Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-10-23 / 43. szám
‘Evangélikus Életit KULTÚRKÖRÖK 2005. október 23. 5 A MAGYAR ÖRÖKSÉG DÍJJAL KITÜNTETETT Evangélium Színház DUNA PALOTA Budapest V., Zrínyi u. 5. 2005. október 30-án, vasárnap 20 órakor ünnepi ősbemutató Nyíró'József: A próféta Színmű két részben Főbb szerepekben: O. Szabó István, Körtvélyessy Zsolt, Iván Ildikó, Juhász Mónika és Bitskey Tibor Történik a palesztinai Macherus-erődben, Heródes Antipas palotájában Jézus nyilvános fellépésének kezdetén Zenei szerkesztő: Murányi Ágnes Díszlet- és jelmeztervező: Huros Anna Mária Rendező: Udvaros Béla további előadások: November 5. -15 óra November 6., 13., 20., 27., december 4. -16 óra November 19., december 3. -19 óra Jegyárusítás mindennap az 1/250-5338 telefonon és hétfő, szerda, péntek délután 14-18 óra között a Duna Palota portáján (tel.: 1/235-5500). Helyárak: 1600,1200,1000 forint. Együtthatók Békásmegyeren Arról kellene tudósítanom, hogy miként zajlottak le október 14-16. között az V. Ikon filmnapok a békási evangélikus templomban. Am nemcsak a vetítések alatt, hanem bármelyik nap úton hazafelé vagy hosszú percekig merengve a gép előtt csak azt éreztem, hogy erről az évente ismétlődő rendezvényről nem lehet egyszerű beszámolót írni. Már csak azért sem, mert nem lehettem jelen az összes vetítésen. Ugyanakkor nagyon könnyű dolgom lenne, ha csak a filmeket kellene bemutatnom. De évről évre azt érzem, hogy ez nem filmszemle, még akkor sem, ha az alkotások köré szerveződik a három nap programja. Elsősorban egy gyülekezetről van szó. És ötéves templomáról, amely kialakításánál fogva teret ad különféle kezdeményezéseknek, rendezvényeknek, megteremtve ezáltal a maga gyülekezeti szokásait is. így e három nap mégiscsak a hagyományossá vált összegyülekezési nap köré, annak tematikát adva szerveződött. Együtthatók: ez volt a filmnapok - telitalálatnak bizonyuló - címe. A rendező, Székely Orsolya csak a filmeket próbálta így összefogni, ám lépten-nyomon kiderült, hogy itt minden összefonódik. Bartha István balassagyarmati lelkész prédikációja akár folytatása vagy magyarázata is lehetett volna a hasznosi látóasszony történetének, és a vitaesten jelen lévő hét Nógrád megyei polgármester is csak egy újabb együttható abban a különleges világban, amelyet gazdaság és vallás, katolikusság és evangélikusság együtt vagy egymástól függetlenül, egymás mellett, de mégis egymásra hatva alakított ki. E néhány szóban, azt hiszem, már érzékeltettem azt is, hogy miért is nem filmszemle az a rendezvény, ahol három napig mégis minden a filmek körül forog. A gyülekezet, a hit mindvégig elsődleges. Még akkor is, ha éppen nem hívő emberjön el - hiszen mégis templomba jön és nem filmszínházba. Közösséget talál, még akkor is, ha az utcáról téved oda. Lehet, hogy csak egyfil- m miatt jön. De lehet, hogy egy kolléga, ismerős miatt. Vagy gyülekezeti tag, aki ügyes-bajos dolgait ilyenkor tudja megbeszélni. Netán egy barát. Akár azt is mondhatnám, hogy a templom ajtaja lépten-nyomon kitárul, s ahogy egy unitárius lelkész megfogalmazta egyszer, aki ide belép, kultúrprotestantizmust talál. Aztán vége lett a vetítésnek, a görög katolikus képből visszacsöppentünk az evangélikus jelenbe: az oltárra visszakerültek a liturgikus kellékek, a lelkész „átváltozott” nézőből Isten szolgájává, de maradt a két hangfal és a vetítő- vászon. Az oltáron pedig a kopt kereszt és térítők. Kultúrák, műfajok és vallások keveredése. Tárgyakban és közösségben egyaránt. Amit az éppen véget érő filmben megszólaló két kárpátaljaigörög katolikus pap mondott a szolgálatról, az emberekről, az értük és közöttük végzett misszióról, az nem maradt csupán egy film témája, mint ahogyan a görög katolikus búcsún lelki békét nyerő református cigány asszony sorsa sem. Középpontja tudott lenni az esti igehirdetésnek, és útmutatója akár evangélikus közösségünknek is. De vajon tényleg evangélikus-e? A szertartás, a liturgia igen, azonban a gyülekezetben egyre többen találják meg helyüket olyanok, akik saját felekezetűkben nem leltek igazi közösségre. Hagyományainkat pedig mi alakítjuk ki, közösen, tárgyainkat mi tesszük saját jelképekké. így hát jövőre újra filmnapok lesznek. Új emberi sorsok, új eredmények, új látóasszonyok és megint új búcsújáró helyek kerülnek a betérők elé. Együtthatók. Es egymásra hatók... ■ Veres Emese-Gyöngyvér a . A szakrális határán Oltalmazó szárnyak védelmében Budapesten járunk 1944-45 telén. A német megszállás és a város ostroma alatt néhány rendkívüli, elhivatott, önzetlen és bátor ember nem a saját vagy szerettei életének a megóvásán fáradozik, hanem egyetlen célért küzd: hogy mentse azokat a zsidó gyermekeket, akikre a biztos halál várna. Otthont teremtenek nekik - a szó szoros értelmében, vagyis nemcsak fedél kerül a gyerekek feje fölé, hanem jó szóban, szerető gondoskodásban, imádságban is részük van. S hogy mindez hogyan történt a háború pusztította városban? Az-események egyik főszereplőjének a közelmúltban megjelent könyve felidézi a sorsfordító napo- kat-heteket. Bartosné Stiasny Éva Háborúban békességben - A Bogár utcai gyermekotthon lakóinak csodás megmenekülése című kötete egyszerre páratlan kordokumentum, megrendítő és fölemelő olvasmány. Sztehlo Gábor evangélikus lelkész és társai, köztük „Éva nővér”, a könyv szerzője emberfeletti erővel álltak helyt a bombázások, légoltalmi riadók idején, amikor az ostromlott város lakói éheztek, fáztak, amikor sokak egyik percről a másikra váltak otthontalanná... Mi indította őket erre? Hogyan bírták? Miként zajlott a mentőakció? Erről szól a kötet. Stiasny Éva, a ’44-ben fiatal tanárnő és hitoktató a Fasorból már ismerte Sztehlo Gábort. Ezen ismeretség révén került a rózsadombi, Bogár utca 29. szám alatti villába, ahol 1944 novemberétől előbb Benes Lujza gyógypedagógus mellett, majd az ő távozása után egyedül vezette a félszáz gyermeknek otthont adó intézményt. Éva néni ími-olvasni is tanította a gyerekeket; a tanulás után, amíg a háborús helyzet engedte, a kertben játszottak, vagy kis színdarabokat tanultak egymás szórakoztatására - és a félelem, szorongás elűzésére... Éva néni emellett élelmiszerről, ruháról, takaróról, kiságyról is gondoskodott védencei számára. Néhány részlet a könyvből. „Sötétedés után jöttek a beutalóval a könnyes szemű hozzátartozók, és bizalommal adták át nekünk riadt gyermeküket. Mi pedig arra törekedtünk, hogy a gyerekekben ne legyen félelem. Hogy érezzék: édesapjuk, édesanyjuk helyett most mi vigyázunk rájuk.” (22. o.) „Vacsora után mindig elcsendesedtünk: egy-egy mondatos imádságban kértük, hogy a Mindenható vigyázzon apura, anyura, majd közösen rámondtuk: »ámen«. Befejezésül a Finnországból hazánkba került, csodálatos svéd esti éneket énekeltük: »Ö, terjeszd ki, Jézusom, oltalmazó szárnyad...«” (25-26. o.) A karácsonyt a kis közösség még a Bogár utcában ünnepelte, ám a közeledő ► A magyar festészet napját 2002 óta október 18-án tartják, Szent Lukácsnak, a festők védőszentjének az ünnepén. A rendezvény néhány napon keresztül az ország több pontján a kortárs művészetre és művészekre hívja fel a figyelmet. A kiállítás-, előadás- és ünnepségsorozatnak az a célja, hogy látni tanuljunk, hogy pótolhassunk; hogy olyan színeket, fényeket, formákat érzékeljünk, melyek kimaradtak az életünkből. Hogy ráébredjünk, a festészet ünnep, és ünnep nélkül nem lehet élni. A meghívó a Deák téri evangélikus templomban megrendezett, Szakrális üveg-, gobelin- és táblaképek címet viselő kiállításra invitál. Vaskalappal a fejünkön azt gondolhatjuk: mit keres egy kiállítás a templomban? Hogy kerülnek festmények a felszentelt falak közé? Hiszen Luther azt tanácsolta, hogy az oltáron legfeljebb egy képet helyezzünk el, az is lehetőleg valamelyik szentség szereztetését ábrázolja, de mindenképpen tanítson! (Templomi karzataikat Biblia pauperum módjára telefestő eleink bizonyára ez utóbbi tanácsból indultak ki.) Igazuk van, a templom nem való kiállítások megrendezésére, amennyiben Isten lakhelye. Ám az evangélikus templom ebben az értelemben nem „Isten háza”, hanem az igehallgatásra és a szentségek kiszolgáltatására, a közös liturgia alkalmaira, gyülekezeti használatra emelt épület. Szent - szakrális - térré a benne hangzó evangélium teszi. Az evangélium hangozhat a szószékről - szavak, mondatok formájában, illetve a karzatról - ritmusokként, harmóniákként. Miért ne prédikálhatnának időnként a képek? Esetenként, rövid időre akár több is, mint amennyit megszoktunk? A valódi kérdés azonban nem ez. Tudjuk-e, mi a szakrális a művészetben? Különösképpen napjainkban? Hol a haBartosné Stiasny Éva: Háborúban békességben - A Bogár utcai gyermekotthon lakóinak csodás megmenekülése. Luther Kiadó, Budapest, 2005. Ára 980 Ft. A kötet sajtóbemutatójára október 27-én, csütörtökön délután 17.30-kor kerül sor a Bu- dapest-DeákTéri Evangélikus Gimnázium dísztermében. tár vagy az átfedés a vallásos, az egyházi és a szakrális művészet között? Egyetértek Lovas Ilona textilművésszel, aki azt mondta, hogy egyházművészeti szempontból „kegyelemfosztott” korszakban élünk. S ez nemcsak azt jelenti, hogy nem épülnek tucatszám új templomok, melyeket be kell rendezni, hanem azt is, hogy a jelenkori ember mindennapjai nem a szakrális ölelésében telnek. Kicsúszott a lába alól - lassan a valóságos - talaj, s egyéni, változatos transzcenden- ciá(ka)t keres kapaszkodóul. Rosszabb esetben cinikusan merül alá a mában. Él persze egyfajta, nyilván belső igényből és személyes hitből építkező vallásos művészet, ez azonban nem feltétlenül jó művészet, és gyakran csak a szignó melletti dátumon látni, hogy „kortárs”. Az egyházi, többnyire megrendelt művészet pedig nyilvánvalóan erősen kötődik a keresztény művészet ikonográfiái, sőt stílusbeli (!) hagyományaihoz, természetesen az egyházi épületekhez, s így - bár sokakat elér, megűr, amelyet Isten kitölthet. A szakrális művészet nagy lehetősége az általa felvetett kérdések útján ennek az űrnek a megteremtése. A szellem és a kéz által front csatatérré tette a környéket. Indulni kellett, mert tűzvonalba került az otthon is. „Bizony, az Úr kegyelme volt velünk” - írja a szerző arról szólva, miként sikerült 1945. január 3-án éjjel új otthonra találniuk. Éva néni és Sztehlo Gábor vezetésével a Légrády-villában, néhány utcával arrébb lett szállásuk. Budapest felszabadulásáig azonban még sok nehéz órát kellett átélniük pincében bujkálva, rettegve, hallgatva a léptek zaját, „ismerős hangok távolodását, majd az újak közeledését...” De Isten gondviselésébe vetett hittel, Jézus „oltalmazó szárnyai alatt” mindvégig sikerült a gyermekeknek és megmentőiknek kitartani, túlélni. Manapság futószalagon gyártják az ifjúságnak a „példaképeket”, az üres kis létrehozott, transzcendens utakat nyitó, „a szentség auráját sugárzó” mű által a 21. századi ember kérdéseket fogalmaz meg, keresni kezdi magát és saját helyét a világban, vagy fájdalmak árán kimondható szavak helyett belefeledkezik a színek és fények (diszharmóniájába. Nem elégedhetünk meg bárányok, dicsfények, keresztfák tucatjaival! Velünk tipródó és kérdező, kételkedve is bizonyosságot kereső művekre van szükségünk: Kárpáti Tamás meleg tónusú, alig jelen lévő, szomorú Jézusára; összetett szerepű, személyes életünkben is tetten érhető, karakteres angyalokra (Aknay János vagy Pereli Zsuzsa művei); a „haza oltára” körül tétován utat keresőkre (Polgár Rózsa gobelinje) és a meghasadó kuszaság, sötétség mögött feltáruló rend, fény reménységére (Kovács Gombos Gábor, Kókai Krisztina alkotásai). ■ ZÁSZKALICZKY ZSUZSANNA sztárocskákat. Igazi, hiteles, értékes példaképeket nehéz, ám nem lehetetlen találni. Jézus azt mqndja: nincs annál nagyobb szeretet, mint amikor valaki életét adja barátaiért. Sztehlo Gábor, Éva néni és társai valóban az életüket kockáztatták azért, hogy másokat megmentsenek. A Jó Pásztor Misszió és a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével ’44 októbere és 45 februárja között több mint kétezren fordultak meg a harminc (!) otthonban. A Bogár utcaiak csodás megmeneküléséről szóló kötet hadd hirdesse hát Isten dicsőségét és az üldözött zsidó gyermekeket mentő felnőttek áldozatos cselekedetét. ■ Kőháti Dorottya érint - jelenben való léte szintén megkérdőjelezhető. Sturcz János utal Simone Weilre, aki azt írta, hogy a szakralitás:
