Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-03-27 / 13. szám
8 2005. március 27. FÓKUSZ ‘Evangélikus Élet5 NAGYCSÜTÖRTÖK -Jel 19,6-8 „Örülj, szívem, vigadj, Nagyhét utolsó állomásainak egyikéhez érkezve a Jelenések könyvéből három felszólítás hangzik felénk: örüljünk, ujjongjunk, dicsőítsük őt! Amikor a tanítványok az utolsó vacsorán együtt ülnek a Názáretivel az asztal körül, egyszerre járja át a meghitt csendet a várakozás, a remény és a félelem szele. A bizonytalanságé. Mesterük ünnepélyes szavait hallva érzik, hogy a következő naptól valami más lesz, másként lesz, mint addig. Más lesz a holnap. Egészen más. Félelmek, remények, sejtések, várakozások. Bizonytalanság. Az öreg János ezzel szemben - bekapcsolódva a mennyei kórusba - magabiztosan szól. Nem fél, nem bizonytalan. Hangja határozott. Biztat. Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt...! Nem a kenetteljes, a valós érzéseket önmagában elnyomó, a realitásokkal nem számoló lelkűiéiről beszél. Nem is csupán a reménységben való örvendezésről. Egyszerűen hall valamit, részesévé válik valaminek, s az élmény után nem tud nem együtt énekelni a mennyei sokasággal: Örüljünk, örvendezzünk, dicsőítsük őt! Hallja, hogy vége Babilon hatalmának, látja, hogy leborul a huszonnégy vén és a négy élőlény az Isten előtt, és imádják őt. Olyan az egész, mint a harcmező a csata után: romokban minden, a föld kiégett, áldozatok százai mindenfelé, s csak néhány megfáradt, meggyötört, az ütközetet túlélő harcost lehet látni. A látvány nyomasztó, a sebek fájnak, a hiányok kézzel foghatóak. A piszkos arcokon végigfolynak a könnyek. De aztán szép lassan a szenvedés könnyei örömkönnyekké változnak át, mert a harc mégiscsak befejeződött. Az egésznek mégiscsak vége lett. így áll be ott Patmosz szigetén János is a hallelujázók körébe, osztozva a legnagyobb örömben: vége a harcnak. Most már egyedül Isten akarata határoz meg és jár át mindent. Nincsenek apró, szúrós viszályok, sem nagy veszekedések. Nincsenek fölényes győztesek, sem megalázott, kifosztott vesztesek. Nincsenek fű alatt megbúvó ellenségek, sem életet megrontó harcmezők. Isten uralja az életet. Egyedül. Eljött a Bárány menyegzője, menyasszonya felkészült. Jól ismert képet használ a Jelenések könyve, hogy megértesse velünk, mit jelent az, hogy vége a harcnak Menyegző. Nincs hiány. Nincs nélkülözés, nincs űr. Mindenkinek helye van, mindenkinek jut mindenből. Öröm jár át minlelkem!” dent. S már nem a megszaggatott ruha, a véres harcmezők nyomait magán hordozó, piszkos, eltorzult arcú, hanem a megtisztított, lemosott ember a valóság. Aki fényes, tiszta gyolcsban áll. Minden együtt van. Tökéletes harmóniában. Ezért muszáj kiáltani: Örüljünk, ujjongjunk, dicsőítsük őt! Isten akarata ural mindent. Nincs hiány, nincs nélkülözés. Minden együtt van, tökéletes harmóniában. Nagyszerű, hogy János enged minket bepillantani az eljövendőbe. De mi van a jelenünkkel? Lábunk még a harcmezőn áll. Háborúzunk, csatákat vívunk. Néha győzünk, máskor nagyokat bukunk. A ruhánk pedig végtelenül sáros. Mi a jelenünk öröme? Nagycsütörtök estéjén nemcsak az öreg János mellé kuporodhatunk vágyakozó tekintettel nézve az eljövendőre, hanem a tanítványok mellé is, akikhez a jelenben szól Jézus szava: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” (Jn 13,8) Nem illúzió a fehér ruha. Valóság. Nem azért, mert tisztán megőrizhető a harcok során, hanem azért, mert valaki megtisztítja. Rajtunk kívüli. Mert a fehér ruhához kevés az akarat, az igyekezet, az elhatározás. Magunktól csak sírni tudunk önmagunk miatt, de nem tuAZ ÜNNEP IGÉJE dunk változtatni: „Tiszta szerettem volna maradni, de nem maradhattam tiszta. ..” Kell valami több a fehér ruhához. ,Megmoslak” - olvassuk az evangéliumban, és „megadatott neki" - hangzik a Jelenések könyvéből. Mindkettőben ugyanaz van: szeretetből, kegyelemből kapjuk, amit elérni, megszerezni sosem tudnánk. A megtisztított életet, a fehér ruhát. Már most, éi majd akkor. Már most: a kenyérben és a borban. Jézus teste és vére átélhetően közel hozza a mindennapok valóságába azt, amiről az öreg János beszél. Uralkodik az Úr. Isten Jézusban belép az életünkbe. „Testedből részesült a testünk, add, hogy új életet éljen ezután” - könyörgünk az úrvacsora záróimádságában (Agenda). Jézus osztozik sorsunkban, önmagából ad. Részesít halálában és feltámadásában. Életét adja életünkért. Életét adja megtisztított, fehér ruhánkért. ■ Baranyayné Rohn Erzsébet Imádkozzunk! Istenünk, köszönjük, hogy Jézusban élettel ajándékozol meg bennünket, az örök élet reménységével. Köszönjük, hogy az úrvacsorában átélhetjük a te eljövendő örök országod örömét. Ámen. NAGYPÉNTEK - Zsid 9,24-28 „Egyszer” „Egyszer” - ez a szó háromszor is szerepel az igeszakaszban. Gondolkodjunk el azon, mi mindenről tudjuk elmondani azt, hogy egyszeri és megismételhetetlen! Ha az éjszakák és nappalok, az évszakok váltakozása arra indítana bennünket, hogy ne vegyük komolyan ezt a szót, akkor is tudjuk: a pillanat egyszeri és megismételhetetlen. Ha újra el is jön, az már nem ugyanaz. Mert csak egyszer születünk meg erre a világra, és csak egyszer vagyunk húszévesek (van, aki egyszer sem), egyszer élhetünk meg minden pillanatot, és ami egyszer elmúlt, az úgy soha többet nem jön vissza már. Azt is tudjuk, hogy egyszer véget ér ez a földi vándorút, és el kell mennünk innen. Éppen ezért - sokak szerint - az egyik legszomorúbb szavunk az „egyszer”. Hiszen hogyne lenne szomorú a dolgok megismételhetetlenségének ténye. Hogyne lenne elkeserítő tudni azt, hogy mindaz, amit elrontottunk vagy - mert nem ragadtuk meg az alkalmat - elmulasztottunk, az még egyszer nem jön vissza ugyanúgy soha többé. Ugyanakkor ha valaki egyszer is ráérez arra, és megérti mindazt, amiről a Zsidókhoz írt levél beszél - ami egyszer megtörtént a Golgotán -, annak mást jelent ez a szó. Sőt egész élete más lesz, mert ebből az egyszer megtörténtből tud élni. Hiszen tudjuk, hogy vannak az életünkben olyan események, amelyek kihatnak minden mozdulatunkra, egész életünket meghatározzák. Az egész világ életére nézve ilyen egyszeri és mindent meghatározó esemény az, ami a Golgotán történt nagypénteken. Elvégeztetett - olvassuk a passiótörténetben. Benne van ebben a szóban az az egyszeri és megismételhetetlen esemény, amelyről maga a kereszt egyszerű formája is beszél nekünk. Hogy a mi emberi történetünkbe - melyet a kereszt vízszintes vonala jelez - egy ponton Isten különleges módon szólt bele. Ezt az isteni mozdulatot jelzi a kereszt felülről lefelé irányuló függőleges vonala. Ez az esemény pedig egyszeri és megismételhetetlen. Ilyenkor, a nagypénteki istentiszteleten a legtöbb templomunkban nincs is más az oltáron, mint a kereszt, hogy tekintetünket erre a pontra, a vízszintes és függőleges találkozási pontjára irányítsuk. Hogy megértsük ebben az egyszeri történeti eseményben Isten szere- tetének mélységes valóságát. A megváltás történetisége sem szól másról, mint arról, hogy Isten teljesen azonosul velünk. Jézus Krisztus halálában a lehető legközelebb kerül hozzánk, emberekhez. Fontos tehát, hogy a kereszt ne csupán az oltáron legyen a középpontban - egyszer egy évben mert akkor valójában nem történne több, mint a zsidó nép életében, amelynek bűneiért a főpap évről évre bemutatta az áldozatot. Itt azonban sokkal többről van szó. Hiszen a mi feladatunk nem Krisztus áldozatának a megismétlése. Az egyszer és mindenkorra megtörtént értünk a Golgotán. A mi nagypénteki imádságunk inkább az lehet, hogy Krisztus kereszthalálának ránk nézve érvényes következményével mint reális valósággal számoljunk. Magyarul: hogy benne bűneink bocsánatát kapjuk. Hiszen nem másért történt mindez, hanem éppen ezért. Hogy megértsd: „Jézus Krisztus nevében és vérében minden bűnöd megbocsáttatott.” Ez a mondat hangzik el személyes feloldozásként az egyik finn ébredési mozgalom, a lestadiánusok gyakorlatában. Kezdetben kifejezetten zavart ez a szinte varázsigeként elismételt mondat, de aztán rájöttem, hogy ennél nagyobb üzenetünk nem lehet az emberek számára. Ezek azok a szavak, amelyek Jézus golgotái, egyszer és mindenkorra érvéAZ ÜNNEP IGÉJE nyes áldozatából fakadnak. Ezt kell hirdetnünk - és nemcsak nagypénteken hiszen ez az egyszeri és mindenkorra elegendő áldozat ezt jelenti nekünk: „Jézus Krisztus vére által minden bűnünk megbocsáttatott.” Ahogy a zsidó levél mondja: „.. .Krisztus is egyszer áldozta- tott fel, hogy sokak bűnét elvegye; másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre." Várjuk őt így, bűnbocsánatból élve, szívünkben a golgotái kereszt evangéliumával! Ámen. ■ Baranyay Csaba Imádkozzunk! Urunk, áldott légy mindazért, amit értünk tettél. Add, hogy kereszthalálodban felismerjük a szabadítás útját, és segíts, hogy bűnbocsánatból tudjunk élni. Ámen. NAGYSZOMBAT - Rám 8,38-39 Konok csend vagy élő ige? „Született, szenvedett, megfeszítették, meghalt és eltemették" - valljuk a Hiszekegy tömör Jézus-életrajzában. A két utóbbiról emlékezünk meg nagyszombaton. A passiótörténetben Jézus még szólt a vallási és világi hatóságok előtt, még nagypénteken is prédikált, hangosan kiáltva imádkozott a kereszten. Húsvét- kor és húsvét után újra szólt, de ezen a napon nem beszélt. Komor, sötét csend ez. Figyelmeztető lehetőség. A tanítványok ige nélkül maradhatnak. ítéletes ez a csend, mint amikor Jézus Pilátus előtt elhallgatott, vagy a tagadó Péterre szó nélkül tekintett, szelíd, de a tanítványt bűnére emlékeztető, néma pillantással. Ha nincs Jézus ajkán kijelentés, elveszett emberek vagyunk. Minden embernél nyomorultabbak, mert hittünk, de csalódtunk. Jézus Krisztus, beszélő és cselekvő Urunk megnémult és megbénult. Nagyszombaton a csend prédikál. Hallgat az Isten, és hallgat a csalódott ember is. Tudjuk, többféle csönd lehetséges életünkben, istentiszteleti életünkben is: a félelem csendje, az önvizsgálat csendje, az áhítat csendje, a várakozás feszült csendje: de ezektől különbözik a gyász csendje, a megrendülés, az elválás csendje... És ebben a csendben szólal meg Pál apostol: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet (...) nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban." Énekeskönyvünkben, noha nincsen nagyszombatra külön istentiszteleti rendünk, mégis két, nagypéntekre kínált ének egy-egy verse emlékeztet nagyszombat mélységére. A 210. ének 5. verse : .....én Krisztusom, / Kö nnyek közt egyet kérek: / Add, téged szeresselek, / Mind sírig csak téged!” A 212. ének 3. és 5. verse: „Élettelen és hidegen / Fektettek sírba téged. / Halálba vitt a szeretet, / Mely értünk lánggal égett... S halálodra emlékeznünk / Te segíts mindhalálig!” Jó tudnunk azt is, hogy Luther nem írt külön passióéneket, hanem húsvét felől világította meg a nagypénteken történteket, és ezzel áthidalta a halál és feltámadás között tátongó ürességet. Leghíresebb - Bach által ismertté tett - éneke a Christ lag in Todesbanden (Jézus, Megváltónk sírba szállt), magyar fordításban a 215. énekünk 6. verse így hangzik: „Húsvét mennyei kenyerét / Várja éhező lelkünk, Életadó eledelét, / Hogy győztes erőt nyerjünk. / Krisztus ez a szent kenyér. / Más kenyéren a hit nem él. / Benne miénk az élet. Halleluja!” Nagyszombat csendjében Isten igéjével, énekeink szövegével, atyáink bizonyságtételével erősíthetjük hitünket, vigasztalhatjuk kétkedésre hajlamos szívünket. iKor 15 azzal biztat, hogy a halál elvesztette fullánkját, és az Úr győzedelmeskedett a halál felett. Jézus volt a valódi húsvéti Bárány, akinek vére otthonunk ajtajára íratott, ahogy 2M0Z 12,7 ígérte. Elmúlt a halál éjjele, és joggal várhatjuk a hajnal pírját, az új élet megjelenését. Mi már nem tudjuk elfelejteni húsvét örömét nagyszombaton sem. Testvéreink és őseink bizonyságtétele arra biztat, hogy ezen a napon újra vegyük elő Szentírásunkat. Barlach egyik, nálunk alig ismert kisplasztikája, Az olvasó egy kolostorban élő novícius alakját mutatja egy szál ingben, aki üres kézzel, mezítláb ül, és olvas: olvassa a térdén tartott Szentírást. A passió idején számomra mindvégig meditációs anyag a Biblia. Nagyszombat a hasznos csend, az olvasás, a Szentírás kutatásának ideje lehet. Ludwig Hofacker (11828), ez a rövid, de áldott életű evangélikus igehirdető halálos ágyán ezt mondta körülötte álló szeretteinek, szolgatársainak: „Nem akartam mást, mint hangosan kiáltani, hogy Jézusra hívjam fel hallgatóim figyelmét.” (Ich wollte einen Schrei tun für Jesus.) Tömör kifejezése ez egy igehirdető hitvallásának. Nagyszombat csendjében vigasztaló bizonyságtétel. Christoph Blumhardt így határozta meg, mit is jelent kereszténynek lenni: „Mi a halál ellen lázadó és tüntető nép AZ ÜNNEP IGÉJE vagyunk.” (Wir sind Protestleute gegen den Tod.) Megegyezik ez a mondat azzal, amit a 20-21. század fordulóján így mondunk: életre irányuló emberek akarunk lenni egy halálra orientált világban. Felekezettől függetlenül minden egyház elmondhatja ugyanezt. Mi, akik ebben az évben is végigjártuk a passiótörténet állomásait, továbbléphetünk reménységben és bizonyosságban. Sír felé vándorló emberek vagyunk valamennyien, de Urunk miatt nem lehetünk reménytelenek. A megalázott Jézus is fel- magasztaltatott, hogy egykor mi is átéljük ugyanezt. A testet öltés (inkamáció) befejeződött nagyszombaton, a halál és temetés pecsétje rákerült Jézus emberi életére, szolgálatára, de Krisztus feltámadott! Értünk halt meg és támadott fel, és ez a sorsközösség valódi reménységünk lehet. Az utolsó szó mégsem a halálé! ■ Id. Hafenscher Károly Imádkozzunk! Mennyei Atyánk! Magasztalunk Jézus Krisztusért, akit nem hagytál a halál sötétségében, hanem vigasztalásunkra és örömünkre feltámasztottál. Hisszük mi is az apostollal, hogy semmi sem választhat el minket szeretetedtől, amellyel új életet teremtettél számunkra is, és bizton vezetsz el a veled való örök közösségre, reménységünk szerint. Ámen.
