Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-04-24 / 17. szám
‘Evangélikus Élet3 EVANGÉLIKUS ÉLET 2005. április 24. 3 Megmentett örökség ■át Folytatás az 1. oldalról Az elmúlt száz esztendő során az épület állapota teljesen leromlott. Az utóbbi években mindenképpen szükségessé vált az istentiszteleti helyiség felújítása, de lehetőségként az is felmerült, hogy az alapokig lebontva egy új épületet emeljenek, illetve hogy az egykor államosított, de visszakapott iskolaépületet alakítsák át imaházzá. A húsvét ünnepe utáni harmadik vasárnap, április 17-én délután hálaadó istentiszteletre gyűltek össze a hívek, amikor lttzés János püspök felszentelte a teljesen felújított imaházat. Ekkor minden jelenlévő számára egyértelművé vált, hogy jó döntés volt a csánigiak részéről az őseiktől örökölt imaház megmentése. Verasztó János az istentisztelet utáni közgyűlésen elmondta: az, hogy elhatározásukat meg is tudják valósítani, kezdetben teljesen reménytelennek látszott. De utólag felfedezhető, hogy Isten szolgálatkész embereket küldött a segítségükre. Először Markó Péter, a Vas Megyei Közgyűlés elnöke az európai uniós pályázati lehetőségekről szervezett előadást a történelmi egyházak lelkészei részére, amely után még reménytelenebbnek tűnt ebből a forrásból pénzhez jutni. Ezután Hutflesz Mihály, a Limex Kft. - egy pályázatok írásával is foglalkozó cég- ügyvezetője látogatott el a gyülekezetbe. Segítségével 2004-ben, mennybemenetel ünnepén abban a reményben adták be pályázatukat a csánigiak, hogy Jézus nem hagyta itt övéit, és az ő kezébe tehetik le tervüket. Rövidesen örömmel vették készhez az értesítést, hogy a nyolcmillió forintos beruházáshoz a Sapard pályázaton hatmillió forint támogatást nyertek. A szükséges önrész 25%-át az országos egyház fedezte, de a gyülekezet alapítványa és a gyülekezeti tagok adománya is hozzájárult az imaház megszépülésé- hez. A házban a karácsonyi istentiszteletet már együtt ünnepelhették a hívek. ■ Menyes Gyula Április 16-án, szombat délután hálaadó istentisztelet keretében helyezte el lttzés János, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke az új balatonfüredi parókia alapkövét. A hat évvel ezelőtt emelt modern templom szomszédságában épülő lelkészlakás terveit Benczúr László építészmérnök készítette. A mintegy negyvenmillió forintos beruházás első ütemének költségeit a gyülekezet saját költségvetéséből és alapítványi befizetéseiből fedezik. Lelkésziktatás Szolnokon ► A wittenbergi vártemplom mintájára megépített szolnoki evangélikus istenházában került sor Gyári Péter Benjámin lelkésziktatására április 17-én délután. Az istentiszteleti szolgálatot D. Szebik Imre, az Északi Egyházkerület püspöke, Koczor Tamás, a Dél-Pest Megyei Egyházmegye esperese, valamint a beiktatott lelkész nagybátyja, Gyári Gábor, a Pesti Egyházmegye esperese végezte. A kicsiny gyülekezet örömünnepén már a bevonulás érzékeltette a nap különleges voltát, ugyanis a Luther-kabátos lelkészek mellett a szolnoki ökumenikus lelkészkor havonta találkozó tagjai színesítették a „fekete-fehér sort”, tanúságot téve a Szolnokon élő keresztények összetartásáról. Az ünnepi istentiszteleten D. Szebik Imre a Lk 12,48b versrészét Győri Péter Benjáminra vonatkoztatta, ezzel is növelve felelősségét és méltatva a gyülekezet helyzetét: .....úgy áll előttetek Győri Pé ter Benjámin, mint aki sokat kapott: gyermekként őt imádságos szeretetben nevelő hívő szüleitől, nagyszüleitől; tehetséget az igehirdetői szolgálathoz, empatikus lelkigondozói magatartást, kiváló szervezőkészséget... Szolnok kereszténysége várja bizonyságtételedet, légy igényes önmagadhoz!” - fordult a püspök buzdítással az ifjú lelkész felé. Mint Győri Péter Benjámin Jn 15,1-8 alapján tartott igehirdetéséből megtudtuk, az iktatás napja két jeles évfordulóra is emlékeztet. Egyrészt hetvenhárom évvel ezelőtt éppen ezen a napon, a húsvét utáni harmadik vasárnap gyülekezett össze a szabad ég alatt a maroknyi szolnoki evangélikusság, hogy letegye temploma alapkövét. Másrészt 484 éve ugyanezen a napon mondta a Krisztust hirdető Luther Márton a wormsi birodalmi gyűlésen: „Itt állok, másképp nem tehetek. .- bizonyságot téve arról, hogy csakis akkor vonja vissza tételeit, ha azokat Isten igéje alapján cáfolja meg valaki. Az ünnep a maradás ünnepe; maradunk Szolnokon: gyülekezet és lelkész, maradunk Jézusnál - utalt Luther szavaira a frissen beiktatott lelkész. Én pedig maradok minister verbi Dei - hangzott az igehirdetés végén. Az ünnepi közgyűlést ár. Münich Béla, a gyülekezet felügyelője vezette. A közgyűlésen a köszöntők elismerően szóltak az iktatott lelkész gyülekezetépítő munkájáról, a gyülekezet iránti elkötelezettségéről; a felszólalók között szót kapott a lengyel testvérgyülekezet küldöttsége, valamint Szolnok város önkormányzatának képviselője is. ■ Horváth-Hegyi Olivér A jelen tényei és a jövő reménységei ► „Valószínű, hogy hamarosan rákényszerülhetünk arra, hogy végiggondoljuk a kegyetlennek tűnő evangéliumi tételt, miszerint »...akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van« (Mt 13,12). Ez azt jelenti, hogy ahol nem becsülik meg a lelkészi szolgálatot - vagy nyersen szólva: nincs, aki megbecsülje -, ott nem biztos, hogy szabad mesterségesen életben tartani az önálló gyülekezet látszatát. Helyesebbnek tűnik igencsak véges szellemi és anyagi energiáinkat azokra a helyekre koncentrálni, ahol esély és igény van a gyülekezetépítésre. Mindez természetesen nem jelenti, hogy fel kellene számolni gyülekezeteket, de erőforrásainkat helyesebben és jobban kell kihasználnunk, mint ahogy eddig tettük.” Gáncs Péternek, a Déli Egyházkerület püspökének jelentéséből származnak az idézett mondatok, amelyek április 15-én, a kerület presbitériumának és közgyűlésének idei éves alkalmán hangzottak el Soltvadkerten, a Találkozás Házában. A püspöki jelentésben elhangzott ugyanakkor az is, hogy vannak „életjelek” - éledő vagy újjáéledő gyülekezetek - is. A püspök konkrétan is megemlítette Ambrózfalva-Pitvarost, Baját, Duna- földvárt, Hódmezővásárhelyt, Káposz- tásmegyert, Komlót, Orosházát és környékét, valamint Pestimrét mint olyan helyet az egyházkerületben, ahol esélyt lát a gyülekezet plántálására, építésére, illetve újraélesztésére. „Az e helyeken szolgálatot vállaló »misszionáriusokkal« igyekszünk intenzívebb kapcsolatot kiépíteni, hogy érezzék, nincsenek magukra hagyva” - mondotta a püspök, hozzátéve; „A reménységek közé sorolható a szarvasi népfőiskolái kezdeményezés és a bonyhádi konfirmandustábor is, amelyek biztatást adnak a munkához.” Az örömök mellett Szemerei Zoltán kerületi felügyelő azokról a problémás gyülekezetekről is említést tett, amelyekben a konfliktusok rendezéséhez a kerület elnökségének szinte napi segítségére van szükség. (Szemerei Zoltán egyébként - az ügynöklistával kapcsolatos érintettsége kapcsán - felajánlotta lemondását, amelyet azonban a közgyűlés tagjai harminc nem és egy igen szavazat mellett nem fogadtak el.) Az ülés második részében Andorka Árpád egyházkerületi másodfelügyelő, statisztikus elemezte az összesített 2004. évi népmozgalmi adatokat. Megjegyezte, hogy összhangban az országos adatokkal, a Déli Egyházkerületben is megfigyelhető a népesség lassú fogyása. Meghívott vendég volt Bárdossy Tamás, a zsinat nem lelkészi elnöke, aki röviden vázolta a zsinat következő időszakának munkáját. Részletesen említette azokat a paragrafusokat, amelyek esetében mindenképpen változtatást terveznek, annak érdekében, hogy egyszerűsödjön az egyház élete, és egyszersmind hatékonyabbá is váljon majd - például - a bíróság munkája. Az ülés végén Káposzta Lajos esperes mint házigazda búcsúzott el a jelenlévőktől, akik ezen a napon fogadták el az egyházkerület új lógójának tervét is, amelyet jövő heti számunkban mutatunk be olvasóinknak. Az összevont ülésen a szavazásra jogosult tagok 72%-a volt jelen. ■ Barthel-Rúzsa Zsolt Képzelt riport egy oklevél átvétele ürügyén ► Immár harmadik éve, hogy a Debreceni Református Hittudományi Egyetem pasztorálpszichológia szakán végzett hallgatók így tavasszal, a pasz- torálpszichológiai szimpózium végén ünnepélyes keretek között vehetik át oklevelüket. A képzés református ugyan, de a hallgatókat nem felekezeti hovatartozásuk alapján veszik fel. Idén ketten végeztünk az evangélikus lelkészek közül. Családunk egy helyen gyűjti fontos okmányait, bizonyítványait, okleveleit. Az íróasztalba már alig férnek be a megszerzett iratok, amelyek arról tanúskodnak, hogy tanuló család vagyunk. Van itt minden: több nyelvvizsga-bizonyítvány, általános iskolai bizonyítványok, jogosítvány, egyetemi oklevél. Most helyére teszem a legújabbat. A nevemre szól. Pasztorálpszichológiai lelkigondozó minősítést ad. Eggyel több okmány, eggyel kevesebb hely. Szép dolog szaporítani a bizonyítványok számát, de mit kezdek a legújabbal, mi haszna ennek az oklevélnek? íróasztalomra helyezem azt a fényképet, amelyen a csoporttársaimmal vagyok látható, az idén végzett pasztorál- pszichológusokkal és vezetőnkkel, dr. Hézser Gáborral. A kép februárban a debreceni kollégium udvarán, szakdolgozatunk megvédése napján készült. Nézem a társaimat, és feleletet várok kérdéseimre. Vajon mit jelentett nekik ez a két és fél év? Mire használják azt, amit tanultak? Mire használják majd képesítésüket? Megszólalnak. Válaszolnak. Véleményüket, tapasztalataikat, élményeiket, személyes meggyőződésüket mondják fényképarcukkal és fényképszájukkal:- A lelkigondozói munka csendes, személyes. Nem látványos. Ki gondolná, hogy amikor az utcán leállók valakivel beszélgetni, amikor a szünetben odajön hozzám egy lurkó, amikor csendesen leülök valakinek az ágya mellé, vagy a gyülekezeti terem sarkában egy presbiteremmel a családi életéről beszélgetünk, az lelkészi munka? Pedig az. Szakértelmet kívánó munka. Nem mozgat meg ugyan nagy közösségeket, mint egy hittanverseny vagy egy missziói nap, egy szeretetvendégség vagy egy istentisztelet. Mégis - rejtettsége ellenére - fontos számomra, hogyan szólítom meg az egyes embert, akit meglátogatok, vagy aki bekopogtat az irodám ajtaján, hogy segítséget kérjen tőlem. Hiányosságaimat pótoltam ezzel a képzéssel. Ha nem is tudok mindent az emberekről, de nagyobb empátiával közeledem hozzájuk.- Sokat változtam. Nekem az önismereti órák jelentették a legtöbbet. Megismertem magam. Nyitottabb lettem, és ennek köszönhetően másokra is jobban tudok figyelni.- Itt együtt voltunk reformátusok, evangélikusok, metodisták, sőt egy katolikus káplán is járt ide. Volt köztünk erdélyi, felvidéki, anyaországi. Közösség lettünk, mert tiszteltük a másságot.- Lelkigondozóként sokszor elakadunk, mert túl közelről látjuk az elénk táruló problémákat. Kialakult egy e-mail- ben zajló beszélgetés, kapcsolat a csoporton belül. Ha valaki nem látja valamire a megoldást, írhat a többieknek. Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül.- Nem tudom, mi változik meg az életemben attól, hogy van egy lelkigondozói oklevelem. Mindent ugyanúgy teszek tovább, ahogyan eddig tettem.- Annak örülök, hogy megismerhettem a pszichológiai irányzatokat és gyakorlati alkalmazásukat.- A lelkigondozás nem működik Isten nélkül. Hiába a sok modern pszichológiai technika, mi mégsem pszichológusok vagyunk. Továbbra is lelkész akarok lenni.- Azt remélem, hogy elhelyezkedhetek egy kórházban mint lelkigondozó. Ehhez kellett a képesítés.- Sosem felejtem el: Hézser Gábor egy alkalommal azt mondta, hogy az egyháznak lépnie kell a lelkigondozás területén. Ha nem hoz létre családsegítő helyeket, ahol egy csapatban dolgozik a lelkész, a pszichológus, a szociális munkás, az ápoló, akkor az egyház nagyon gyorsan kiszorul a lelkigondozás területéről is. Most kell lépnie, amíg a társadalmi, önkormányzati intézmények nem fedik le teljes mértékben ezt a területet. Lehet, hogy holnap már késő lesz. Célom, hogy társakat találjak, hogy létrejöhessenek lelkigondozó, családsegítő helyek egyházunkban.- Talán az a képzés hiányossága, hogy nem mondják meg nekünk, hogy mit kezdjünk új végzettségünkkel. Amikor lelkipásztorrá avattak, kihelyeztek egy gyülekezetbe, felhatalmaztak a lelkipásztori teendők végzésére. Most magamnak kell megtalálni a lehetőségeket. Kezemben a fénykép. Jó emberek, de mindegyiküknek megvan a maga egyháza. Vajon találok-e valakit az evangélikus egyházban, aki fontosnak tartja a gyülekezeti lelkigondozás felerősítését, nem csupán elméleti, hanem a hétköznapi tennivalók szintjén is? Lesz-e a kezemben valaha is olyan csoportkép, mely azokat az embereket, lelkészeket és gyülekezeti tagokat ábrázolja, akik elhivatottnak érzik magukat ezen a munkaterületen? Ez - úgy gondolom - nagyobb értékű lesz a számomra, mint bármilyen diploma. ■ Koczor Ildikó
