Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-02-06 / 6. szám

4 2005. február 6. KERESZTUTAK ‘Evangélikus Életi? Párbeszéd a felelősségről ► A felelősség témájáról beszélgetett Heller Agnes filozófus és Béres Tamás, az Evangélikus Hittudományi Egyetem oktatója január 20-án a győri tanító­képző főiskolán az evangélikus gyülekezet által szervezett Asztali beszélgeté­sek című sorozat keretében. Honnan jön a felelősség, és kiért vagyok fele­lős? Saját magunk alakítjuk-e ki személyiségünket, vagy a környezet alakít ki minket? Ezekről és hasonló kérdésekről volt szó az este folyamán. A hall­gatóság a filozófia és a teológia határán gondolkodhatott együtt a két elő­adóval és a beszélgetést moderátorként vezető Ócsai Zoltán győri lelkésszel. Elhurcoltakra emlékeztek Gávavencsellőn Hatvan évvel ezelőtt több mint félmillió ember érkezett az oroszországi kény­szermunkatáborokba, és ma sem tudni, hányán haltak meg útközben az elhur­coltak közül - mondta Harrach Péter, az Országgyűlés alelnöke múlt vasárnap Gávavencsellőn. A II. világháború utolsó hónapjaiban „málenkij robotra” vitt emberek közül kétszázezren soha nem térhettek haza, elpusztultak az embertelen körülmé­nyek között - mondta a politikus a sza­bolcsi településen, ahol a községből egy­kor elhurcolt háromszáz áldozatra em­lékeztek. Hozzátette: az áldozatok nagy száma ellenére sajnos az országban még mindig kevés helyen emlékeznek meg az elhurcoltakról, a szabadságuktól, éle­tüktől megfosztott civilekről. A vasárnapi gávavencsellői megemlé­kezésen ökumenikus istentiszteleten mondtak imát az elhurcoltak közül meghalt több mint százötven áldoza­tért. A rendezvény koszorúzással fejező­dött be. M MTI Kiért is tartozom felelőséggel? Minden­kiért vagy csak a felebarátomért? - vetet­te fel az első kérdést Heller Ágnes. Dosz­tojevszkij szerint mindenki mindenkiért felelős, és ha erre rájönne az emberiség, eljönne a paradicsom. Vagy Levinas véle­ményét fogadjuk el, aki szerint a rám te­kintő másik emberért vagyok igazán fe­lelős? Biztos, hogy a hozzám közelebb levőért sokkal konkrétabb felelősséggel tartozom, mint ismeretlen, távoli em­bertársamért. Heller Ágnes szerint az ember teljes szabadsággal rendelkezik önmaga etikai kialakításában - eldönt­heti, tisztességes emberré akar-e válni, vagy nem. Goethe szerint harmincévesen már mindenki felel az arcáért. Béres Tamás a társadalmi rétegeknek és a hovatartozásnak az erkölcsi kiala­kulás folyamatában betöltött szerepére hívta fel a figyelmet. Ha például egy csa­lád szétszakad, akkor egy következő körnek kell belépnie, hogy a gyermek el- rejtettségben gyakorolhassa azokat az alapvető emberi képességeket, amely­ben kialakíthatja magát. A szív logikája vagy az ész logikája ha- tározza-e meg a felelősséget? - tette fel a következő kérdést Heller Ágnes. A szív logikája képes arra, hogy az érzelemmel túlmutasson a ész logikáján, belső nor­mává emelve a külső normát. Az utóbbi pedig képes belehelyezkedni a másik helyzetébe, és ezzel elmélyíteni a dön­tést. Korunkban hiányzik a saját felelős­ség kimondása - figyelmeztet a filozófus. Különösen a 20. század náci és sztálinis­ta diktatúráinak bűnösei részéről hiány­zik a vétkezés beismerése. Mi mond itt csődöt? Béres Tamás a intézmények fel­adatának látja, hogy szellemiségükkel rá­ébresszenek az egyéni bocsánatkérés szükségességére. Ez Európában mintha nehezebb lenne, mint Amerikában. Hel­ler Ágnes megfogalmazásában „Európa szkeptikus és cinikus, Amerika hívő, na­iv és néha szemellenzős”. Hogyan lehet­ne a kettőből összegyúrni valamit? A felelősségérzet kialakulásában külö­nösen fontos a szerepük a mítoszoknak és a történetmesélésnek. Káin és Ábel története; Jézus megbocsát a bűnös nő­nek; a vakon született ember atyái bűné­ért bűnhődik-e - merülnek fel a kérdéses témák a Bibliából. Ezen történetek ismét­lése a vallás feladata a felelősségre való nevelésben - mondta Heiler. A felelősség felszabadít az ideológiák morális rendszere alól, mivel valami fel­sőbb instanciára hivatkozik - egyeztek meg az előadók. A szeretet jézusi és a ke­gyelem páli értelmezése túlmutat a rend­szereken, sőt szemben is állhat az ural­kodó ideológia morális rendszerével. A kegyelem felfedezése Pálnál kivezet a pesszimista emberképből - mutatott rá Béres egy érdekes kérdésre válaszolva. A kegyelem annak felfedezése, hogy ma­gamat rossznak érzem, és képtelen va­gyok a jót tenni, mégis létrejött valami jó körülöttem. A kegyelem olyan „transz­cendens muníció”, olyan energia, ame­lyet az ember kívülről érkezőként, ma­gán túlmutatóként tapasztal. Ez a morá­lon túlmutató vallási tapasztalat. Szeretünk a protestantizmus kulturális szerepéről és szabad szellemiségéről be­szélni. Ezen az estén a közel százfős hall­gatóság előtt valóban megvalósult az ér­telmes és nyitott párbeszéd. Örömünkre szolgálhat, hogy nem egyedi alkalomról van szó, hanem egy sorozatról, amelynek ez már az ötödik állomása volt: Galambos Adám teológushallgató szervezésében ed­dig Márkus Mihály - Gáncs Péter, Réz András - Fabiny Tamás, Lanczendorfer Zsuzsa -Jáno­sa Attila, illetve Hankiss Elemér - Banha Ist­ván beszélgetésére került sor. A következő, február 10-i eszmecsere, amelyen Kalász Márton író és Németh Zol­tán bánki lelkész beszélget majd a két pá­lya - az írói és a lelkészi - kilátásairól, szintén érdekesnek ígérkezik. ■ Szabó András KÉSZÜLÜNK A NŐK 2005. ÉVI ÖKUMENIKUS VILÁGIMANAPJÁRA 3. Lengyelország múltjából ► Lengyelország a 10. század közepén „lépett be” Európa történelmébe. A Piast-uralkodóházból származó Mieszko 966-ban keresztelkedett meg, és ezzel elkezdődött a lengyel sík vidék addig szétszórt törzseinek egyesíté­se, valamint a nyugati kereszténységhez és világhoz való orientálódása. „Vitéz” Boleszláv (992-1025) kelet irányában Kijevig terjesztette ki a biro­dalom határát, ugyanakkor nyugat felé III. Ottó császárral kereskedelmi kapcsolatot alakított ki. A kereszténység terjesztésével, ezen belül a gni- eznói püspökség megalapításával Lengyelország 1024-re az európai kö­zösség aktív tagjává vált. Kázmér idejében (1034-1058) stabilizálódott a kül- és a belpolitika; a királyi székhely Krakkó lett. Az államalapító Piast- dinasztia a 14. századig uralkodott. Ez alatt az idő alatt építették fel a Má- ria-templomot (1221-22), ekkor alapították meg Krakkóban a világhírű egyetemet (1364). A Jagellók idején a krakkói Wawel-dombon reneszánsz stílusban épült királyi vár az európai uralkodók székhelyei közül is ki­emelkedett pompájával. Mindezzel a kulturális fejlődés is megindult. A Wawel Krakkóban Lengyelországban 1386-tól a Jagelló-di- nasztia vette át az uralmat. Nagy Lajos magyar-lengyel király leánya, Hedvig (Jadwiga) házasságot kötött a litván Jagel­ló Vladiszláv főherceggel. Ezzel a házas­sággal jött létre a lengyel-litván perszo- nálunió. Az új birodalom Európa legna­gyobb kiterjedésű állama lett: a Keleti­tengertől egészen a Fekete-tengerig te­rült el. A 16. századtól Lengyelország nyugati szomszédja a dinamikusan fej­lődő porosz-brandenburgi dinasztia, amely később, a 18. században veszé­lyeztette is az ország függetlenségét. A 17. századtól kezdve Lengyelország hatalma gyengülni kezdett. Az orosz­svéd háború, a törökök előrenyomulása nyomán a nagyhatalmak játékszerévé vált, miközben belső ellentétek is gyen­gítették. 1772-ben II. Frigyes császár felosztotta az országot Poroszország, Oroszország és Ausztria között. A függetlenségre vá­gyó nép reformerőket mozgósított tilta­kozásul az erőszak ellen, mégsem akadá­lyozhatta meg az 1793., sőt az 1795. évi második és harmadik felosztást sem. En­nek következtében Lengyelország ide­gen hatalmak kiszolgáltatottjává vált, és százhuszonhárom évre szinte lekerült Európa térképéről. Felbomlott a lit­ván-lengyel unió is. Rousseau-nak azon­ban igaza volt, amikor ezt mondta: „Igaz, hogy az országot a nagyhatalmak lenyel­ték, de megemészteni nem tudták!” A lengyel nép identitástudata és a függet­lenség utáni vágya újabb és újabb felkelé­sek kitöréséhez vezetett; különösen az oroszok által megszállt területeken lá­zadtak a cári önkény ellen. A véres meg­torlások, szibériai száműzetések, melyek főleg a lengyel értelmiséget érintették, sokakat emigrációba kényszerítettek. Ugyanígy egyre többen települtek ki a nagyszámú zsidó lakosság köréből is. Az 1800-as évektől kezdve a porosz területeken erőszakos németesítés in­dult meg. Az oroszok és poroszok által megszállt területeken az önálló lengyel kultúra művelése és a nyelvtanítás is ti­los volt. Egyre kevesebb esélye volt an­nak, hogy újra létrejöhet az önálló Len­gyelország. Ugyanakkor a lengyel egye­temeken (Krakkó, Lemberg) szabadabb szellem uralkodott, sőt - a többi terület­től eltérően - itt nők is tanulhattak. Először az első világháború után adó­dott lehetőség az ország helyzetének rendezésére, méghozzá német támoga­tással. Jozef Pilsudski függetlenségi harcos átmenetileg átvette a vezetést és a Varsó feletti uralmat. Megkísérelték megoldani a fiatal demokrácia legégetőbb (szociá­lis, egészségügyi, agrárjellegű) problé­máit, és ugyanakkor a kisebbségek in­tegrálását is - próbálkozásuk váltakozó sikerrel járt. Közben azonban már gyülekeztek a „viharfelhők”; a második világháború a küszöbön állt, sőt 1939-ben ki is rob­bant. Ekkor mintegy százezer lengyel menekült Magyarországra. Hitler a né­met fennhatóság alatt álló lengyel terü­leteken megkezdte az agresszív, rasszis­ta nemzetiszocialista politika érvényesí­tését. Ez elsősorban a már említett nagy­Lech Walesa számú lengyel zsidóságot érintette, de nem kímélte az „alacsonyabb rendű szláv lakosságot” sem, különösen nem az intelligenciát. Az első részben már idézett Jeszenszky-cikkből álljon itt egy másik mondat: „Ez a világtörténelmi tra­gédia egyetlen nemzetet sem sújtott annyira, mint Lengyelországot.” De ez a németek szerint alacsonyabb rendű nép nem törődött bele a vereségbe, és foly­tatta a harcot. Hitler és Sztálin negyed­szer is felosztotta az országot. A cél az volt, hogy megsemmisítsék a zsidó né­pet, és letörjék a szláv ellenállást. Meg­épültek a hírhedt lengyelországi munka- és haláltáborok: Auschwitz-Birkenau, Treblinka, Majdanek. Ezekben négy és fél millió zsidó, sok lengyel értelmiségi, sokféle kisebbségi csoport (romák, sin­tik), valamint szovjet hadifogoly pusz­tult el. A nácik 1943-ban leverték a hősi­es varsói lázadást, és a várost a földdel tették egyenlővé. A háború befejeződése határátrende­zést hozott. Lengyelországhoz került nyugaton Kelet-Poroszország, Kelet- Brandenburg és Szilézia, keleten vi­szont száznyolcvanezer négyzetkilo­métert kellett átadniuk a szovjeteknek. Az „új rend” milliókat kényszerített me­nekülésre, otthonuk elhagyására. Len­gyelországnak sok millió halottat jelen­tett a háború; elpusztult a zsidó népes­ség 85%-a. Az 1948-ban uralomra került Lengyel Egyesült Munkáspárt lépésről lépésre meghiúsította a demokratikus erők minden kezdeményezését. Megkezdő­dött Lengyelország sztálinista korszaka. Ettől kezdve - mivel a negyvenéves idő­szak egy táborban „egyesítette” a szocia­lista országok népeit, s ezt a korszakot mi is átéltük - a részletekre nem térek ki. Azokat a jellemző sajátosságokat eme­lem csak ki, amelyek Lengyelországot egyedülállóvá tették a szocialista tábort alkotó többi ország közül. Az első ilyen jellegzetesség az erős nemzeti érzés, amely mindig újra han­got kapott, és amely szerepet játszott ab­ban, hogy a lengyel nép ismételten az el­lenállást, sőt a felkelést választotta. Hí­ressé vált a Szolidaritás szakszervezet, melynek az élén karizmatikus vezető, Lech Walesa villanyszerelő állt. Walesa bátor és következetes politikájával sike­resen előkészítette a békés fordulatot. A másik sajátosság az, hogy a népesség vallási tekintetben meglehetősen egysé­ges: Lengyelország lakosságának 93%-a gyakorló római katolikus. Semmiféle ateista politika vagy propaganda nem tudta megfélemlíteni a népet, sem pedig eltéríteni vallásának gyakorlásától. Ez rendkívül fontos volt, sőt nagy erőket tudott mozgósítani a legnehezebb idők­ben is. Mindezt csak kiteljesítette az, hogy a római katolikus egyház történe­tében először, 1978-ban a krakkói érse­ket, Karol Wojtylát választották pápává. A katolikus egyház legmagasabb mél­tósága a következő évben meglátogatta kommunista rendszerben élő hazáját. Varsó központjában, a Győzelem téren egy hatalmas keresztet állítottak fel, itt tartotta a misét a pápa. Beszéde a sza­badság és a reménység levegőjét árasz­totta. Felemelte szavát mindazok nevé­ben, akik hallgatásra voltak ítélve. A mi­se végén így imádkozott a 104. zsoltár alapján: „Küldd el Lelkedet, küldd el Lel­ik János Pál pápa kedet, és újítsd meg a föld színét. Ennek a földnek a színét!” Egy évvel később sztrájk kezdődött a gdanski hajógyárban, mely később egész Lengyelországra kiterjedt. Sokan a pápa prófétai szavainak beteljesülését látták ebben. 1990-ben Lengyelországban is be­következett a rendszerváltás. ■ Keveháziné Czégényi Klára Az auschwitzi koncentrációs tábor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom