Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-05-15 / 20. szám

IO

2005. május 15.

KERESZTUTAK

"Evangélikus Életi?

Lutheránus Vatikán?

Százéves a berlini dóm

„A mag fává növekszik”

► A 2005. esztendő gazdag a visszaemlékezésekben: nemrég emlékeztünk kétszáz évvel ezelőtt elhunyt nagy költőnkre, Csokonai Vitéz Mi- hdlyra, és egész éven át tart a József Attila születésének századik évfordulója alkalmából rendezett megemlékezéssorozat. E sorok írója ehhez a sorhoz igyekszik csatlakozni egy viszonylag rövid időszakra, húsz évre visszatekintő szerény emlékezéssel. A visszapillantásra az ad alkalmat, hogy két évtizeddel ezelőtt indult útjára hazánkban - rendszeres, visszatérő formában - a világon már több mint százéves női imanapi ökumenikus mozgalom.

Kegyelettel emlékezünk Dobos Károly református lelkipásztorra, aki nemcsak a Lepramissziót indította el hazánkban, hanem az ökumenikus világimanapi mozgalom beindítása is a nevéhez fűződik. A szervezett munka 1985-ben kezdődött meg, bár különböző ökumenikus közösségekben már korábban is megtartották az imanapot.

A mozgalom története talán már ismerős olvasóinknak, mégsem haszontalan feleleveníteni. 1887-ben Amerikában református (presbiteriánus) asszonycsoportok kezdték el a misszióért folyó rendszeres imádkozást. Az évek során ez a kezdeményezés egyre terjedt, szélesedett, lassanként kontinenseket átfogó mozgalommá vált; ma mintegy százhetven ország asszonycsoportjai vesznek benne részt. A mozgalom mottója: „Informáltan imádkozni és imádkozva cselekedni.” Az évenként márciusban megtartott imanap istentiszteletének témáját más-más országok egyházainak asszonyközösségei állítják össze. így „utaztuk” be a világ különböző tájait, ismertünk meg számunkra idegen, ismeretlen népeket és egyházakat.

Nem véletlenül idéztem a címben megjelölt témát: „A mag fává növekszik.” Ez volt az 1997-es világimanap Dél-Kore- ából érkezett témája. A példázatbeli mag gyökeret eresztett, növekedni és terjedni kezdett nálunk is. Az évek során megpróbáltuk a munkát egyre inkább szervezett formában végezni, bekapcsolódtunk az európai előkészítő munkába, sőt a New York-i központtal is kapcsolatba léptünk. Az általuk küldött anyagot lefordítjuk, illetve összeállítjuk, elkészítjük, és nyomdai úton sokszorosítjuk az imanapi istentisztelet menetét tartalmazó programfüzetet. Ez kezdetben ezer példányban jelent meg, ma pedig már a négyezres példányszámnál tartunk. Az istentiszteletek offertóriumait elküldjük az évenként megadott célra.

Munkánk része az is, hogy egyházi lapjainkon keresztül igyekszünk megismertetni az érdeklődőkkel az imanapot rendező országot. Ez egy hónapon keresztül történik; hazánkban az Evangélikus Elet után az idén először a Reformátusok Lapja is bekapcsolódott ebbe a munkába. Arra talán mindenki emlékszik, hogy idei „házigazdánk” Lengyelország volt. Törekedtünk arra, hogy a közeli országnak ne csak az egyházi életét idézzük fel, hanem történelmét, társadalmát, sőt a velünk sokszor közös múlt sok eseményét is bemutassuk.

Ennek a jubileumi esztendőnek az egyik feladata az lesz, hogy - az egyes felekezetek nőegyletei és szövetségei segítségével - számba vegyük az alkalmakon részt vevő gyülekezeteket. A következő lépés az, hogy közös, ökumenikus imanapi előkészítőket tartunk. Ezek is segítenek abban, hogy közelebb kerüljünk a témához és egymáshoz is. Ilyen előkészítők már az idén is voltak.

Örömmel látjuk, hogy a mozgalom terjed, bár ez korántsem azt jelenti, hogy országosan minden egyház és minden gyülekezet belekapcsolódik. Reményteljes jeleit látjuk mégis annak, hogy lassan a „mag fává növekszik” valóban. Reméljük, annak is eljön egyszer az ideje, hogy mi is bemutatkozhatunk mint az imanap házigazdái, és számos ország keresztényeit megismertethetjük magyarországi egyházainkkal, népünkkel, életünkkel.

■ Keveháziné Czégényi Klára

■ Prőhle Gergely

Az elmúlt hetekben gyakran láthattunk a római Szent Péter térről közvetített tudósításokat, hiszen a II. János Pál pápa haláláról, temetéséről és a pápaválasztó konklávéról szóló híradások száma világszerte messze meghaladta a minden korábbi politikai eseményről, természeti katasztrófáról szóló híradásokét. A katolikus egyházfő emberi nagysága, szenvedésének hitelessége, történelmi érdemei még azokat sem hagyták hidegen, akik korábban semlegesen vagy akár ellenségesen nyilatkoztak róla és egyházáról. Bernini nagyvonalú oszlopsorai által közrefogva, a Szent Péter-ba- zilika lenyűgöző méretei láttán a világ politikai vezetői eltörpülve szegezték tekintetüket az egyszerű cédrusfa koporsóra, mely a reneszánsz homlokzat előtt, a színes papi ruháktól körülvéve még egyszerűbbnek hatott. Kétségtelen, hogy a lengyel pápa nemcsak holtában, hanem életében is megbecsülést és tiszteletet érdemelt. Személyisége önmagában, a hatalmi jelvények nélkül is hatott. A földi hatalom azonban külsőségekkel is jár. Tudták ezt a Szent Péter-bazilikát (többnyire a búcsúcédulák bevételeiből) építtető pápák, de ez vezette II. Vilmos porosz császárt is, amikor a 20. század elején megépíttette a berlini dómot. A két templom közötti hasonlóságot nehéz nem észrevenni.

Trón és oltár

1905. február 27-én a császár és családja, valamint az összes létező porosz notabi- litás jelenlétében szentelték fel az Unter den Linden keleti végén a Hohenzollemek udvari templomát, a berlini dómot. Az épülettel voltaképp kezdettől fogva majd mindenki elégedetlen volt. A „dekadens udvari építészet” a demokratáknak túl autokratikus, a modernistáknak túl díszes, a német nacionalistáknak túl olaszos, a hagyománytisztelő evangélikusoknak pedig túl katolikus volt. (A felszentelést követően az egyik vitriolos újságcikk meg is állapította:

.....a dómban

és a

z avatási ünnepségen egy valami tanúskodott csupán az egyszerűségre törekvő protestáns lelkületről: a lencseleves, amellyel a császár személyesen vendégelte meg az ünnepség résztvevőit és az utca népét.”)

II. Vilmosnak azonban ez tetszett - nem véletlenül. A 19. század végének historizmusa szívesen nyúlt vissza a reneszánsz és a barokk formavilágához, ennek jeleit Budapesten is lépten-nyo- mon megtalálhatjuk. A charlottenburgi műszaki főiskolán tanító Julius Carl Rascháorf és fia által készített tervek is ebben a szellemben születtek.

Az iparosodás nyomán meggazdagodó polgárok a történelmi előképekkel hagyományt, mítoszt akartak teremteni saját maguknak. Az 1888-ban trónra lépő II. Vilmos az uralkodóház népszerűsítésére és befolyásának növelésére igyekezett felhasználni a historizáló építészetet. A dóm hatalmas épülettömege ugyanakkor világossá teszi: a császár a római pápáéhoz hasonló hatalmi ambíciókat táplált a protestáns világban. Az áhított hatalom külső jegyeit igyekezett az új dóm hatalmas méreteivel és bombasztikus stílusvilágával megteremteni. Trón és oltár egységét hivatott demonstrálni az is, hogy a Hohenzollemek családi kriptáját a dóm alagsorába helyezték át. „Spreeathen” - ahogy Berlint a 18. századtól kezdve politikai és kulturális jelentősége miatt nevezték - a császár elképzelései szerint az új szakrális épület által lutheránus Vatikánná is vált volna. A Bismarck által az 1870-es években a katolikus egyház politikai befolyása ellen meghirdetett Kulturkampf így zárulhatott volna a protestáns politikai hatalom „kőből rakott” diadalával.

Raschdorf eredeti terveiben egy hasonló stílusú, ám négy kisebb kupolával fedett épület szerepelt. Kifejezetten a császár kívánságára kellett a négy helyett egy, de monumentális kupolával ellátni a

templomot. Hiába hivatkozott az egyház liturgikus szempontokra, hiába volt a Schinkel klasszikus hagyományait követő építészakadémia háborgása és a különböző építészegyletek nyílt pályázatot követelő tiltakozása - 1894-ben elhelyezték az alapkövet, megkezdődhetett az

építkezés. Az építtető - noha a dóm közpénzből épült - arra hivatkozva utasította el a kifogásokat, hogy az épület a császári udvar részére, amolyan „házi kápolnának” készül. E ténynek a mai napig ható érdekes következménye, hogy a dómhoz nem tartozik saját gyülekezet.

Elkészültekor a berlini dóm valóban „kastélykápolnaként” szolgálhatott, hiszen az Unter den Linden túloldalán akkor még állt a Hohenzollemek városi palotája, a Stadtschloss, amely a második világháborúban súlyosan megsérült, majd végül 1950-ben a szocialista „építés” martalékává vált. Csupán a főbejáratot és az a fölötti erkélyt hagyták meg és építették be az NDK Államtanácsának új székházába, azt is csak azért, mert 1918- ban Karl Liebknecht innen kiáltotta ki a köztársaságot.

Építés, rombolás ideológiai alapon

Mivel építészeti értékét tekintve a Stadtschloss messze felülmúlta a dómot, a könyörtelen véleményalkotásra hajlamos berliniek körében közszájon forgott a vélemény, mely szerint a kommunistáknak inkább a dómot kellett volna felrobbantaniuk. A „blaszfém” közvélemény amúgy is gyakran nevezte „szakrális gazométernek” az épületet, mely 1975- ig szintén romosán állt. Akkorra viszont már megépült - nagyjából a felrobbantott kastély helyén - az NDK Köztársasági Palotája, melyet a berliniek jellegzetes világítótestei miatt „Erich (Honecker) lámpaboltjának” neveztek el. Az új épület mellett igen rosszul hatott a romos dóm, ezért 1975-ben a Német Szocialista Egységpárt felszólította az egyházat, hogy hozza rendbe az épületet. A párt- határozat mögött minden bizonnyal az a megfontolás húzódott, hogy az olasz és francia testvérpártok többé-kevésbé katolikus vezetőinek mégiscsak be akarták bizonyítani: a szocialista mintaállam NDK-ban megbecsült helye van egy monumentális szakrális épületnek. (Ugyanez a pártvezetés azonban gátlástalanul semmisítette meg a jóval nagyobb történelmi jelentőségű potsdami Gamisons Kirchét és a lipcsei egyetemi templomot.)

A felújítást a nyugatnémet evangélikusok pénzéből végezték el, a munkálatok közel húsz évig elhúzódtak. Mire

1993-ban újra felhangozhatott Isten igéje a dómban, az NDK már nem létezett, a Köztársasági Palotát pedig azbesztszennyeződés miatt bezárták. Napjainkban az ismét régi fényében pompázó templom mellett a szocialista építés

büszkeségének romjai rontják az összhatást, egészen addig, míg végre nem hajtják az egyszer már meghozott döntést: az egykori Stadtschloss eredeti formájában való újbóli felépítését. Manapság ezt épp a Berlint irányító szociáldemokrata-kommunista koalíció kulturális szenátora igyekszik megakadályozni, folytatva ezzel az Unter den Lindenen oly régről ismert hagyományt: az épületek ideológiai vagy hatalompolitikai okokból való felhúzását, megsemmisítését - vagy épp megtartását.

A dóm ma sem mentes a politikai, protokolláris funkcióktól: a New York-i ikertornyok lerombolását, a madridi terrortámadást, az angol anyakirálynő halálát vagy a kelet-ázsiai szökőárt követően mindig itt került sor a politikai élet prominensei számára rendezett istentiszteletekre. A berlini dóm ezáltal egyre inkább mint a német lutheránusok főtemploma vonul be a köztudatba. így a jelenlegi gyakorlat valamelyest rímel II. Vilmos eredeti elképzeléseire: noha a trón és az oltár egységére nyilván senki sem gondol, a monumentális templom a közéleti reprezentáció céljait is szolgálja, és politikai történések színhelye is.

A kövek üzenete

A világi hívságok, a burjánzó pompa láttán talán már az építtetők, építők egy részének is rossz érzése támadt, ugyanis a szószékre Ezsaiás próféta szavait írták fel: „Istenünk igéje örökre megmarad” (40,8). Emst von Dryander, az avató istentisztelet lelkésze jól tudta, hogy az ige örök igazságáról szóló fejtegetéseit hogyan kösse össze a kriptában nyugvó - és a padsorokban ülő - Hohenzollemek dicsőségének maradandóságával. A német protestantizmus átütő hatásáról, mindenre kiterjedő befolyásáról szóló szavai a mai olvasó számára Ezsaiás sorainak inkább ellentmondanak. A sugárzó lutheránus öntudat - talán megkockáztathatjuk a kifejezést: felsőbbrendűség - napjainkban anakronisztikusnak, idegennek tűnik. Peter Beier, a felújítás utáni újraszen- telés igehirdetője is ezt hangsúlyozta, mondván: „Az igazságnak nincs szüksége dómokra, az evangélium a legrozogább kunyhót is felmelegíti. Az evangélikus egyháznak sincs szüksége dómokra, nincs szüksége reprezentációra. Nincs tevőleges részünk a múlt sikereiben, a szerénység illik hozzánk.” 2005 tavaszán Wolfgang Huber berlin-bran- denburgi püspök ünnepi igehirdetésében ugyanakkor arra figyelmeztetett,

hogy a külsőségek iránti protestáns idegenkedésnek, az egyszerűségre való törekvésnek is világosan határt kell szabni. „Ne engedjük, hogy a szerénység kishitűségbe csapjon át, ne engedjük, hogy az igére való összpontosítás elterelje a figyelmünket az egyház jelentőségéről!” Huber igyekszik szintézist teremteni a szentelés és az újraszentelés prédikátorainak szavaiból: „Az evangéliumnak nincs szüksége ilyen dómokra, de mai világunknak szüksége lehet, hiszen az ilyen épületek látható jelei annak, hogy Isten kegyelme az emberek javára válik.”

Kérdés persze, hogy a minket körülvevő világ, ha a Biblia szavából nem is, legalább az azt övező külsőségekből, a „kövek üzenetéből” ért-e. Ha szemügyre vesszük az elvilágiasodás európai tendenciáit, aligha lehetünk optimisták. Függetlenül attól, hogy fél évezredes művészettörténeti remekművek vagy a századelő historizáló kulisszái között tartják a misét vagy az istentiszteletet, mind a katolikus, mind a protestáns hívek száma folyamatosan csökken. Ezen II. János Pál átható személyisége sem tudott változtatni, mint ahogy a vatikáni temetési szertartásnak a politikusokra gyakorolt üdvös hatása is - tisztelet a kivételnek - tovatűnő felindulás volt csupán.

A magyarországi protestánsok, különösen az evangélikusok mindig kisebbségben voltak, így nálunk nehezebb az összehasonlítás. Németországban azonban, ahol a felekezeti arányok kiegyenlítettek, kézenfekvő a katolikus és protestáns tendenciák, missziós módszerek összevetése. Az ökumenikus együttműködés a kiegyenlített „erőviszonyok” okán talán biztosabb lábakon is áll. Kétségtelen, hogy a keresztény egyházaknak Európában kell szembenézniük a legnagyobb belső problémákkal. Talán van remény arra, hogy az új pápa, Luther Márton kései honfitársa - már amennyire ezt egy bajor és egy szász ember vonatkozásában el lehet mondani - a német tapasztalatok alapján az eddigieknél is jobban megérti az egymásrautaltságot. A berlini dóm szószékére vésett sorok a Szent Péter-bazilikában is igazak, és ez a tény sokkal fontosabb a stiláris kérdéseknél.

*