Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-06-05 / 23. szám
8 2005- junius 5FÓKUSZ ‘Evangélikus Élet!; Luther, Wittenberg, Magyarország, 2005 Emlékezetes út marad mindenki számára, akinek megadatik, hogy felkeresse azokat a városokat, amelyekhez reformátorunk, Luther élete és tevékenysége kötődik. A történelmi helyszínek látványa, a látogatók áradata, az idegenforgalom érdekei azonban nemcsak megmutatják a múltat, hanem el is takarják. Nincs másképpen ez abban a városban sem, ahol 1517. október 31-én Luther kiszögezte 95 tételét. „Néhány hónapot Wittenberg- ben töltve elmondhatom, hogy itt a múzeumba zárt reformáció, a históriai értékkonzerváló megközelítés veszélye fenyeget” - mondta előadásában D. dr. Harmati Béla nyugalmazott püspök, aki jelenleg az ottani Luther-Zentrumban tevékenykedik. Egy kicsiny, de felkészült szakembergárda fáradozik a lutheri örökségnek, ennek a gazdag ajándéknak a feltárásán és továbbadásán, hogy „abból az emberek, » világ javát, üdvösségét, Istennel és emberekkel történő megbékélését” munkálják a 21. században. Igen figyelemreméltó jelenség, hogy az egyik oldalon a világ minden részéből - nem csak keresztény - turisták érkeznek Wittenbergbe. igazolva ezzel Luther világhírét. S hozzátehetjük: nehéz feladat elé állítva az idegenvezetőket, akik a reformáció lényegét igyekeznek elmagyarázni, mondjuk az egészen más kulturális és vallási háttérből érkező japán turistáknak. Az érdeklődők között magyar gyülekezeti és konfirmanduscsoportok jövetelére is számítanak. Ugyanakkor - s ez a másik oldal - kapcsolatot keresnek a Luther-központtal kormányok, római katolikus egyetemek is, mert szükségesnek tartják a reformátor megismerését. Luther tehát nemcsak a múlté, hanem olyan tanúja Krisztusnak, aki mindmáig fontos ösztönzést adhat korunk kereszténységének is. Ezért helyénvaló a megállapítás, hogy ne „vissza Lutherhez” legyen a jelszavunk, hanejn inkább: „előre Lutherrel”. „Mit jelent ma Wittenbergből nézve Luther az egyházak, az öku- mené, a vallások világa és a szeku- láris környezet számára?” - tette fel a kérdést Harmati Béla; válaszul öt fontos vonást emelt ki. Luther (1) segít a 21. század emberének, hogy hitbeli választ kapjon végső kérdéseire, mert a tudományos világkép adós marad vele; valamint (2) segít felfedezni a keresztény hit lényegét. (3) Teológusként nem a beszűkülés vagy a bezárkózás jellemezte, hanem hozzászólt kora kérdéseihez. (4) Nem igényelt magának rangot, s miközben harcolt vagy szenvedett, tudott nevetni is. (5) Luthert kutatva a reformátor újabb és újabb vonásait fedezhetjük fel, így továbbra is feladatunk megmutatni, mi az, ami művéből ma is időszerű. Az előadásra a Magyarországi Luther Szövetségnek az április 30- án a Deák téri gyülekezeti teremben tartott közgyűlésén került sor. Amint az elnöki jelentésben elhangzott, a szövetség tevékenysége elsősorban a soproni tagozat havonta megrendezett összejövetelein, valamint a budapesti tagozatban folyik. Változatlanul célkitűzés a Luther-művek fordítása és kiadása. Két újabb mű megjelentetése várható a közeljövőben az anyagi lehetőségek függvényében. A közgyűlés köszönetét fejezte ki a soproni tagozat szervezéséért dr. Lang Jdnosné tanárnőnek, Szimon János nyugalmazott lelkésznek és Gabnai Sándor lelkésznek. A közgyűlés magáévá tette dr. Fabiny Tibor nyugalmazott teológiai tanár javaslatát, hogy alakuljon meg az emlékbizottság, amely előkészíti a lutheri reformáció megindulása 500. évfordulójának a megünneplését. A 2017. év ugyan még távolinak tűnik, akkorra új nemzedék kap vezető szerepet számos tisztségben; éppen azért, hogy ne minden előkészület nélkül szakadjon rájuk a felemelő feladat, már most meghatározó lépéseket kell tenni. A Luther-szövetség tagjai értékes örökséget támogatnak hűségesen és csendesen - nem is csak evangélikus egyházunk érdekében várva egyes személyek és gyülekezetek csatlakozását. „A madarak pedig aggodalmaskodás és fösvénység nélkül repülnek, nekünk éppen így aggodalmaskodás és fösvénység nélkül kell dolgoznunk.” (Luther Márton: A jó cselekedetekről; Takács János fordítása.) ■ Reuss András Luther nyomában ► „Mi késztet ma bárkit is arra, hogy Luther nyomába szegődjön, és 3200 kilométeren keresztül egy buszban szorongva bejárja azokat a helyeket, ahol a nagy reformátor élt és dolgozott?” - tette fel a kérdést az út elején Sándor Frigyes miskolci lelkész. A Válasz vegyes volt, miként a kérdezettek összetétele is. Az eredetileg gyülekezeti kirándulásnak indult körútra az Evangélikus Életben megjelent hirdetés segített megtölteni a negyvenhat személyes autóbuszt. Sok helyről, sokféle háttérrel gyűltünk össze egyazon céllal: megtekinteni a Luther-városokat. Számomra ezzel az úttal régi álom vált valóra, hiszen „konfirmált evangélikusként” régóta szerettem volna végigjárni a reformáció bölcsőjét; azokat a városokat, amelyek utcáit egykor Luther Márton is koptatta, megnézni azokat a templomokat, amelyekben prédikált. Fényképeimet rendezgetve idézem fel élményeimet. Azt kaptam, amit vártam? Nem is tudom... Jártunk Eislebenben, a reformátor szülőházában; Eisenachban, ahol Cotta asszonyság otthonában lakott diákévei alatt; Witten- bergben, ahonnét elindult a reformáció, és amely sok éven át a Luther család lakhelye volt. Felkereshettük a wartburgi vár szo- bácskáját, ahol „György lovag” lefordította az Újszövetséget; láttuk Augsburgot, ahol elfogadták az Ágostai hitvallást. Megtekinthettük azt az eislebeni szobát is, ahol Luther Márton visszaadta lelkét Teremtőjének. Gyönyörű helyek, történelmet idéző falak, amelyek ha beszélni tudnának.. .1 És a moziban látott Luther-film hatása alatt titkon épp arra vágytam, hogy beszéljenek, elevenedjenek meg a helyszínek! Ne csak egy korhűn berendezett konyhát láthassak, de érezhessem is Margaretha Luder főztjének illatát. Ne csak egy gondosan takarított, porszem nélküli, régi faasztalt örökíthessen meg fényképezőgépem a wartburgi szobácskábán, de láthassam, amint Luther éjszakákon át, gyertyák fénye mellett, papírok fölé görnyedve fordítja az Isten könyvét. Hogy ne négy euróért nézhessem meg az egyházújító halálos ágyát, vagy két és fél euróért vehessek „eredeti” Luther-rózsás díszkiskanalat, mert akkor inkább Luther szemfogát vagy hároméves korából származó hajtincsét szeretném beszerezni ereklyegyűjteményem számára, lehetőleg öt eurónál kevesebbért... De ha manapság már csak a vitrinek mögött gazdagon kiállított tárgyak látványa adatik meg az embernek, akkor legalább arra kapjon lehetőséget a külföldi zarándok, hogy megfejthesse a múzeumi tárlók feliratait. Ám a reformáció városaiban, amelyekben Luther mindent elkövetett azért, hogy az emberek értsék, ha szólnak hozzájuk, manapság vajmi keveset tesznek annak érdekében, hogy az érdeklődő „átérezhesse”, hol is jár. Egy-két kivételtől eltekintve többnyire csak német nyelvű táblák tájékoztatnak. A wittenbergi templom híres fakapuja helyett pedig egy vaslemez fogadja az érkezőt, amely fölött ottjár- tunkkor ráadásul egy vandálok által ráhajított sárga festékbomba nyomai éktelenkedtek a megfeszített Krisztust ábrázoló képen. Mégis azt kaptam az úttól, amit vártam: megelevenedtek és élettel teltek meg az addig csak könyvekből, képeslapokról ismert helyszínek. Emellett eredetiben láthattam Cranach festményeit! A számos Luther-ereklye és kép közül számomra talán mégis a köztéri Luther-szobrok és domborművek maradnak a legemlékezetesebbek. Ezek szinte mindig Bibliával a kezében ábrázolják a reformátort, mintegy figyelmeztetve a szemlélőt: Luther nem önmagát, hanem az Úr Jézus Krisztust prédikálta. Ez alatt a néhány nap alatt ráadásként még egy olyan élményben is részem volt, amelyre előtte nem számítottam: az átélni vágyott lutheri légkört az útitársaim alkotta gyülekezet jóvoltából tapasztalhattam meg. Alkalmi kis közösségünkben könnyebb volt felfedeznem a reformátort örökséget, mint a múzeumi tárlókban. És nemcsak azért, mert a reggeli és esti áhítatok alkalmával Sándor Frigyes előszeretettel idézte Luther ma is érvényes gondolatait, hanem azért is, mert - a hosszú autóbuszutat kihasználva - szívesen invitálta a mikrofonhoz a zarándokokat is. Ezekből a beszélgetésekből, őszinte vallomásokból mindennél meggyőzőbben kiderült: Luther nyomában ma is érdemes járni. ■ Boda Zsuzsa Linköpingtől Budapestig 1997 januárjában írta alá Martin Lind svéd és dr. Harmati Béla magyar evangélikus püspök azt az együttműködési megállapodást, amely szerint a Linköpingi Egyházkerület és a Déli Egyházkerület testvéregyházi kapcsolatot létesít egymással. A megállapodás értelmében ifjúsági csoportok több alkalommal is látogatást tettek Linköpingben, azonban szorosabb teológiai és egyházkerületi együttműködésre a legutóbbi időkig nem került sor. Gáncs Péter- akinek püspöki iktatásán Martin Lind is jelen volt, és kézrátétellel áldotta meg az egyházkerület szolgálatra induló új vezetőjét - azonban felújította a kapcsolatot a két egyházkerület között. Az együttműködés újragondolása és a testvéregyházi szerződés meghosszabbítása céljából 2004. június 10-14. között az egyházkerület küldöttsége hivatalos látogatást tett Linköpingben, ahol elhatározták az együttműködés újabb öt évre történő meghosszabbítását 2009. december 31-ig. Ennek jegyében 2005. május II—14. között került sor Balatonszárszón, az Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthonban az első svéd-magyar lelkészkonferenciára. ■ BRZs Szárszói disputa Svéd cseppek a magyar tengerben, avagy elixir a test és lélek békéjéhez ► Jó sorsom sohasem sodort még a svéd partokhoz. így történt, hogy eddigi legteljesebb tapasztalatomat az északi kereszténységről - és általában a lelkiségről - az első svéd-magyar lelkészkonferencián nyertem, melynek témája így hangzott: Krisztus zarándok egyháza a harmadik évezredben. Tükröt tartottunk egymás elé, melyben jobban megláttuk, mik az értékeink és a korlátáink, és hogy egyáltalán: kik is vagyunk. „Isten kegyelméből keresztyén vagyok, / tetteim szerint nagy bűnös, / hivatásom szerint hontalan vándor / a legalacsonyabb sorból, / és helységről helységre zarándokolok. / Tulajdonom a következő: hátamon egy zsák száraz kenyér, / a mellemen a Szentírás - ez mindenem” - idézte előadásának elején egy ismeretlen orosz zarándok lelki naplójának első sorait Fabiny Tamás. A zarándoklat bibliai értelméről beszélt, a jövevény léttől kezdve az idegen földön való, pusztai vándorláson át a jeruzsálemi templomba vezető zarándoklatig. Azóta nem hagy nyugodni a kérdés: vajon mennyire határozza meg istenélményünket az úton levés, a „semmim sincs” élménye, a másokra való rászorulás, az Istennek való teljes kiszolgáltatottság és a megérkezés boldogsága? Hogy megváltozzanak életünk hangsúlyai a mindennapokban is - tudva, „hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk" (2Kor 5,1)? Gáncs Péter püspök egy régi kép felelevenítésével segített úgy látni az egyházat, mint „vendégházat az út mellett”, mely a zarándokoknak pihenést és felfrissülést kínál. Ehhez úgy kell látnunk az életet, mint folytonos ajándékot: hitem, Jézus Krisztus, a Szentlélek, a bocsánat, az áldások - mind ajándék. Ezzel szemben az egyház missziója - legalábbis Svédországban - gyakran arra a feltevésre épül, hogy mi birtoklunk valamit, ami másoknak nincs, és missziónk vagy netán kegyünk szerint adjuk azt másoknak, hogy ők is olyanok legyenek, mint mi. De vegyük észre: ezzel már a hierarchia vagy éppen a szembenállás területére érkeztünk - emlékeztetett bennünket Johnny Karlsson teológus. „Elhívatásunk, missziónk nem állhat abban, hogy másokat ugyanolyan kereszténnyé formáljunk - vagy egyáltalán: hogy kereszténnyé térítsünk. A megtérés Isten műve, nem a miénk. Hivatásunk az, hogy mi magunk emberibbé váljunk. Ez azt jelenti, hogy bízzunk a nekünk adott ígéretekben, és éljük meg azt a nagylelkűséget, mellyel kegyelmes Istenünkben és Krisztusban találkoztunk. Az ilyen élet eredménye Isten kezében nyugszik” - foglalta össze az egyháznak az új évezredben betöltött hivatását Karlsson. Mint a Balaton felől érkező friss szél, olyan üdítően hatottak a szavai. Megtapasztalhattuk, hogy ők mennyivel könnyebben vesznek át egyes elemeket más hagyományokból (például az orosz ortodoxiából); hogy vallják a középkori egyházzal való folytonosságot (liturgikus útkeresésünk buktatóiról hallva nemigen juthatnak tovább egy moTihanyi apátságnézőben solynál); a Szentháromság kiegyensúlyozottabb imádata is vonzó (a teremtő Isten és a megújító Szentlélek iránti hódolat a más felekezetekkel és vallásokkal való természetesebb együttlétre indító, mint a mi Krisztus-központúságunk...) A jelenlegi svéd evangélikus egyház portréját Martin Lind püspök rajzolta meg. Vajon az államtól való, 2000-ben bekövetkezett elválás mennyiben okolható azért, hogy az evangélikus egyház tagsága a lakosság 80%-áról mára 70%-ra esett vissza? Vagy az általános európai elvilágiasodás okolható ezért? És mik a svéd egyházi megújulás fő forrásai? „Az értelem csendjének istentisztelete” - ez a furcsa elnevezés egy olyan új istentiszteleti formára utal, melyet sok énekkel, csenddel, közbenjáró imádsággal, gyertyával az alkoholizmusból kigyógyulni vágyók szerveztek először, de amelyet ma már híres és jómódú emberek is egyre többen látogatnak. A felnőttoktatás legfőbb feladata, hogy ne csak az egyház beszéljen, hanem érdekeljen bennünket: kik ők valójában? És hallgatva őket, tudjuk nekik megmutatni, hogy Isten mindig is jelen volt az életükben. A leghatásosabb eszköz a megújulásban az, ami mindig is jelen volt az egyházban: az úrvacsora - de nem csak a templomos híveknek és nem csak vasárnap. Az ember szívét Isten áldozata éri leginkább utol: „A 20. században sohasem voltak annyian a linköpingi katedrálisban, mint ma, az úrvacsorái istentiszteleteken” - mondta a svéd püspök. És szólt a zarándoklatok újrafelfedezéséről is, amelyeken egyszerűségben, csendben találkozhatunk Istennel, a másik emberrel, a természettel és önmagunkkal. Ezt próbálhattuk ki az utolsó napon együtt a Balaton körüli zarándoklaton. Mikor ott álltunk a magyar kereszténység egyik szent helyén, a tihanyi bencés apátság altemplomában, az alapító II. András királyunk sírjánál Korzenszky Richard bencés perjel maga kezdte el a himnuszt: „Erős vár a mi Istenünk”. És a svéd válasz is megérkezett: „Biztos kézben van az éltem” - szólt a gyermekdal, melyet gyakran énekelnek temetéseken is... Az apátság ebédlőjében a perjel szólt arról, hogy a bencés lelkiség két gyújtópontja a kápolna és az ebédlő (természetes eszem szerint a könyvtárat mondtam volna) - hiszen minden étkezés szent, mert a közösség épülését szolgálja. (Vajon hogyan hallgathatták ezt svéd barátaink? Ugyanis a statisztika szerint a svéd háziasszony napi átlagban hat percet tölt a konyhában...) Mikor este, a zarándoklat végén Kötésén ott ültünk az Opper- heim-pincészet vendégeiként a nyilvánvalóan nem hat perc alatt elkészült borjúpörkölt mellett, hálát adtunk azért, hogy zarán- dokutunkat - ha csak rövid három napig is - együtt járhattuk. ■ Tóth Márta
