Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-09-25 / 39. szám
'Evangélikus Élet^ ÉLŐ VÍZ 2005. október 2. 9 Nem csak lepra - misszió ■ Füller Tímea Milyen gyorsan röppen tova a részvét! Margit néni mélyet sóhajtva eresztette ölébe ráncos, tétlen kezeit. Csak pár hete még, hogy mindenki érte aggódott. Nem tudták, mi történt vele, hát beszéltek róla, sajnálgatták, kérdezgettek felőle rokont és ismerőst. Mesélték neki a kórházban a fiáék, hogy ez is, az is köszönti, és gondol rá. Mostanra meg, mintha nem is létezne, úgy elfelejtették. Alig nyitja rá valaki az ajtót, s aki jön, az is csak sóhajtozik, üldögél pár percet, aztán zavart mosollyal elbúcsúzik. Különös, hogy mindenki azt hiszi, hogy már nem is hall, pedig hát ért ő minden szót, csak éppen válaszolni nem tud. Ez maradt vissza az agyvérzés után. Amikor már tudta, hogy mi történt, először rémülten vette tudomásul a tényt, de a lelke mélyén mégis megbékélt, hogy legalább nem lett magatehetetlen, teljes gondozásra szoruló. Valahogy irtózott a mozgásképtelenségtől. Az állapottól, amikor nem vagy már ura a testednek, pedig akarod, nagyon is szeretnéd azt és úgy tenni, amit és ahogyan eddig bírtál szinte természetesen. Foglyul ejtenek a tagjaid, és te rab madárként, lekötözött szárnyakkal vergődsz börtönödben. Hát ettől megkímélte az Úristen. A beszédképtelenség meg nem látszott annyira borzasztónak első pillantásra. Ha a keze járhat, tevékenyen telnek majd a napok, szavak helyett pedig legfeljebb többet bólogat. Csak erre nem számított, hogy majd mindenki így leírja. Üres edénynek kezelik, mint akiben nem is maradt élet, csupán egy külső héj a teste, amely itt felejtődött valahogy. Azt tehát táplálni kell, rendben tartani, ellátni, és ezzel minden készen is van. A szavakkal együtt eltűntek a beszélők is. Egyedül volt; félelmetesen, fájdalmasan egyedül. Naphosszat üldögélt hol itt, hol ott, és figyelte a körülötte, nélküle zajló életet. Úgy kerülgették, mint egy tárgyat. Néha betakarták, ha úgy gondolták, talán fázik; enni adtak neki, amikor úgy ítélték meg, hogy eljött az ideje. Munkát nem adtak neki. Ha valamihez kezdett, nem szóltak rá, de mindent, amit tett, olyan gonddal ellenőriztek utána, hogy elment a kedve, és feladta. Maradt tehát a takaréklángon pislákoló élet-lángocska őrzése mint egyetlen feladat. Másban nem is számítottak rá. Üldögélt, és nézte megeresedett, sok év rengeteg munkájában ráncossá aszott kezeit az ölében. Várta, hogy teljenek a napok. Imádkozni még tudott - azt némán is lehet -, de naphosszat nem ment ez sem. Bizonytalanság, tétova szomorúság telepedett meg lassan a lelkén: mit keres ő itt? Miért kell még élnie? Kinek adja mérhetetlen vagyonát, a sok időt, amely mázsás teherként nehezedett rá? „Tessék csak beljebb jönni nyugodtan. Nem tetszik zavarni bennünket. A mamát meg különösen nem. Ő mindig ráér, nincs is semmi dolga. Biztosan örülni fog, ha meglátja. Ott van hátul, a konyhában. Szereti nézni, hogy mit csinálunk, azért marad inkább mellettünk, de őt nem dolgoztatjuk ám, hagyjuk, hadd pihenjen csak. Erre parancsoljon” - hallotta kintről a menye hangját. Vajon ki jött? A szomszédok, rokonok már mind felkeresték, és eltöltötték mellette a maguk kínos negyedóráját. Másodszor nem látogatta meg senki, annyira nem tudtak vele mit kezdeni. Az ablakon át kilesett az udvarra. Prémes hosszú kabátjában fiatalosan lépkedett a konyha felé, úgy tűnt, kicsit zavarban van. „Talán feszélyezi az előtte álló látogatás, amelyet szeretne mihamarabb letudni”-gondolta Margit néni. Aztán belépett a konyhába a lelkészük. Magas, fekete szemű, mosolygós teremtés. Fiatal még, huszonéves lehet, legfeljebb ha harminc. Köszönt, és odahajolt Margit nénihez, hogy átölelje, megpuszilja. Hogy jutott eszébe ilyesmi? De azért jólesett. Isten tudja, mióta nem ölelte meg senki. Tán mióta szegény ura meghalt, de annak már több mint tizenöt éve. A kabátját egy székre terítette, váltott néhány szót udvariasan Margit néni menyével, de a tekintete mindvégig őrajta nyugodott. „Tulajdonképpen beteget látogatni jöttem volna, de örülök, hogy ilyen jó színben láthatom Margit nénit. Tényleg, nem zavarok most? Akadályozni, feltartani semmiben sem szeretném” - mondta a lelkész. „Őt? Ugyan miben? Olyan tétlen, mint egy darab fa” - hangzott a válasz. A néni eközben szomorú félmosollyal tárta szét ölében pihenő kezeit. „Akkor én el is mondanám, miért kerestem fel Margit nénit” - bólogatott a lány. „Segítséget szeretnék kérni.” Egy pillanatra döbbent csend töltötte be a konyhát. Tőle? Őtőle? Kér valaki valamit? „Úgy hallottam, Margit néni szépen tud és szeret is kötni. Többen mesélték nekem, a hittanos gyerekek pedig meg is mutatták, milyen gyönyörű pulóverek, sapkák, aranyos kis kesztyűk, tutyik, mellények kerültek ki a keze alól. Azt szerettem volna megkérdezni, hogy nem lenne-e kedve bekapcsolódni a lepramissziós csoport munkájába. Fáslit és takarókat készítenek súlyos betegek számára, amelyeket aztán a budapesti központ továbbít a rászorulóknak. Kézimunkázással is lehet segíteni, ha esetleg az könnyebben menne. Hoztam mintát is és fonalat. Azt mondják, először kicsit nehézkes csinálni, mert elég vékony, lassan halad, de hamar bele lehet jönni. Ilyen lesz, ezek a kis pántok rögzítik.” Margit néni csak azt érezte, hogy valami forrásból hirtelen vízhez jutott kiszáradt lelke, és csak szívta-szívta magába a Kedves Gyerekek! ► A négy hete indult sorozat főhőse Anita, aki szüleivel új városba költözött, és ott kezdte el a tanévet. Kalandjairól még három alkalommal olvashattok a Gyermekvár rovatban. A történetek végén találtok egy-egy rejtvényt is; a megfejtéseket küldjétek el a szerkesztőség címére (Evangélikus Elet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. A hatodik rész után sorsolást tartunk, amelyen három szerencsés megfejtő ajándékcsomagot nyer. Aki minden alkalommal beküldi a helyes megfejtést, annak a neve hatszor kerül a kalapba, így nagyobb esélye van arra, hogy nyerjen. Anita és Kriszti mindent megbeszéltek egymással, hamarosan közös titkaik lettek, és a nehezebb házi feladatokat is együtt oldották meg. Néhány hét után Anita úgy érezte, mintha mindig is ismerték volna egymást új barátnőjével. Csak a hittan témája nem került elő közöttük sosem. Erika szülei lelkészek voltak, vele egészen más volt, most viszont neki kellett volna bátornak lennie. Igyekezett is, mégsem sikerült. Időközben az iskolában kitűzték a hittanórák időpontját. Háromfélére lehetett járni, és mind a három egy időben volt. Anita gondolkodott, hogy melyiket válassza, de nem tudott dönteni. Bár hiányoztak neki a bibliai történetek, a közösen énekelt, vidám dalok, csak halogatta a jelentkezést. Amikor pedig egy- egy régi aranymondás nem jutott azonnal az eszébe, mindig elszégyellte magát. Ilyenkor el is határozta, hogy nekiveselkedik végre a hittancsoport-kere- sésnek, de jutott a végére. Egy szép napsütéses kora délután éppen az iskola udvarán sétálgattak Krisztivel. Jólesett a meleg napsugarak simo- gatása, a friss levegő, és egymás társaságának is örültek.- Huh - mondta Kriszti -, de jó, hogy nem vagyunk hittanosok! Őket épp most hívták be órára, mi meg még kint maradhatunk. Anitának összeszorult a szíve. Jaj, most kellene valamit mondani, de hirtelen olyan elesettnek és bénultnak érezte magát. S mivel tovább sétálgattak és beszélgettek, Kriszti semmit nem vett észre Anita zavarából. Egyszer csak megláttak egy csapat gyereket a focipálya egyik sarkában. Különös mozdulatokkal kísérték az éneküket, majd nagyokat nevetve figyeltek egy mosolygós felnőttre. Mindketten megálltak, és kíváncsian bámultak feléjük.- Hát ezek meg kik lehetnek? - morfondírozott Kriszti félhangosan. Anita csak a vállát vonogatta, pedig valahogy ismerősen csengett a dallam az előbb. Egyszerre mindketten elindultak a pálya felé, hogy megtudják, miféle játék folyik ott. A gyerekek éppen a ruhaujjukat tűrték fel. „Vajon miért?" - nézett kíváncsian egymásra a két újdonsült barátnő.- Isten teremtette az eget és a földet, a tengert és a felhőket - sorolta a tanító néni. Közben előkerült néhány tubus temperafesték, és a tanító néni egy pici GYERMEKVÁR ecsettel sorban a köréje gyűlt gyerekek karjára festette az említett dolgokat. Amikor a kis körben állókkal készen volt, a bámészkodókhoz fordult.- Nem lenne kedvetek segíteni? Még nagyon sok dolgot teremtett Isten, és nem tudom hova rajzolni őket. Anélkül meg hogyan jegyezzük meg?! - kérdezte mosolyogva. Először Kriszti tartotta oda a karját, amelyre egy repülő madár került. Anita egy halacskát kapott, és a sor még sok állattal, gyümölccsel, virággal folytatódott. Végül egy tükröt vett elő a tanító néni.- Gyertek - mondta —, nézzétek meg, hogy ki az még, akit Isten teremtett, és nagyon szeret! A gyerekek köré gyűltek, hogy belenézzenek a tükörbe. Persze magukat látták, amint kacagva a festett karjukat mutogatják a tükör felé. Olyan jó volt arra gondolni, hogy őket is szereti Isten! Az óra végén még énekeltek egy rövid dalt, áldást kaptak, és elbúcsúztak egymástól.- Jövő héten is szívesen látlak benneteket! - intett a két lánynak a tanító néni.- Itt leszünk! - válaszolta lelkesen Kriszti, és nagyon óvatosan karolt a barátnőjébe, nehogy a kis festmény megsérüljön a karján. írjátok a négyzetekbe a képeken látható dolgok nevének kezdőbetűjét, és megkapjátok a történethez tartozó aranymondást! M nd n, m t Ik t tt, 9 n j szavakat. A segítségét kérik. Fáslit fog kötni betegeknek. Hát persze, hogy tud. Miért ne tudna? A kezének nincs semmi baja. Jó, talán nem olyan ügyes és fürge már, mint húsz éve, de a szomszéd Sanyikénak még a tavaly télen készítette azt a sokszínű bojtos sapkát, és hát bizony nagyon jól sikerült. Nézzük csak, hány szem lehet egy sor? Fel kellene írni valahova. De a fiatal teremtés már nyújtotta is felé a papírt. Rajta volt minden, amit tudni kell; mosolyogva vette át tőle, s a tekintetük egy pillanatra összefonódott. A menye közben döbbenten figyelte őket a sarokból. A lány megsimogatta a kezét, aztán búcsűzkodni kezdett, mert - mint mondta - hamarosan kezdődik a hittanórája. De máskor is benéz majd, ígérte. Nem is engedte, hogy kikísérjék, hiszen nemsokára dél; biztosan szeretnék elkezdeni az ebédfőzést. Elköszönt, és mosolyogva indult az útjára. Az udvarról még behallatszott a cipője kopogása, aztán a kertajtó nyikorgása. Mindketten csöndben figyelték. A meny lehajtott fejjel Margit néni mellé lépett. Halkan, kicsit szégyellős hangon szólalt meg: „Anyuka, segít nekem megtisztítani a sárgarépát?” És már nyújtotta is felé a tálat, a kést, és mellétette a vödröt. Margit néni kérdőn nézett fel rá. Aztán egyszerre mosolyod- tak el, és nekiláttak a munkának. Juhász András A Lepramisszió szolgálatában című díjazott felvétele (KRIE-fotópályázat, 2002) HETI ÚTRAVALÓ Gyógyíts meg Uram, akkor meggyógyulok, szabadíts meg akkor megszabadulok. (Jer 17,14) Szentháromság ünnepe után a 19. héten az Útmutató reggeli igéi az áldott orvos csodálatos gyógyításairól és szabadítása- iról adnak hírt, heti igénk beteljesülését igazolva. Jézus „fontossági sorrendben” gyógyítja meg a béna embert, a négy beteg- szállító közbenjáró hite alapján. Először: „Fiam, megbocsáttattak a bűneid", s csak ezután mondja neki: „.. .kelj fel, fogd az ágyadat, és menj haza!” A jelenlévők pedig „ámulatba estek mind, dicsőítették az Istent” (Mk 2,5.11-12). Ez az, ami nemcsak heti igénkből, de a mi éltünkből is hiányzik: „...csak téged dicsérlek" (Jer 17,14), mivel „te vagy az Isten, aki csodákat tettél, megismertetted erődet a népekkel” (Zsolt 77,15). Az új ember felöltözése sem történhet a saját erőnkből, csak ha engedjük magunkat megújítani, mert az új ember „Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett” (Ef 4,24). A megszentelődés életprogramja tisztességes életfolytatást is jelent. A vak Bartimeus kívánsága az ő Jézusba vetett, megtéveszthetetlen hite alapján teljesült: „Menj el, a hited megtartott téged." (Mk 10,52) A hit szemével újra jól látva kövessük Mesterünket, aki rajtunk is megkönyörült! A leprás hitte, hogy Jézusnak van hatalma arra is, hogy őt teljesen megtisztíthassa: „Akarom, tisztulj meg!” (Lk 5,13) Jézus vére minket is megtisztíthat minden bűntől - de mi akarjuk-e ezt igazán?! Kérjük őt vezérigénk szavaival! Csak az Isten nélküli élet céltalan, értelmetlen és hiábavaló, ezért „gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok... ” S ha az Úr már meggyógyíthatta és megszabadíthatta lelkünket, akkor az Isten dicsérete örökké folytatódhat, mert „a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta” (Préd 12,1.7). Jézus küldetésének részeseivé tette tanítványait, ők pedig az Úr hatalmával „elindultak, és hirdették az embereknek, hogy térjenek meg; sok ördögöt kiűztek sok beteget megkentek olajjal és meggyógyítottak” (Mk 6,12-13). A tizenkettő is tudatában volt annak, hogy „aki tehát még nem semmi, azzal az Isten semmit sem kezdhet. Egyszóval: nem könyörül máson, csak a nyomorulton, s nem kegyelmez másnak, csak az elítéltnek.” (Luther) Jézus a kereszten függve elviselte a gúnyt és a gyalázatot: „Bízott az Istenben: szabadítsa meg most, ha akarja..." (Mt 27,43) Az Isten Fia ezt nem kérte, hogy váltsághalála és feltámadása által ő gyógyíthasson és szabadíthasson meg minket az örök életre. Pál a saját hite alapján meggyógyított egy sántát Lisztrában, pogány környezetben: „O hallgatta Pál beszédét, aki rátekintett, és látta, hogy van hite ahhoz, hogy meggyógyuljon. Ezért hangosan így szólt hozzá: »Állj a lábaidra egyenesen!« Ekkor az talpra ugrott, és járt." (ApCsel 14,9-10) A hitre jutás útja ma is ez: a hirdetett evangélium meghallása által megtérés a semmiktől, a bálványoktól az egy igaz, élő és szent Istenhez. S ekkor mi is elmondhatjuk: „A te gyógyító szent kezed / Orvosolta fájdalmam, (...) Jézus, én reménységem!” (EÉ 373,3) ■ Garai András
