordulója alkalmából a budapesti nyugalmazott evangélikus lelkészek baráti köre elevenítette fel emlékét, és foglalkozott Veöreös Imrének a már tíz évvel ezelőtt elhangzott javaslatával, a Lelkipásztor Járosi-emlékszámának újbóli megjelentetésével. Nem tudjuk, megvalósul-e a szép terv, hogy Kolozsvárott utcát vagy teret nevezzenek el Járosi Andorról. Reményik Sándor szavaival élve ő mindenféleképpen égő fáklya volt a verem előtt, egy farkasvermekkel teli világban. Az égő fáklyára ma is szükség van. Fényének nem szabad kialudnia. ■ Benczúr László nyugalmazott lelkész Muzsikusok (is) építik a kolozsvári öregotthont ► A Kolozsvár-Belvárosi Református Egyházközség vezetősége arra az elhatározásra jutott, hogy öregotthont épít. A Farkas utcai templomhoz tartozó gyülekezetnek közel a fele idős, egyedülálló emberekből áll, akiknek a hozzátartozói a legtöbb esetben már nem élnek Romániában. Sok idős ember már nem képes egyedül ellátni saját magát, mások segítségére szorul. Havonta százötven egyedül élő kisnyugdíjas részesül támogatásban: alapélelmiszercsomagokat kapnak. Ez azonban távolról sem jelenti a sokat nélkülöző idősek problémáinak megoldását. Ok az ötvenéves kommunista rendszer áldozatai, akiknek a létminimumot sem biztosító nyugdíjukból kell megélniük. Kolozsváron két magyar öregotthon működik; ezek összesen huszonkét idős ember ellátását biztosítják. Az igény ennél sokkal nagyobb. Hosszú várakozó- listák bizonyítják, hogy sok idős embernek megoldatlan a helyzete. Az egyházközség tulajdonában van egy telek, amelyen jelenleg egy kis omladozó imaház áll. Az épületet le kell bontani, ellenkező esetben rövidesen magától is összedőlhet. Született egy olyan elképzelés, hogy az újjáépítés során egy negyvenöt férőhelyes öregotthon is épüljön fel egy új imaházzal együtt. Sajnos a legnagyobb akadályt az anyagi háttér hiánya okozza. Úgy gondoltuk, hogy itthon és külföldön is megkeressük azokat, akik támogatni szeretnék az ügyet. A megkeresés azonban nemcsak szóban történik, hanem saját zeneművészeink közreműködésével és a Magyar Rádió szinte minden együttesének a segítségével mi is nyújtani szeretnénk valamit: egy-egy felejthetetlen hangversenyt. Legelőször Németországban szerveztünk jótékony- sági hangversenykörutat, ahol egy kolozsvári trió zenélt, azután Kolozsváron és Marosvásárhelyen a Magyar Rádió Énekkara Strausz Kálmán vezényletével tartott gyönyörű hangversenyt pünkösd szombatján és első napján. Külön hálával tartozunk a Magyar Rádió minden tagjának, akik mindenkit megszégyenítő lelkesedéssel álltak az öregotthon építésének ügye mellé. A következő jótékonysági koncertre szeptember 15-én 19.30-kor kerül sor a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia Nagytermében; e hangverseny bevételét is az öregotthon építésére szeretnénk fordítani. Ezt a koncertet Beethoven-est- nek is nevezhetjük, hiszen a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Kovács László karmester és Béres Melinda kolozsvári hegedűművész a D-dúr hegedűversenyt és a VI. (Pastoral) szimfóniát adják majd elő. A belépés díjtalan. Mindenkit kérünk, hogy lehetősége szerint támogassa a kolozsvári öregotthon építését a koncerten való részvételével és anyagi hozzájárulásával! Az adományokat hálás szívvel fogadjuk. Azáltal, hogy sok adakozó lelkes ember keresett meg, és biztosított támogatásáról, bizonyosságot nyertünk afelől, hogy az öregotthon építésének terve nem csupán emberi elképzelés, hanem isteni akarat is egyben. „.. .reménységünket vetettük az élő Istenben, a ki minden embernek megtartója.” (iTim 4,10; Károli-fordítás) Ezzel a reménységgel indultunk el ezen az úton, amely nemcsak nehézségeket, hanem sok áldást is hoz a magunk és rászoruló embertársaink számára. ■ Balázs Attila református lelkész TESTVÉRLESEN Csaba királyfi ege alatt ► Tavasszal kaptunk két testvérgyülekezeti meghívást, az egyiket Németországból, a másikat Sepsi- szentgyörgyről, és nem volt köny- nyű a választás. Titkon örültem, hogy végül is nyugat helyett keletnek indultunk, mert ezzel régi álmom vált valóra: eljuthattam a Székelyföldre. „Ébresszetek fel, ha már látszanak a hegyek!” - kértük egymást este a lassan zö- työgő vonaton. Hajnalodott, amikor megláttuk a párát eregető havasokat. Szebb látvány nem is fogadhatott volna minket „csodaországban”. Sepsiszentgyörgyön az evangélikus gyülekezet lelkésze, Zelenák József és felügyelője, Hankó Dénes köszöntött minket az újonnan épült templomban. Este már Bálványosfürdőn pihenhettük ki az éjjeli utazás fáradalmait, és ebben nagy segítségünkre voltak a felügyelő családtagjai, akik egy hétig szállást adtak, gyomrunkat töltögették (ínycsiklandó és szokatlan ételekkel egyaránt), ízes beszéddel vezettek bennünket a természet csodái és a történelmi emlékek között. A kezdetben igen hideg éjszakák után jólesett felkapaszkodni a várhoz, amely a pogány és keresztény székelyek összecsapásának és megbékélésének legendáját őrzi. Kimelegedve pihengettünk a Büdösbarlang előtt is, amelynek kéngőzös levegőjéből nem tanácsos mélyeket szippantani. Annál inkább érdemes a vérkeringésünket javítani benne és a szemközti hegyoldal borvízforrásainál, ahol a rendetlenkedő gyomor panaszaira, illetve szembetegségekre is gyógyulást hoznak a föld mélyéből előtörő vizek. A Bufogó-lápnál megtudtuk, hogy néha szükséges a levegőben lépkedni, hogy némely apró növények rovarokat esznek, s hogy az erdő „vérszomjas vadállata”, a medve - bár időnként elejt egy-egy szarvast - málnán és áfonyán él. A Szent An- na-tó felé menet erről a saját szemünkkel is meggyőződhettünk, ugyanis vezetőnk - nem kis ijedségünkre - kis híján belebotlott egy felnőtt állatba... A málnát meghagytuk a medvének, viszont a magunk sütötte szalonnát jóízűen megettük a tó partján, az egykori vulkáni kráter belsejében. Aki pedig nem féltette magát a hideg víztől, megmártózhatott a habokban. A természeti szépségek mellett a helyiek lelkesen mutatták meg a történelmi emlékeket is. A népi életről kaphattunk képet a csemátoni falumúzeumban, ahol épp egy kézműves táborba csöppentünk; gyerekek, fiatalok és öregek munkáiban gyönyörködtünk. Gelencén a lovagkirálynak, Szent Lászlónak a tetteiről az Árpád- kori templom freskói meséltek, egy idős helybéli asszony pedig a festett fatáblák ábráit tette érthetővé számunkra. A történészek tudják, hogy micsoda érték ez az épület -- nemhiába része a világörökségnek Az Ojtozi-szoros felé vezető űt kevésbé ismert emlékeket őriz a közelmúlt magyar történelméből - csak az ott élők tudnak az út szélén megbúvó tömegsírról s a kiskertben őrzött Trianon-emlékről. A havasok gerincén húzódó ezeréves országhatár vonalára is a székelyek emlékeznek, ezt vezetőnk egy kirándulás alkalmával sem felejtette el megmutatni. Akár a Bucegi-hegység kétezer méter feletti szikláin jártunk, akár a Nyerges-tető legelőin, mindig megtudtuk, melyik távoli hegyet hogyan nevezik, hol lehet átkelni a Kárpátok láncain, és merre találhatók nevezetes helyek. Ha csendben, figyelmesen járjuk a vidéket, megláthatjuk csodáit: a rétisast (mely talán a turul névre is hallgat), a mocsárban megbúvó kígyót, az avar közt rejtőző ízletes vagy mérgező gombákat, a fekete és piros áfonyát, az erdei és mezei virágokat, hatalmas fenyőket és odvas bükkfákat. Ilyenkor megérthetjük, hogy ha az égi madarakat vagy a mezei liliomokat is így öltözteti az Isten, rólunk mennyivel inkább gondoskodik (1- Mt 6,26-30). A hegyen felnövő cigány gyerek ezt sokkal jobban tudja, mint az ellustult városi ember; azt a kevés mogyorót is, amelyet az erdőtől kapott, megosztja az átutazóval, és nem felejt el érte hálát adni. Megemlékezhetnék még az erdélyi utazó számára szinte kötelezően megtekintendő helyekről: Szováta fürdőjéről, a parajdi sóbányáról, a köröndi fazekasok munkáiról, Brassó főteréről, a prázsmári erődtemplom falának labirintusáról, amely bújócskára ihletheti a játékos kedvűeket. Azonban így sem eshet elég szó a reggeli és esti áhítatokról, az éjszakába nyúló beszélgetésekről, játékokról, a véget érni nem akaró éneklésekről, a helyiek ízes beszédéről, a csillagos égbolt szépségéről, a vasárnapi istentiszteletről, a közeli forrás medencéjében rendezett Székelyföld-Kelenföld vízilabda-mérkőzésről vagy a búcsútábortűz melletti zenélésről... A kisebb-nagyobb betegségek, balesetek, viták, szervezési nehézségek mellett is közös élmény marad az együtt töltött hét. ■ Petró Enikő „Megtérés” Halmágyon A nagytarcsai és péceli gyülekezet egyesített kórusa és Felsővezeték nevű együttese augusztus közepén járt testvérgyülekezeténél a Fogaras közelében fekvő Halmágyon. A halmágyi napok keretében léptünk fel a több mint nyolcszáz éves műemlék templomban és a művelődési házban. (A templomból lehet, hogy egy titkos alagút vezet valahová. Ezt egy helyi legenda és a kongó fal is valószínűsíti, de ásatásra és a fal kibontására eddig még nem került sor az erre vonatkozó engedély hiányában.) Az egykor virágzó, de ma már csak szórványtelepülés magyarsága erőn felüli munkával védi és őrzi földrengés sújtotta templomát. Az idén került sor a gyülekezeti terem ünnepélyes átadására. Nemcsak a vi- zsolyi Biblia eredeti példányát őrzi a gyülekezet, de a mindennapokban és a templomban is elevenen él az ízes magyar nyelv. Mikor autóbuszunk zsákutcába került, az utasok így szóltak a vezetőhöz: „Itt nem lehet megtérni, tolasson vissza!” A busz visz- szatolatott, és mikor tágasabb lett a hely, megtért, vagyis megfordult... Az istentiszteleten is élmény volt hallgatni a Miatyánk és a gyülekezeti énekek eredeti változatát, amelyet az énekelt liturgia tovább színesített. A világ minden tájáról ideérkező egykori halmágyiakkal megtelt a templom, de a helyi gyülekezet is kitett magáért: saját kómsuk is fellépett, és kiállításokat, előadásokat, zenés programokat szerveztek, a folyóparton lévő porondon májusfát állítottak. Bár a falu a dombon fekszik, az Olt áradásai gyakran tönkreteszik a termést; így volt ez az idén is. A Szent Anna-tónál fekvő kápolnánál is volt egy fellépésünk, ahová a sok esőtől megrongálódott út miatt csak kerülővel tudtunk eljutni, de végül megérte a fáradságot. A tó közepéről és túloldaláról is felfigyeltek a zenére; új ismerősöket szereztünk, és régiekkel is találkoztunk. Szállásunk mindvégig a Brassó közelében fekvő Tatrangon volt; itteni fellépésünket a helyi tévé is felvette. Az itt élő hétfalusi csángók székely eredetűek, de mivel a 15. században a király elzálogosította a hét falut, szász uralom alá kerültek, akiknek átvették a vallását is. A szórványban élő, elöregedő és csökkenő lélekszámú lakosság helyzetét nem csak a kevés számú és távoli iskola vagy a munkahelyek megszűnése nehezíti. A terményt (például a krumplit) gyakran meg> < dézsmálják idegen kezek, még mielőtt a gazda begyűjtené, s a fizetés sokszor hónapokig késik. így adományaink jó helyre kerültek, az erdélyiek pedig - büszkeségből - nem szoktak kérni. Egymást kölcsönösen gazdagítva térhettünk haza Isten segedelmével egyhetes utunkról. ■ Koren Pál
