Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-01-16 / 3. szám
EVANGÉLIKUS ELET 2005. január 16. A húszéveseké is... Egyházmegyei felügyelőt iktattak a Dél-Pest Megyei Egyházmegyében ► „Nem csak a húszéveseké a világ..- szólt a sláger a hatvanas években. Kétségtelen, nem csak az övék - de az övék is. Ezt példázza, hogy a Dél-Pest Megyei Egyházmegye a huszonhét éves Pintér Zsuzsanna személyében egyházunk eddigi történetének legfiatalabb egyházmegyei felügyelőjét választotta meg. Az Északi Egyházkerület hat egyházmegyéjében így most már három férfi és három női felügyelő végzi a rábízott feladatokat. Az iktatás szolgálatát D. Szebik Imre püspök, Ko- czor Tamás esperes, valamint a pilisi gyülekezet lelkésze, Kramer György espereshelyettes végezte január 5-én Pilisen. A pályája elején álló, tervekkel teli, tanító-hittanár szakos pedagógus egyházkerületünk legnagyobb falusi gyülekezetéből, a pilisiből származik; ő a gyülekezet egyik meghatározó, az ifjúsági munkában rendszeresen és szívesen részt vevő vezetője. Családtagjai is aktív tagjai a közösségnek, szülei mindketten presbiterek. Szebik Imre igehirdetésében bátorságra, odaadásra és az Isten iránti bizalomra buzdította az új felügyelőt. Zsuzsanna felügyelői székfoglaló beszédében az általa precízen megfogalmazott programja mellett elmondta: „Bízom benne, hogy a munkám javára válik majd az, hogy nő vagyok. A nők teremtik meg azt a légkört, amely vonzóvá teheti a gyülekezeti közösségeket. Fontos célnak tekintem, hogy megismerjem és látogassam az egyházmegyéhez tartozó intézményeket, gyülekezeteket, lelkészeket, és hogy velük jó munkatársi kapcsolatot alakítsak ki.” A hittanórai és ifjúsági munkát kiemelkedően fontosnak és testhezállónak valló Zsuzsannát a pilisi Izsóp együttes köszöntötte az alkalomhoz illő énekkel: „Keresd, mint az ezüstöt, mint a rejtett kincseket, hogy a bölcsesség honnan ered... Isten titka megnyílik neked.” Az istentisztelet keretében köszöntötte az új tisztségviselőt Benczúr László egyházkerületi felügyelő, Bárdossy Tamás, a tisztségét átadó egyházmegyei felügyelő, Krá- mer György, a zsinat nem lelkészi elnöke, valamint Pángyánszfy Ágnes, a pilisi gyülekezet lelkésze. ■ Horváth-Hegyi Olivér Egér a kekszes dobozban! Rövid beszámoló a felnőtt papgyerekek találkozójáról ► Szabad-e cammogni az információs szupersztrádán? Le- het-e írni arról, ami több mint három héttel ezelőtt történt? Az informatikus szakemberek biztosan nemmel felelnének ezekre a kérdésekre. Én viszont azt hiszem, nem szabad engednünk, hogy az események elrohanjanak mellettünk. Újra és újra emlékezhetünk arra, amit átéltünk, s nem hagyhatjuk, hogy a meghatározó élmények pillanatok alatt tovaröppenjenek! Tehát az esemény: advent harmadik vasárnapjának délutánján a Budapesten és környékén élő felnőtt papgyerekek találkoztak a budavári gyülekezet kápolnájában. Amikor valaki megkérdezte tőlem, hogy miért pont erre a vasárnapra időzítettük a papgyerekek első találkozóját, két választ tudtam adni. Egyrészt csak ez a vasárnap délután volt szabad a számomra, másrészt talán jelképértékű lehet az, hogy egy ilyen „papnyüvő” időszakban találkoznak a lelkészek gyermekei. Annak ellenére, hogy sokan előre jelezték: gyülekezeti alkalom, családi program vagy éppen betegség miatt nem tudnak eljönni a találkozóra, több mint ötvenen jöttünk össze. A megjelentek életkora is változatos volt, hiszen voltak köztünk egyetemisták is, és egészen a nyolcvan- éves korig minden korosztály képviseltette magát. A találkozó alaphangját az az ige adta meg, amelyet a meghívóra is ráírtunk: „Ne féljetek tehát: ti sok verébnél értékesebbek vagytok." (Mt 10,31) A lelkészcsaládban felnövekedők gyakran átélhették és átélhetik édesapjuk vagy édesanyjuk hivatása miatt, hogy a szolgálat előbbre való, mint a család. Más a vasárnap, és más az ünnep a lelkészcsaládban, mint másutt, de ha a papgyerek ezt olykor az értéktelenség érzésével éli is meg, Jézus szava bátorít: Isten értékesként tekint ránk. A bemutatkozás után három kérdésre kerestük a választ: Mi az, ami különös áldás, amit többletnek érzek abból fakadóan, hogy lelkészcsaládban nőhettem fel? Mit üzennék a mai fiatal lelkészeknek, mire érdemes nagyon odafigyelniük? Mit kérnék a mindenkori egyházi vezetőktől a lelkészcsaládokkal kapcsolatban; mire ügyeljenek? Nehéz volna most részleteiben visszaadni a kibontakozó sokszínű beszélgetést. Ajándékként, áldásként beszéltünk a nyitottságról, amelyben egy lelkészcsalád élhet a gyülekezet közösségében, s arról, hogy milyen jó volt, hogy Isten kegyelméről és szeretetéről a legtermészetesebb életközegünkben tanulhattunk, hallhattunk, s azt meg is tapasztalhattuk. De - hangzott el idézetként Balikó Zoltán korábbi hasonlatát használva egy fontos gondolat - az egér akkor is egér marad, ha a kekszes dobozban születik. Beleszülettünk egy olyan közegbe, amelyben Isten igéje vesz körül, de ez nem azt jelenti, hogy mi eleve kis szentek lennénk. A megtérés, az Istennel való személyes találkozás a mi életünkből sem maradhat ki. Ahogy a pap- gyereksorsnak sem természetes velejárója a hit, úgy a szülőknek sem szabad természetesnek venniük azt, hogy gyermekeik keresztények. Fel kell figyelniük a krízisekre, jóllehet a szolgálatra való készséget már a legkisebbek szívébe is el lehet ültetni. Ellentmondásos és feszültséget hordoz magában a lelkészcsalád helyzete. Senki ne gondolja, hogy lelkészként azt akarja tőle Isten, hogy feláldozza a családi életét. Olykor azonban mégis fel kell áldoznia a szabad idejét, a közös programot, az esti játékot. Ezért fontos az, hogy a lelkészgyerekek ne csak a saját családjukban, hanem más közösségekben - más családokban, különféle csoportokban - is megtapasztalják, hogy mit jelent a keresztény élet. Néha persze teher lehet a papgyerek számára is, hogy nyitott könyv a lelkészcsalád élete, de ez mégis tartást, fegyelmezettséget és rendezettséget adhat az életének. Az egyházvezetőktől leginkább azt kérnék a résztvevők, hogy különösképp figyeljenek oda a lelkészcsaládok lehetőségeire. Vagyis arra, hogy a szabadság - a szabadnap - a lelkészi szolgálatban állók számára is biztosított legyen. A találkozón természetesen kötetlen beszélgetésre is lehetőség nyílt; jó volt látni az egyre inkább egy nyüzsgő hangyabolyra hasonlító termet. Mindenki kereste az ismerősöket, a rég látott arcokat, és a levegő megtelt a „Mi van veletek?”, „Hogy vagytok?”, „Hol is találkoztunk?”, „Ja, te vagy az?” típusú mondatokkal. A budavári templomban tartott zenés áhítat - a Viktória kamarakórus szolgálatával - a karácsonyra való készülődést tette teljesebbé. Azóta nagyon sok visszajelzést kaptam. Azok, akik részt vettek a találkozón, várják a folytatást. Azok, akik nem tudtak eljönni, szintén a következő lehetőségre várnak. A 20. században született papgyerekek találkoztak egy adventi délutánon; egerek a kekszes dobozból... És Istennek semmi sem lehetetlen. A kövekből fiákat, a kutyából szalonnát, az egérből kekszet teremthet, ha így tetszik neki! S ez a délután talán azt jelezte: így tetszik neki! ■ Bence Imre SZOT KERNEK A SZERKESZTŐK Jubileumi számvetés ► Amikor a 2005. esztendő harmadik lapszámában „önmagunkkal”, vagyis hetilapunkkal kívánunk terjedelmesebben foglalkozni, mi mással kezdhetnénk, mint köszönetnyilvánítással. Az olvasó talán már várta is, hogy e keresztény orgánum keresztény szerkesztője hálát adjon az Úristennek. A főszerkesztő azonban másra is gondol... Én azt szeretném, ha mi mindannyian - újságolvasók és -készítők egyaránt - hálát adnánk azért, hogy az Evangélikus Élet a 70. évfolyamába léphetett! Jubileumot köszöntő vezércikkhez ünnepi hangvétel illenék, mégis legyen szabad mellőznöm az emelkedett stílust. Mert hetvenkedésre azért nincs okunk. Avagy, lehet-e oka manapság a dicsekvésre a „keresztény Magyarországnak”, benne az egykor létszámában is meghatározó evangélikusságnak...? Áthatja-e élő hit közösségeinket? Ezt tükrözik-e összességükben az Evangélikus Élet hasábjai? Egy biztos: amiként itt a szerkesztőségben minden egyes lapszám megjelenését kisebb csodaként éljük meg, azonképpen kell hálát adnunk az Úrnak egyházunkat megtartó kegyelméért. Hogy még vagyunk. Hogy még mindig van miért hálát adnunk. Például az Evangélikus Elet című hetilapért... A magyar evangélikusság egyetlen hetilapja - a magyar evangélikusságé. Szerkesztőbizottsága és szerkesztőségének munkatársai ennek tudatában végzik szolgálatnak tekintett munkájukat. És persze abban a reményben, hogy ez az olvasók számára is hétről hétre nyilvánvalóvá válik. Erre törekedtek azok a szerkesztő elődök is, akiknek munkásságát az idei, jubileumi év során igyekszünk majd feleleveníteni. Mert az EvElet számos írása megjelenhetne (olykor meg is jelenik) más lapokban, összességében azonban újságunk mással össze nem téveszthető, különleges orgánum, amely alapvetően „csak" a magyar evangélikus olvasók érdeklődésére tarthat és tart számot. Evangélikusként is lehet ugyan nem szeretni, nem „járatni”, nem olvasni (közösségi hitéletünk intenzitása sem egyforma), a tény ettől még tény marad: az Evangélikus Elet - a magyar evangélikusok hetilapja. A szerkesztő számára ugyanakkor nem az iménti bekezdés végén zárul a gondolatmenet. Merthogy a magyar evangélikusság korántsem homogén közösség. Istennek hála, ma még elég népes is ahhoz, hogy színeit meg lehessen különböztetni. Mi tagadás, amikor átvettem a lap szerkesztését, arra azért nem gondoltam, hogy egyházunk „árnyalatainak” kiismerésére négy esztendő sem lesz elegendő... De talán többen emlékeznek rá, hogy még ugyancsak 2001-ben egy kérdőívet helyeztünk el a lapban (ezt az idén is szeretnénk megtenni), amely az olvasótábor összetételét, az újsággal kapcsolatos elvárásait volt hivatva felmérni. Sokunkat meglepett, milyen nagy számban érkeztek vissza a kitöltött ívek, egyszerre könnyítve és nehezítve a lap arculatának kimunkálását. Egyszerre könnyítették és nehezítették a munkát, hiszen általuk markánsan megmutatkoztak az eltérő olvasói igények - egyúttal azonban a szerkesztői, szerkesztőségi korlátok is. Egyéb fogyatékosságokat most nem említve, önkritikusan be kell ismernünk, hogy négy év alatt sem sikerült minden olvasói „rétegigényt” kielégítenünk. Mégis, visszatekintve a mögöttünk hagyott esztendőkre, nem lehet nem „dicsekedni az Úrral”, aki nem csupán a hatról nyolc-, majd tizenkét oldalasra bővült újság szerkesztéséhez, de a létszámában is megduplázódott szerkesztőség „felépítéséhez”, megszervezéséhez is utat mutatott, és „kapukat” nyitott. Hetilapunk rendszeres „vendégei” lettek az egy- egy munkaág tevékenységéről tudósító mellékletek. Évente hatszor jelentkezett színes folyóiratunk, a Misszió magazin. Több mint két éve - a kiadói költségvetés terhelése nélkül - a világhálón is „lapozható” az az Evangélikus Elet, amelynek szerkesztősége, illetőleg szerkesztőbizottsága vitafórumok, újabban pedig evangélikus médiaműhelyek szervezésében működik közre - alapítóként. Másutt talán igen, de egy szerény anyagi kondíciókkal működő egyházszervezeten belül a korszerű szerkesztőségi infrastruktúra sem tekinthető magától értetődőnek. És amikor nem győzzük hangsúlyozni, hogy a szerkesztőség nem tévesztendő össze a terjesztési, előfizetési és minden más adminisztratív ügyben illetékes kiadóhivatallal, e helyütt azért tegyük hozzá: a kiadói munka „volumene” sem vethető össze a hetven, negyven vagy akár csak a négy évvel ezelőttivel. Egy sajtóterméket állítólag négy-öt évente célszerű megreformálni. Bár az Evangélikus Elet a szüntelen megújulás híve, lapunk arculatának e jubileumi évre időzített modernizálásával valójában régi adóságunkat törlesztjük. Ám nem tekintjük véglegesnek sem a formát, sem a tartalmat érintő változtatásokat, mert számítunk olvasóink visszajelzéseire. Hiszen az Evangélikus Elet a magyar evangélikusság hetilapja. ■ T. Pintér Károly Tanár úr kérem, a lapterv... Ha lúd, legyen félkövér! Talán megbocsátja a kedves Olvasó, hogy a lap tervezőszerkesztője egy szóvicc segítségével indítja sorait, de egyrészt ő az a személy a lapnál, akit nem leírt szavai, hanem mások írásainak megformálása alapján ítélnek meg - így akár viccelődésre is vetemedhet; másrészt viszont oldani kívánja ezzel saját feszültségét is, melyet ez a különleges helyzet vált ki belőle - elvégre ritkán kerül olyan szituációba, amelyben leginkább Karinthy A rossz tanuló felel című írásának főszereplőjének érezheti magát. A tipográfiáról nem könnyű írni. (Tanár úr kérem, én készültem.) Illetve nem könnyű arról írni, amit mindenki lát, és amiről úgy érezzük, hogy nem is kell bőséges magyarázatot fűzni hozzá. (Tanár úr kérem...) Sőt egyenesen nehéz mindezt úgy tenni, hogy mindenki számára érdekes legyen (...én készültem). E sorok írója sem kívánja itt a bizonyítványát magyarázni, és az új lapterv boncolgatása helyett inkább apró morzsákat hint szét, amelyekből a tipográfia nagyszerűségéről és szubjektivitásáról lehet tanulni. Legelőször az újság „fejének” változása szúrhat szemet. Egyesek talán furcsállhatják az „Evangélikus Élet” feliratról lógó cikor- nyákat, ezért mindenképpen tisztázni kell, hogy az efféle díszek megszokottak voltak a címbetűk metszésének idején. Cris- topher Van Dyck betűkészlete az 1600-as évekből származik, és nemcsak korban van közel Luther Mártonhoz, de a hollandiai Elzevir nyomda révén ráadásul a protestáns könyvkiadást szolgálta. Az E betűről lógó kacs a betű kurzív változatáról került rá, az É betű ékezete is apróbb ráncfelvarráson esett át, a régi, rajzolt Luther-rózsa helyét pedig egy grafikailag kellemesebb hatású fényképrészlet vette át. Szintén figyelemfelkeltő a szövegben alkalmazott számok alakja, melyeket egyesek kurrensnek, mások medieválnak hívnak. Ezekről csupán annyit kell tudni, hogy - hasonlóan a kis- és nagybetűkhöz - a számok között is vannak nagyok (verzálok) meg kicsik (kurrensek), és folyó szövegbe ez utóbbiak valók. Igényes munkáknál elkerülhetetlen a használatuk, és szerencsére a számítógépes tipográfiába fokozatosan visszakerül az ólommetszésben mindig is létezett változat. A kurrens számok között talán az egyes számjegy alakja lehet szokatlan, amely egy római egyes számjegyre (vagyis nagy í-re) hasonlít, de pontosan ugyanez a helyzet a verzál egyessel is, amely pedig a kis í betűre hajaz - csak megszokás kérdése, hogy ezen se akadjunk fel. Jól látható az is, hogy letisztulttá vált a rovatok felépítése; a rovatcímen kívül legtöbbjükhöz egy kis kép is társul, és persze a második oldalon található képek közötti hasonlóság sem a véletlen műve. Köszönet illeti olvasószerkesztőnk férjét, Győri Tamás lelkészt, aki egy komor reggelen egy tejeskávé felszolgálása után fényárba borította a kelenföldi templomot, hogy annak szószékéről és oltáráról elkészülhessenek a képek. Egyszerűbb, ugyanakkor sokszínűbb a lap a léniák használata terén: kevesebb vonalat használunk, de ezek most több funkciót töltenek be. Egyes esetekben az írás elé kerül a szerzők neve. Ez talán nem jutott volna eszébe a lap tervezőjének, ha nyári szabadságának végeztével nem kellett volna egy újságosstand mellett várakoznia repülőgépe indulására - a francia és a magyar tipográfia amúgy is közel áll egymáshoz. A kedves Olvasó talán már érti, miről van szó. Félszavakból is. Sokan mesélnek örömmel a munkájukról, e sorok írója sem kivétel ez alól - most ezek az apró személyes élmények azok, amelyek (láthatatlanul ugyan) a lapterv építőköveiként szolgálnak. Lehetne még arról is szólni, hogy miért is maradt el a Faludi Viktóriával, a Magyar Grafika fő- szerkesztőjével oly sokszor megbeszélt máglyarakásevés, és hogy a másik tanácsadóról, Maczó Péter tipográfusról miként derült ki, hogy evangélikus. Az efféle részletek azonban már szétfeszítenék a cikk kereteit. Tanár úr kérem, csak ennyit tudtam elmondani a laptervről... ■ Nagy Bence r «
