Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-05-15 / 20. szám
‘Evangélikus Élet3 KERESZTUTAK 2005. május 15. 11 Borban az igazság, borban a vigasz?! Konzultáció az alkoholbeteg-mentő misszióról ► Ha valóban igaz lenne a mondás, hogy az alkohol kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság, nem lenne olyan nagy az alkoholbetegek száma hazánk- bán. A mértéktelen italozás áldozatait felekezetűnk - küldetéséhez híven - ugyancsak felkarolja. Az e munkaág területén szolgálók május 6-án találkoztak egymással Budapesten, egyházunk Üllői úti székházában.- Érettségi után a debreceni orvosi egyetemre felvételiztem. Igazából magam sem tudom, hogy miért kezdtem el inni; talán a nagy elvárások rám nehezedő súlya miatt. Három, nem, legalább négy éven keresztül ittam. A végén - mai fogalmakkal élve - már nem csak egy „egyszerű alkoholista” voltam, hiszen gyógyszereket vettem be, és azokra ittam rá, vagyis drogossá lettem. Egy nyíregyházi csoportnak köszönhetem, hogy megleltem a kiutat ebből a Az összejövetel elején körbejáró jelenléti ív jó bizonyság volt arra, hogy számos alapítvány és egyesület munkatársai, valamint magánszemélyek is készek segítő kezet nyújtani azoknak, akik kérik. Ezért - amint Szeverényi János országos missziói lelkész bevezetőjében kiemelte - ezt a fórumot az Evangélizáci- ós és Missziói Bizottság egymás jobb megismerése, valamint a hatékonyságot fokozó összefogás erősítése végett hirdette meg. A találkozó nem titkolt célja volt annak kimondása is, hogy ebhelyzetből. Sokat imádkoztak értem, és elvittek egy evangélizációs hétre is. Itt következett be a fordulat. Amikor szólt az ige: [Az Úr szolgája] „a megrepedt nádszálat nem töri össze, ajüstölgő mécsest nem oltja el" (Ézs 42,3), tudtam és éreztem, hogy Jézus rólam sem mondott le, engem is megújíthat. így szóltam Istenhez: „Ha az én életemmel is tudsz kezdeni valamit, a tiéd!” Ezután még hosszú időn át voltak kísértéseim és bukásaim, de többé már nem voltam az alkohol rabja. ben a munkaágban egy emberileg és szakmailag is megfelelő, karizmatikus vezetőre volna szükség. A vázolt helyzetben adott „keresztény támpontokra” - a hitre, a reményre és a szeretetre - világított rá Kol 1,5-8 alapján tartott áhítatában lttzés János, egyházunknak a missziói munkáért felelős püspöke. A nyugati egyházmegye lelkészi vezetője igei elmélkedésében a hit és a szeretet mellett elsődlegesen a reményt hangsúlyozta. Az a reménységünk - mondotta hogy Isten meg tudja szabadítani az alkohol rabságában vergődőket, hogy ő e területen minden kezdeményezést megáld, és a szolgálati ág vezetésére alkalmas személyt is megadja. Mindaddig, amíg ez utóbbi meg nem történik, nagy szükség van az információ- és tapasztalatcserére. Ezen a fórumon ez a személyes beszélgetéseken kívül referátumok meghallgatásán keresztül valósulhatott meg. Az első előadó, idősebb Balog Zoltán református lelkész, aki egyben a megelőzés, a gyógyítás és az utógondozás feladatát felvállaló Kékkereszt Egyesület elnöke, a református iszákosmentő misszió múltját és jelenét ismertette a jelenlévőkkel. Evangélikus részről Balicza Iván lelkipásztor egyházunk alkoholbetegmentő szolgálatának kezdeteire tekintett vissza. ■ G. Zs. Amikor betelt a pohár ► A május 6-i fórum kezdetén minden jelenlévő bemutatkozott néhány mondatban. A résztvevők egyike - Balicza Iván - röviden csak ennyit mondott: „A budavári evangélikus gyülekezet lelkésze vagyok, gyógyult alkoholista.. A magyar Kékkereszt... Az első Magyar Kékkereszt Egyesület alapítója egy újvidéki, alkoholista iparos volt, aki a múlt század végén egy külföldi útja során került kapcsolatba a Nemzetközi Kékkereszt szervezettel. Miután az evangélium hatására megszabadult iszákosságától, Újvidéken megalapította a Kékkereszt Egyesületet. Időközben a fővárosi evangéliumi körökben is megindult az iszákosmentő mozgalom, így 1899-ben Budapesten is megalakulhatott a Kékkereszt Egyesület. 1919-ben a kommunisták betiltották az egyesületet, de 1921-ben újraszerveződve tovább folytathatta munkáját egészen 1948-ig, amikor a hatalomra lépő kommunisták ismét betiltották. A gyógyítómunka 1953-ig a Magyarországi Evangélikus Egyházban folytatódott, ezután azonban már csak 1981-ben kezdődhetett újra a Magyarországi Református Egyházon belül szerveződő Református Iszákosmentő Misszió (RÍM) megalakulásával. 1989-ben - megintcsak a svájci szervezettel karöltve - ismét megalakult az első Kékkereszt-csoport a RIM-ben. 1993-tól újra önálló egyesületként folytathatja tevékenységét, szoros együttműködésben a RIM-mel oly módon, hogy az együttesen vállalt gyógyítómunka eredményeképpen „szabaduló” iszákosok és más szenvedélybetegek utógondozását a Magyar Kékkereszt Egyesület országos hálózata segíti. M Az mkke-rimjw.hu honlap nyomán A Protestáns Újságírók Szövetsége május 19-én 15 órai kezdettel megrendezi A PROTESTÁNS MÉDIA NAPJÁT, melyre tisztelettel meghívjuk Önt. Tervezett program <41 15.00-15.30: Vass Csaba (Károli Gáspár Református Egyetem) A szeretet kommunikációja című előadása 15.30-15-45: Szünet 15-45-16.45: Fórumbeszélgetés a média különböző területein működő szakemberekkel. Moderátor: Fabiny Tamás. Meghívottak: Dusicza Ferenc (RTL Klub), Háló Gyula (Békehírnök), Jónás István (Magyar Rádió), Kerekes Sándor (Magyar Televízió Debreceni Regionális Stúdió), Szentesi Zöldi László (Magyar Nemzet) 16.45: Szeretetvendégség Helyszín: a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának székháza (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 3.) Ébredő „kazah Kazahsztán” ► „Pünkösdi időket élünk!” - ebben a rövid mondatban foglalta össze egy kazah lelkész mindazt, ami a Szovjetunió felbomlása óta a közép-ázsiai országban történt. Az olvasó most bizonyára arra számít, hogy tehát hatalmas ébredésről, tízezrek tömeges megtéréséről fog szólni ez a missziói beszámoló. Erről azonban nem tudósíthatok. Arról viszont igen, amit április közepén - egy ökumenikus delegáció tagjaként - hatodmagammal megtapasztalhattam: Isten Lelke erőteljesen munkálkodik Kazahsztánban. A Bibliát korábban nem ismerő, Krisztusról mit sem tudó emberek jutnak hitre, kapnak „álmokat”, prófétai kijelentéseket. Egymás után alakulnak kis házi gyülekezetek, amelyek szolgálatát gyógyulások, csodák kísérik. Valami születőben van. „Hisszük, Isten áldást készít elő Közép- Ázsiában...” - hallottuk gyakran kazah testvéreinktől egyhetes ott-tartózkodásunk alatt. Aki jól ismeri a térséget, jogosan kérdezhetné: mi van a Kazahsztánban élő, majd ötmilliós orosz lakossággal? Hát ők nem voltak már előzőleg is keresztények? Nos, az ország lakosságának 38%-át kitevő orosz nemzetiségűek többségükben az ortodox egyház tagjai. A hit egyben nemzetiségi kérdés is. Aki orosz, az keresztény. A kazah ember pedig az iszlám hitet követi. A világ kilencedik legnagyobb államában a lakosság közel fele tehát mohamedán. (Még 132 különböző népcsoport él egyébként az országban, köztük hagyomány szerinti „sógoraink” - a kunok és besenyők - leszármazottai, a kipcsakok.) Tudósításom róluk, az evangéliummal most találkozó - tradíciójuk szerint iszlám - kazahokról szól. A rendszerváltás idején, 1990-ben összésen negyvenen voltak, akik kereszténynek vallották magukat - számuk mára tizenkétezerre emelkedett. Tért hódít az országban az evangélium. Nem tömeges evangélizációkon, hanem a személytől személyig terjedő igehirdetői szolgálaton keresztül. Egyik fiatalasszony mesélte, hogy az alma- atai egyetemen dél-koreai évfolyamtársa kezdett neki beszélni Krisztusról, és hívta bibliaórai alkalomra. Először tartott tőle. Vőlegénye is figyelmeztette: „Vigyázz, lehet, hogy külföldre visznek, eladnak prostituáltnak.” Ma pedig, miután mindketten hitre jutottak, szégyenlősen mosolyognak akkori félelmeik miatt. „Dehogyis rabságba vittek egyetemi barátaim! A legnagyobb szabadságot tárták fel előttünk” - mondja, és mesél mindazokról a kötözöttségekről, amelyekben egy mollah (iszlám tanító) unokájaként élnie kellett, arról a szellemi sötétségről, amely népét - kultúrája gazdagsága mellett - mind a mai napig jellemzi, s amelyből ő maga is oly régóta szabadulni vágyott. Azóta férjével együtt egy cél lebeg a szemük előtt: minél többekkel megismertetni az evangélium világosságát. Házi istentiszteletre hívják ismerőseiket, és most, hogy kinőtték a lakást, kérték, imádkozzunk azért, hogy helyet találjanak gyülekezeti alkalmaik számára. Megrendítő volt tapasztalni, hogyan elevenednek meg az írás betűi Kazahsztánban: „.. .akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan épp szükség volt rá. (...) Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetei az üdvözülőkkel.” (ApCsel 2,44-47) Ahol egy házi imaközösség létrejön, rögvest arra készül, hogy máshová is küldjön szolgálattevőket. Mi sopánkodunk, hogy nem tudjuk eltartani a lelkészeinket. Hogyan is áldozhatnánk a kül- misszióra?! Ők nem mérlegelnek: a Lélek vezetésére bízva magukat bátran küldik bibliaiskolát végzett testvéreiket a határ menti zárt falvakba, vagy akár Közép-Azsia más - kazahok által lakott- vidékeire. Megszégyenültem, amikor arról hallottam, hogyan támogat anyagilag öt kazah ember egy hatodikat Kirgizisztán- ban. Pedig nem gazdagok. Sőt hozzánk képest mérhetetlen nyomorúságban élnek. A gazdag olajkészletek, az uránlelőhelyek csak kevesek vagyonát gyarapítják. A szociális olló túlságosan is szélesre nyílt. Akik a tűzhöz közel álltak, azok hasznot húzhattak a privatizációból. Ők- kevesen - nagyon jómódúak, de a rendszerváltás vesztesei nagyon-nagyon szegények. A régi főváros, Alma-Ata peremkerületében tömegek élnek nyomor- negyedekben. Micsoda kontraszt ötlik szembe az utcákon! A felső „tízezer” luxusterepjárói előznek kivénhedt Zsigulikat, rozsdás „konzervdobozbuszokat”. „Nagy az elégedetlenség? Követik a kazahok a kirgiz példát?” - hazaérkezésem óta mindenki ezt a kérdést szegezi nekem. Közép-Azsiában ma valóban kényes a politikai helyzet. Egyes politológusok szerint a szovjet utódállamok diktatórikus államrendszerei hamarosan dominóként omlanak le egymás után. A vezetők jogos félelmét mi magunk is érzékelhettük. Még odakint olvastam egy angol nyelvű kazah hetilapban a helyi parlamentnek azon határozatáról, hogy a választásokat követő napon tilos a szavazás hitelességét kétségbe vonó demonstrációt tartani... Ennek az óvatosságnak a jegyében a kazah állam a különböző missziók működését is korlátozni kívánja. így a vallási szervezeteknek is újra regisztráltatniuk kell magukat. Keresztény testvéreink kérték, hogy imádkozzunk értük. Imádkozzunk, hogy a készülő törvény ne korlátozza, hanem védje szolgálatukat. Mégis, amikor rákérdeztünk: vannak- e félelmeik ebben a kiélezett politikai helyzetben, csak mosolyogtak. Megértettük. Ők, akik „pünkösdben élnek”, akik nap mint nap megtapasztalják a Mindenható erejét, miért ijednének meg a földi hatalmasságok próbálkozásaitól? Bárcsak a miénk is lehetne ez a rettenthetetlen hit! Bárcsak hinnénk mi is Péter apostol pünkösdi igehirdetésének: „így szólt az Úr az én uramhoz: Ülj az én jobbomra, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem.” (ApCsel 2,34-35) ■ B. Pintér Márta Piac Alma-Atában, az almák városában Hagyományőrzés a város peremén, avagy divatbemutató a nyomornegyedben
