Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-02-27 / 9. szám
‘Evangélikus Élet!? EVANGÉLIKUS ÉLET 2005. február 27. 3 MHMHHHWH MnHSHMMHM Érdemes gondolkodni és cselekedni Egyházi pénzügyek 41 Folytatás az 1. oldalról Mihályi Zoltánná és Frenkl Róbert az iskolákban folyó munkáról számolt be. Megállapították, hogy harcot jelent a mi nevelési koncepciónkat érvényesíteni a mai kontextusban. Autonóm, egyedül Istentől függő embereket nevelnek iskoláink. Nincs könnyű dolga annak, aki ilyen célt tűz ki maga elé. Az előadók képek és adatok segítségével mutatták be az oktatási intézmények falain belül folyó és azon túlmutató tevékenységet. Ismertettek olyan kezdeményezéseket, amelyek azt szolgálják, hogy iskoláink egyben szellemi és missziói központok is legyenek. Szabó Lajos előadásában sürgette a civil és a Luther-kabátos értelmiség egymásra találását, eleven dialógusát, mert ez nélkülözhetetlen mind a vasárnapi igehirdetések színvonalának megtartása, illetve emelése, mind pedig az egyház templomfalakon kívüli megszólalása szempontjából. Összecsiszolódási folyamatról beszélt, amely a civil értelmiség részéről a vállaltan aktív egyházias- ságot igényli, a lelkész részéről pedig a saját, szükségszerűen integratív szerepének megélését. Ahhoz, hogy mindkettő megvalósuljon, szükséges az eleven dialógusok során történő összecsiszolódás. Szükséges továbbá ez a párbeszéd ahhoz is, hogy elkerüljünk egy, ma egyre gyakrabban az utunkba kerülő csapdát, mely azzal fenyeget, hogy az egyház és a gyülekezet lelki és szellemi központ helyett szolgáltatóhellyé degradálódik, amelyet a puszta funkcionalizmus jellemez. A lelkész sem lesz szellemi partner, hanem csak az egyházi funkciók ellátója. Ez reális veszély; elkerülése és kivédése érdekében mindent meg kell tennünk. Szükség van az evangélikus értelmiség visszajelzéseire, inspirativ jelenlétére és tényleges segítségére, mert ugyanazt a valóságot vagy értéket egészen más szemszögből, nézi, és a teljes képhez mindkettő hozzátartozik. Pozitív példaként emelte ki az előadó Próhle Gergely írását az Evangélikus Élet 2005. febr. 13-i számában mint olyan irányt, amelyet jó lenne az egyházunkhoz tartozó, felelősséget vállaló értelmiségnek követnie. A délután a tapasztalatcsere ideje volt. Novotny Zoltán, a Protestáns Újságírók Szövetségének (Prúsz) elnöke beszélt a helyes PR-tevékenység jelentőségéről. Az egyháznak kommunikálnia kell; szükséges, hogy a templomfalakon kívül is hallassa hangját. A PR-tevékeny- séghez szakemberekre és pénzre van szükség. Az egyház - hangoztatta - mi vagyunk; nemcsak a papság, nemcsak az egyház hivatalos vezetői, hanem minden megkeresztelt ember, civilek és lelkipásztorok egyaránt; a felelősség nem hárítható át egyik térfélre sem. Végül kerekasztal-beszélgetés formájában szót kaptak a különféle keresztény értelmiségi egyesületek vezetői. Blanckenstrín Miklós a római katolikus, Zsengellér József a református, Reuss András és Mihályi Zoltán pedig az evangélikus értelmiségi köröket, míg Kőszegi Ábel az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemet képviselte. Beszélgetésüket Hafenscher Károly vezette. Novotny Zoltán a PR-tevékenységfontossá- gára hívta fel a figyelmet A konferencia végén a résztvevők elhatározták, hogy létrehozzák az evangélikus értelmiség saját szervezetét, amely az értelmiségieknek az egyház életében való minél aktívabb szerepvállalását segíthetné. Bár nem volt hibátlan vagy százszázalékosan sikeres, a találkozón egymás elfogadásának és támogatásának légköre uralkodott. Erre nemcsak egyszerűen szükség van a mai magyar társadalomban, de nem tűrhetjük meg a hiányát vagy az ellentétét sem, mert így a létünket veszélyeztetnénk. Erezhető volt - ha nem is gyönyörűen kikristályosodó tervek formájában - a tenni akarás. Ez reménnyel és bátorsággal tölthet el mindenkit, aki számára fontos a Magyarországi Evangélikus Egyház léte. Szeretnénk továbbadni a konferencia ki nem mondott, de átérzett mottóját: gondolkodni és cselekedni érdemes. ■ Szabóné Mátrai Marianna Franciaország a sorsa fölött töpreng... Fasang Árpád előadása a Deák téri Evangélikus Szabadegyetemen ► A Deák téri Evangélikus Szabad- egyetemen, amely 2005-től az Evangélikus Értelmiségi Műhely örökébe lépett, Fasang Árpád zongoraművész tartott előadást február 16-án. Az előadó Franciaország példáján keresztül beszélt a nemzetállam eszméjéről, a nemzet és az állam szétválasztásáról, a népek szerveződésének új modelljeiről, integrációról és asszimilációról, valamint Európa jövőjéről. A nemzetállam eszméje francia találmány, a francia forradalom szülötte. Franciaország nagyságát a nemzetállami keretek között tudta megélni, ám napjainkra kiderült: félő, hogy ha nem szakít időben a mára már egyetemességét teljes mértékben elvesztő, a történelmi múlt felett nosztalgiázó, egyre anakronisztikusabb államszervezési elvvel és gyakorlattal, akkor bukását is neki fogja köszönhetni - kezdte előadását Fasang Árpád, aki négy éven keresztül Magyarország UNESCO-nagy- követe volt Párizsban. Majd kiemelte: A nemzetállam mítosszá válásával több olyan elv is dogmává merevedett a francia közgondolkodásban, amely mind ez idáig nem képezhette vita tárgyát. A hagyományos felfogás szerint egy államon belül csak egy nép létezhet, következésképp egy országban nemzeti kisebbségek sem létezhetnek, valamint az „egyetlen nyelv” elvének kell érvényesülnie. Az állam, nép, nemzet szentháromság egy és oszthatatlan, s aki e dogmának az érvényességét megkérdőjelezi, az az állam, a nép és a nemzet ellensége. A nemzetállam paradigmája önmagában is kérdéses, mert míg a nagy francia politikusok, gondolkodók szerint Franciaország egyetemes missziója abban állt, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavait hirdesse szerte a világban, és mindenütt támogassa a nemzetállamok megvalósulását, mára kiderült, hogy ez az áru- kapcsolás teljességgel tarthatatlan. Azaz a több évszázados minta paradigma- váltásra szorul. Ebből az ideológiai zsákutcából kell a franciáknak valahogy megtalálniuk a kiutat - hangsúlyozta az előadó. Az új modell egyik alappillére a volt francia külügyminiszter, Eduard Balladur A különbözőség jövője című könyvének egyik fejezetcíme lehet: „Az egyformaság diktatúrája, a különbözőség szabadsága”. Az egyformaság eszméje mélyen beleivódott a francia közgondolkodásba - Balladur gondolata éppen ezáltal válik rebellissé sokak szemében. Ám az emberek többsége nem viseli el az egyformaságot, elutasítja, hogy lemondjon egyéniségéről, a tradíciókról; „minden egyes ember megköveteli annak jogát, hogy önmaga maradhasson". Az új paradigma másik alappillérét Stéphane Pierré-Caps-nak, a Nancyi Egyetem jogászprofesszorának programadó gondolata képezi. A professzor így ír A többnemzetű állam: Közép- és Kelet-Európa kisebbségeinek jövője című könyvében: „...ha nem akarjuk, hogy egész Európát lángba borítsák a nemzetiségi konfliktusok (...), el kell választanunk a nemzetet az államtól. Végtére is nem ebben áll valójában - csak más megközelítésben - a maastrichti Európa terve?” A világ közepe tarthat-e önvizsgálatot? - tette fel a kérdést az előadó. íme, ez az új francia kérdés. De miben is áll a probléma lényege? Nicolas Sarkozy, a magyar származású volt belügyminiszter A köztársaság, a vallások és a remény címmel 2004-ben megjelent könyvében így vélekedik: „A probléma lényege: Franciaország multikulturális, többetnikumú, többvallású országgá vált, és ezt a franciáknak nem mondták meg. Franciaország muzulmán alkotóeleme realitás, amelyet integrálnunk kell, vagyis azt a maga jellegzetességeivel kell elfogadni, amely gazdagítja a republikánus olvasztótégelyt. Az integráció nem asszimiláció; ez utóbbi rákényszeríti a most érkezettet, hogy lemondjon a maga identitásáról azért, hogy őt is el- vagy befogadják.” Fasang Árpád a következőképpen foglalta össze gondolatait: a demokratikus jogállam nem előre kialakított modell, azt fejlődésük egy adott pillanatában - a tehetségük vagy közös életvitelük szerint, és a résztvevő közszereplők stratégiájának megfelelően - a társadalmak alakítják. Ezzel szemben a nemzetállam nem a politika és a demokrácia szüleményként létrejött egyetemes modell. Ellenkezőleg, az 1789-es francia forradalmi legendában gyökerezik, a maga sokszínűségével a nyugati kultúra és történelem terméke. Az előadó megjegyezte: a személyi autonómia elve (az 1993. évi kisebbségi törvény) Magyarország közvetítésével került ismét a köztudatba; Magyarország is lehet példa. Ám Európa gondjait nem lehet Franciaország nélkül megoldani. ■ Orosz Gábor Viktor Fasang Árpád és a házigazda, Reuss András Régi bölcsesség: a pénz csak akkor jelent gondot, ha nincs - vagy ha van. Az egyház a 20. században megtapasztalta e mondat morbid igazságát. A négy évtizedes egyházkorlátozó diktatúra alapvető módszere volt, hogy az egyházat megfosztotta vagyonától, és az állami költségvetésen keresztül finanszírozta az egyház megengedett működését. Ez a „módszer” eleve garantálta az egyház függőségét, kényszerű alkalmazkodását. Más kérdés, hogy mégis lehettünk tanúi máig ható hitvalló magatartásnak. Az egyház és az állam szétválasztásának alkotmányos elvén túl (ezt fejezi ki az 1990. évi ív. törvény) a közelmúlt említett gyakorlata is szerepet játszik abban, hogy mind egyházi, mind állami oldalról permanens a törekvés arra, hogy az egyház költségvetése független legyen a közvetlen állami akarattól - értsd: az aktuálpolitikától. Az egyházat megillető anyagiak automatizmusok révén - lehetőleg az állampolgári akarat, a társadalmi igény beépítésével - kerüljenek rendeltetési helyükre. Ez a helyzet az egyházak közszolgálati funkciói esetén, amikor állami feladat - közoktatás, felsőoktatás, egészségügy, szociális szféra - ellátásában vesznek részt, illetve azt vállalják át. A szektorsemleges normatív támogatás így valójában nem az egyházat, hanem a tevékenységet honorálja. Mégis az a tény, hogy ezek a jelentős összegek is megjelennek az egyházakhoz jutó állami pénzek összegzésekor, alkalmas - tájékozatlan és kevésbé jóindulatú megközelítéskor - egyházellenes indulatok gerjesztésére. Pedig az egyház ezen funkciói esetében egyértelmű a valós társadalmi igény, amely - az egészségügyben és a szociális szférában bizonyosan - nagyobb is annál, mint amely súlyt ezeken a területeken az egyházak jelenleg képviselnek. Bizonyos például, hogy az egészségügy feszültségeinek az enyhítésében jelentős egyházi tartalékok lennének mozgósíthatók. A viták középpontjában az elnevezésében is szerencsétlen „hitéleti oktatás” kérdése áll. Ez esetben egyszerűen az egyházat megillető működési támogatásról van szó. Ennek indoka, hogy a rendszerváltozást követően az egyházak nem kapták vissza vagyonukat, ezt pótolná, pótolja a különböző technikákkal kialakított működési támogatás. Minden demokratikus kormány az egyházakat illetően pozitívan ítéli meg ezt az ügyet, mégsem alakult ki hosszú távú, megnyugtató gyakorlat, bár kétségtelen, hogy az egyszázalékos rendszer és a korábbi egyházi ingatlanok egy része után fizetett járadék ebbe az irányba mutat. Az egyházak kommunikációs tevékenységén is múlik, hogy a jövedelemadó-felajánlás lehetősége az eddiginél teljesebben érvényesüljön. Ez az anyagiakon túl is fontos, mert közismert, hogy ezen adatból is következtetnek az egyházak társadalmi beágyazottságára. A miniszterelnök elhíresült vatikáni nyilatkozata, melyben a katolikus egyház politikai szereplését bírálta, szemlátomást mozgásba hozta a közéletben az egyházi témákat, így az egyházfinanszírozást is. Elhangzott olyan javaslat, hogy az egy százalék legyen két százalék, sőt ezt még szorozzák fel az egyházhoz kötődő, erről nyilatkozó nyugdíjasok és a még nem adózó fiatalok számával. Ugyanakkor ez a javaslat megszüntetné az úgymond egyházi „privilégiumokat”, a kistelepülési támogatást, a hitoktatás finanszírozását, bizonyos adó- és tb-kedvezményeket. Az egyenleg az egyházakat illető összegnek a mintegy tizenhétmilliárdos csökkenése lenne. Elsősorban mégsem a pénzről van szó, illetve nem lenne helyes kizárólag az anyagi előnyök és hátrányok oldaláról közelíteni az ügyhöz. Szakszerű, türelmes tárgyalásokra van szükség - tegyük hozzá: a politikai megfontolások kizárásával. Ez valójában illúzió; nyomon követhető, hogy a különböző politikai oldalak - természetesen alapvetően különböző attitűdjük érvényesítésével - elsősorban politikai elemzések alapján foglalnak állást egy-egy egyházi, különösen finanszírozási ügyben! Szomorú, hogy a társadalom megosztottsága itt is kitapintható. Vannak, akik szinte kritikátlanul helyeselnék az egyházak anyagi támogatását, és vannak, akik a közszolgálati funkció normatív támogatását is megvonnák. A két szélsőség között persze számos variáció előfordul. Magam úgy vélem, hogy az egyházaknak az elmúlt másfél évtizedben nyújtott teljesítménye kellő erkölcsi és szakmai alapot nyújt arra, hogy a vonatkozó törvények szellemében egyenrangú partnerként tárgyaljanak meg minden ügyet az állam, illetékes képviselőivel. Szándékosan használtam a „teljesítmény” kifejezést, jelezve, hogy nem adományról van szó, hanem valós értékek elismeréséről. A köz- szolgálati funkciók mérhetők, de a legfontosabb, az egyházak szinte „utolsó mohikán szerepe” - vagyis hogy az erkölcsi értékek vállalását, védelmét, az áldozat- és tehervállaló, autonóm életvezetést közvetíti egy egészen más értékrendet magáévá tévő és ennek következményeit, nyavalyáit szenvedő társadalomban - egyszerűen nem fizethető meg. A túlpolitizáltságra jellemző - azt szokták mondani, az élet a legjobb rendező - a finanszírozási ügyek legújabb fejezete. Még az Antall-kormány idején született meg az egyházi ingatlanok rendezéséről intézkedő törvény (1991. évi xxxil. tv.). Ennek lényege, hogy az egyház bizonyos állami és önkormányzati ingatlanokat - amelyek a diktatúra előtt egyházi tulajdonban voltak - természetben vagy pénzben visszakap. Ha természetben történik a kárpótlás, akkor az önkormányzatot illeti meg a pénzbe- ni kártalanítás. Az ingatlanok visszaigénylése konkrét funkcióra - gyülekezeti ház, iskola, óvoda stb. - lehetséges. Az eredeti törvény 2001-ig rendelte el a végrehajtást. A Horn-kormány a költségvetés gondjaira is hivatkozva kitolta a határidőt 2011-ig. Ettől fogva élt a törekvés - amelyet az egyházak is szorgalmaztak -, hogy valamilyen úton forrást teremtve mégis előbb valósuljon meg érdemben az ingatlanrendezés. Főként Platthy Iván akkori egyházügyi államtitkárnak volt erre vonatkozó elképzelése. Lényegében az ő gondolatai alapján kialakított javaslatot kapták meg most az egyházak egy hosszabb egyeztetési folyamat eredményeképpen. Ez lehetővé teszi, hogy az egyházak már 2006-ban visszakapják a szóban forgó épületeket, illetve hozzájussanak a pénzbeni kártalanításhoz. A tárgyalás során hangsúlyoztuk, hogy csak olyan megoldást tudunk elképzelni, amelynek következményeként nem kerülünk adós helyzetbe - tekintettel arra, hogy nyilvánvaló volt: csak pénzintézet bevonásával valósítható meg a koncepció. A javaslatot a közeljövőben tárgyalja egyházunk illetékes testületé, az Országos Presbitérium. Arról kell dönteni, hogy kívánjuk-e ezt a megoldást: elfogadjuk-e, hogy egy pénzintézet megveszi az egyház követelését, és a továbbiakban az intézet érvényesíti ezt az állam felé? Ezzel együtt járna, hogy az állam évente nem az egyháznak, hanem a pénzintézetnek fizetné ki az eleve tervezett összeget, hiszen az egyház már hozzájutott ingatlanjaihoz, illetve pénzéhez. E javaslat mellett szól, hogy - mint a klasszikus közmondásból tudjuk - kétszer ad, ki gyorsan ad. De felmerültek aggályok is: nincs elég forrás az átvett épületek felújítására, karbantartására; továbbá ismeretes, hogy megszűnt az áfa-visszaigénylés lehetősége is. Sajnos a túlpolitizáltság is megfigyelhető. Van olyan vélekedés, hogy a rendezés túl nagy sikert jelentene a kormánynak. Mások azt hangoztatják, hogy az elutasítás politikai hiba lenne, gyengítené az egyházak jövőbeli tárgyalási pozícióit. Valamennyire megnehezíti az elutasító álláspont képviseletét, hogy az egyházak eddig kifogásolták, hogy az idei költségvetésben nincs forrás a rendezésre. Kompromisszum is elképzelhető: az, hogy a megállapodás csak az ingatlanok egy részére terjedjen ki. Bízunk abban, hogy az Országos Presbitérium józan szakmai megfontolások alapján dönt majd. A negatív döntésnek nincs folytatása. Pozitív döntés esetén szükséges minden érintett gyülekezet állásfoglalása, hiszen az Országos Presbitérium elvi döntést hoz, ám mindenki maga rendelkezik a tulajdonáról. ■ Frenkl Róbert
