Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-03-27 / 13. szám
‘Evangélikus Életi? FÓKUSZ 2005. március 27. 9 HÚSVÉTVASÁRNAP -Jel 1,9-18 Az Élő élteti hitünket Jézus Krisztus feltámadott, él és uralkodik, Isten jobbján van, és könyörög értünk. Nem egyszerűen barátságában részesít, hanem hatalmának erőterébe von. Ezt valljuk, ezt adjuk hírül hitből hitbe, szívből szívbe, nemzedékről nemzedékre. De ha őszinték vagyunk, éppen ma, húsvét szent ünnepén be kell vallanunk, hogy gondjaink vannak ezzel. Azt, amit az írás mond Jézusról - hogy halott volt, de él korunk gyermekeként sokszor kételkedve fogadjuk. Kérdéssé torzul szívünkben a vallomás: valóban feltámadt? Ez azonban nem csak a mai ember kérdése. Az apostolok is feltették, először ők is kételkedtek. Nagy tévedés, hogy nekünk sokkal nehezebb hinnünk, mint egykor az apostoloknak. Nekik is éppen olyan nehéz volt. Nem nekünk van hátrányunk hozzájuk képest, hanem minden embernek van hátránya Jézus Krisztushoz képest. Mert csak a feltámadott Úr törheti át a hitetlenség páncélját az emberi szíveken. Az öreg János apostolnak adott látomásokban a feltámadott Úr számunkra is kijelöli a hitre vezető utat. A felvillanó - először talán nagyon is idegennek ható - három képben azt kapjuk, amire leginkább szükségünk van: eligazítást, segítséget a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hitre vezető úthoz. János az Úr napján látta látomását. Az Úr napja a feltámadás napja, a vasárnap, amikor együtt van a gyülekezet. Együtt vannak annak nevében, aki meghalt és feltámadott. Imádkoznak, énekkel dicsérik nevét, ő pedig munkálkodik közöttük. Ezért aki bizonyosságra vágyódik, ne vesse meg az Úr napját. A 3. parancsolat - Szenteld meg az ünnepnapot! - húsvét fényében még fontosabbá válik. Ne csodálkozzunk azon, hogy elveszítjük hitünket, ha nem becsüljük meg azt a szent napot, amely az Úré. Nemcsak a pihenés és nem a nagyobb profitot termelő munkálkodás napja, hanem az Úr napja, neki szentelt nap kell, hogy legyen. A vasárnapi munkáról, nyitva tartásról vitatkozók tudják-e, hogy Isten jogait akarják csorbítani?! Tudom, Istennek van hatalma arra, hogy a hét bármelyik napján elérje a szívünket. De ha neki fontos volt, hogy ezt a napot, az új teremtés napját tegye a legszentebbé, akkor mi azt nem vethetjük meg büntetlenül. Az Úr napja az igehallgatás, a bizonyosságra jutás egyik szent lehetősége, hogy Jézust mint élő Urat megismerjük. .....hét arany gyertyatartót láttam, és a gy ertyatartók között az Emberfiához hasonlót...” (Jel 1,12-13) A hét gyertyatartó a gyülekezeteket jelenti. Tehát az egyház közössége az az erőtér, amelyben a feltámadott Úr munkálkodik. Mi sokszor összetévesztjük és felcseréljük a dolgokat. Nem mi gyakorolunk kegyet, ha futó látogatásokkal, rövid vizitekkel akarjuk lekenyerezni Istent. Ő az, aki a bűnbocsánatot nyert bűnösök közösségében, a gyülekezetben mutatja meg hatalmát és erejét. Aki bizonyosságra vágyik, nem vetheti meg a gyülekezetét. Lehet életünknek olyan időszaka, amikor betegség vagy más, rajtunk kívül álló ok miatt nem tudunk eljutni a testvérek közösségébe. Olyankor bízhatunk abban, hogy Jézus Krisztus láthatatlanul, de nagy erővel átfogja mindazoknak a szívét, akik egyházához tartoznak. János mindezt a gyülekezetben látta - nem a mezőn, nem erdei túra közben, hanem a földön küzdő egyház egy-egy konkrét gyülekezetében. Velünk van, és sokan vannak, akik már megtapasztalták, hogy ez az ígérete sem csal meg bennünket. Aki bizonyosságra vágyik, ne vesse meg a gyülekezetei, mert Lelkének erejével gyülekezetében mindig jelen van a Feltámadott. „...szájából kétélű éles kard jött ki...” (Jel 1,16) A kétélű kard Isten igéjét jelenti. Isten igéje a törvény szavával elítéli a bűnt, de az evangélium édes üzenetével át is metszi szívünkön a AZ ÜNNEP IGÉJE bűn bénító kötelékeit. Általa az élő Úr munkálkodik. Tehát aki bizonyosságra vágyik, ne vesse meg az Isten igéjét. Mert úgy tetszett az Úrnak, hogy a keresztről szóló beszéd által üdvözítse a hívőket. Amikor Jézusról beszélünk, ő szól általunk és közöttünk, amikor róla tanúskodunk, az ő követségében járunk. S ő, aki egykor szamárháton érkezett Jeruzsálembe, most az igehirdetés emberi szavainak szürke szamarán érkezik az elárvult, utána sóvárgó emberi szívekbe. A feltámadott Úr ma is így jön hozzánk. Ezért, kedves testvérem, ha baj vagy veszedelem ront rád, ha gyász dönti rád házad ajtaját, ha összeomlik is szíved félelmeid miatt, ha másokért térdig koptatod lábad, s nem értenek meg, ha ütéssel viszonozzák simogatásodat, és ha azt érzed, hogy közeledik szíved utolsó dobbanása - ne félj! Mert ő él, és kezében van minden hatalom. Amikor az Úr napján összegyűjt, amikor a bűnösök gyülekezetében lehajol hozzánk, amikor igéjének kardját villantja vagy szelíden megsuhintja szívünk fölött, a mi szívünkben is megszülethet a bizonyosság, és együtt mondhatjuk: Az Úr feltámadt! Az Úr valóban feltámadt! Dicsérjük az Urat! (Agenda szerinti fordítás) ■ ITTZÉS JÁNOS Imádkozzunk! Hálát adunk neked, Istenünk, azért a bizonyosságért, hogy Jézus Krisztus nem maradt a halálban, hanem feltámadt és él. Vezess minket Szentlelkeddel kételkedés nélküli hitre, hogy az élő Úr Jézus Krisztus legyen reménységünk életünkben és halálunkban. Ámen. HÚSVÉTHÉTFŐ - iKor 15,21-23 Egy barátság vége Vége az ünnepnek. Még ma talán kitart. Néhány locsolkodó, virággal a zakója felső zsebében, egy-két csokinyúl az ablakokban, aztán vége. Az istentiszteleten már csak kevesen, főleg idősebbek. Ok nem járnak már locsolkodni. A tegnapi, ünnepi tömeg csak még nagyobbá növeli a csendet. A hátsó sorban Ádám lapozgatja az énekeskönyvet, talán hogy ne kelljen felnéznie. Hogy senki ne lássa a mosolygását. Tudta, hogy ez lesz a vége. Vége az ünnepnek. Végre vége az ünnepnek. Minden visszazökken majd a régi kerékvágásba. Még egy nap, aztán kezdődik az iskola is. Mintha megnyitottunk volna valamit. Vége a megnyitónak, hazamentek a vendégek, mi pedig eltakarítjuk a műanyag poharakat, egy tányérra kotorjuk a csontokat, zacskóba a kenyérmaradékot. Ádám már készíti a holnapi tervet. Mennyi örömteli tennivaló, ismét a hétköznapok rohanása! Félretettük a teendőket az ünnep miatt, és most ismét nekiállhatunk a feladatoknak. Sóhajtozunk ugyan, de boldogok vagyunk. Ez a mi világunk. A mi igazi világunk. Másokkal együtt végigjártam én is a Golgota útjait. Virágvasámap fergeteges ünneplését, nagycsütörtök úrvacsoráját, nagypéntek haláltusáját, nagyszombat kiüresedését, húsvét hallelujás örömét. Hol emelkedett a lelkem, boldog vidámságban, hol a mélybe hullott, bűneitől meggyötörtén. Ádámmal csak néha találkoztam. Néha szólt egy-egy mondatot. Néha arra biztatott, hogy emelkedjem felül a hangulatokon, ne gyerekeskedjem, próbáljak meg kicsit racionálisabban megfogalmazni valamit. Legyek inkább tevékeny! Segítsek másoknak ünnepelni! Hiszen olyan fontos a jól megszervezett húsvéti ünneplés, a dolgok kerüljenek minél rendezettebben a helyükre! Aztán amikor látta, hogy a bűn mégis tud fájni, az öröm enyémmé lenni, magamra hagyott. Jött velem ugyan, mint valami kővel megdobált kutya, de nem szólt semmit. Nem szólt, csak jött. Távol tőlem, de jött. Most újra itt van. Vidáman, jókedvű tevékenykedésben. Kezében a naptár, a telefon. Végre minden a régi. Végre minden hétköznapi és átlagos. Rajta! Munkára fel, amíg időnk van! Nemsokára lejár a lehetőség. Itt a munkaidő vége, itt a határidő, itt a nyugdíj, itt a halál. Rajta! Gyorsan végezzük el azt, ami ránk bízatott, az élet valódi dolgait! Hiszen „alkotás teszi az embert emberré”. De már nem érdekel. Valami új emberség tölt el. Ennek is vannak feladatai, ennek is vannak határidői, ennek is van naptára, és van telefonja is. Mégis valami más. Hétköznapokban él, de nem hétköznapi. Látja például a csodákat. Ahogy jöttem itt az utcán, egyszer csak észrevettem valami igen különöset. Kizöldült a moha a kövek találkozásánál. Parányi szálak ezrei ágaskodnak élni akarva. A parányi látványától óriási lettem hirtelen, átélve felelősséget és küldetést. Aztán szinte azonnal váltam én magam is parányivá, arra gondolva, hogy vajon a hatalmas fákból álló erdők nem hasonló mohaszőnyegként terülnek-e el a világmindenség lába előtt. Ott az utcán egyszer csak megértettem, hogy hol a helyem. Igazi csodaként éltem át mindezt. Ugyanígy látom más szemmel az embereket: a nyomorultakat, a kicsiket, a boldogokat és a többieket. Ádám idegesen reagál erre. Nem érti, mi van velem, miért lábad könnybe a szemem, miért állok meg AZ ÜNNEP IGÉJE olykor elgondolkozva, máskor miért vonulok félre csendesen. Siettet, korhol. Aztán megértem, hogy mi zavarja igazán. Hogy ez az új látás nem emelt ki innen. Nem ragad el hegyi kolostorokba, nem öltöztet zsákruhába, nem vés belém jeleket, nem kényszerít kivonulásra. Inkább követett engem. Itt van velem a hét- köznapiságban, de a hétköznapot ünneppé teszi. Az új látás itt van velem a megszokottságban, de a meg- szokottságban csodát enged látni. Ha kell, siet velem. Ha kell, megáll velem. Ádám utálja ezt. Talán elviselné, ha csak néhány napra korlátozódna, de így, hogy bevonul az ő birodalmába, a hétköznapokba, ki nem állhatja. Isten azon az úton találkozott velem, amelyen jártam. Isten azon az úton lép közel hozzám, ahol eddig csak egy társam volt, Ádám. Ádám, az én emberségem. Ádám, aki eddig én voltam. Ádám, aki annyira hétköznapi, hogy irtózik mindentől, ami ünnep. Ádám, akinek a naptárában végső időpontként, bekarikázva van felírva halálom napja. Ádám persze továbbra sem marad el tőlem. Olykor gúnyosan vigyorog, olykor átkozódik, olykor kinevet, olykor győzködni próbál. De már nem érdekel. Végigjártam a Golgota útjait. És találkoztam a Fel- támadottal, aki szembe jött velem utamon. ■ Koczor Tamás Imádkozzunk! Uram, engedj csodákat látni! Hadd lássam az út végtelenségét! Föld- hözragadtságomból emelj fel! Hiszen én is ott voltam kereszted tövében. Hiszen én is láttam az üres sírt. így tudom, van csoda, így tudom, végtelen az út. így tudom, közel van a menny. Amen.
