Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-04-10 / 15. szám

2 2005- április io. FORRÁS ‘Evangélikus ÉleO ÉLŐ VÍZ Gondolatok a konfirmációról Az Evangélikus Országos Múzeum új, időszakos kiállítását látva eszembe ju­tott a konfirmációm. Bár nem volt olyan régen, az emlékképek mégis megfakul­tak már. Akárcsak a konfirmációm nap­ján készült fotó, amely a keresztelése­met megörökítő fénykép mellett foglal helyet az íróasztalomon. A két kép így folyamatában mutatja a magatehetetlen kisgyermekből majdnem felnőtt evan­gélikussá váló ember hitéletének főbb állomásait; s van még hely, később talán folytatható lesz a sor... Vajon azok az emberek, akik a meg­sárgult fotókról néztek vissza rám a konfirmáció történetét bemutató kiál­lításon, hogyan folytatták életüket az első úrvacsoravétel után? Ott van-e író­asztalukon - legalább gondolatban - az esküvőjükön vagy éppen a gyermekeik keresztelésén készült fénykép? Hiszen evangélikusnak lenni valóban „folya­mat”, amelynek csupán egy - bár két­ségtelenül igen fontos - állomása a ke­resztelés és az azt megerősítő konfir­máció. Elszomorít, ha arra gondolok, hogy hány konfirmandus szakad el végleg egyházunktól az első úrvacsoravétel után. Van, hogy hiába a megerősítés...? Ha a konfirmációt hitünk szempontjá­ból nem egy állomásnak, hanem a végál­lomásnak tekintjük, akkor tényleg nehe­zen tudja betölteni a funkcióját. Bár szá­momra is meghatározó élmény volt a legelső úrvacsoravétel, nem lettem egyik pillanatról a másikra „evangélikusabb” vagy „hívőbb”. Sok gyónás és feloldozás, sok szívből vett úrvacsora szükséges ah­hoz, hogy valaki igazán Krisztusra tudja bízni magát. Egy teológiát végzett kedves barátom azt mondta; „Bár mindennap vehetnénk úrvacsorát!” Bizony, mennyei Atyánk­kal egy asztalhoz ülni olyan nagy öröm, mellyel egyszerűen nem lehet betelni. A konfirmáció tehát nem a vég, hanem a kezdet; nem a tanulás vagy a hittanórák végét jelenti, hanem a Jézus Krisztusra bízott, új élet kezdetét! Minden idén konfirmáló fiatalnak szívből ajánlom, hogy - ha teheti - te­kintse meg a magyarországi konfirmá­ció történetét bemutató kiállítást. Az Evangélikus Országos Múzeum munka­társainak lelkiismeretes munkája révén könnyebbé válhat a felkészülés az „evangélikussá válás” útjának e szép lé­pésére: a konfirmációra. ■ Chladek Tibor SEMPER REFORMANDA „Ha feloldoznak bűneidtől, igen, ha bűnös lelkiismeretedet egy kegyes keresztyén ember megvigasztalja, férfi, nő, fiatal vagy öreg, úgy olyan hittel kellene fogadnod, hogy inkább hagynád magadat széttépni, ismétel­ten megölni, sőt minden teremt­ményt tagadnál inkább, mintsem hogy kételkedj abban, hogy ez Isten előtt így van. Isten ugyanis azt paran­csolta nekünk, hogy higgyünk ke­gyelmében, és bízzunk, hogy bűne­inkre bocsánatot kaptunk. Mennyi­vel inkább kell hinned ezt, ha neked erről emberen keresztül jelet ad. Nincs nagyobb bűn, mint ha nem hisszük a bűnök bocsánatáról szóló tételt, amelyet a hitvallásban napon­ként imádkozunk. Ez a Szentlélek el­leni bűn, mely erősíti és örök időkre megbocsáthatatlanná teszi az összes többi bűnt." M Luther Márton: A bűnbánat szentségéről (Kozma Éva Mária fordítása) HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP (MISERICORDIA DOMINI) - Jn 10,22-29 A jó Pásztor A jó Pásztor vasárnapján Jézust Jeruzsá­lemben, a templomszentelési ünnepen, a templom Salamonról elnevezett csar­nokában látjuk, amint a körülötte állók nekiszegezik a kérdést: „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!" Kik voltak a kérdezők? Papok? írástu­dók? Farizeusok? Vagy csak néhányan az ünnepi templomlátogatók sokadal­mából - akiket ma világi hívőknek mon­danánk? Az evangélista nem tér ki rá. Csupán ennyit mond róluk: zsidók - te­hát nem idegenek. Annak a népnek a fi­ai, amelynek névadója, Jákob halálos ágyán ezekkel a szavakkal áldotta meg fiát, Józsefet: „Az Isten, aki előtt jártak az őseim, Abrahám és Izsák, az Isten, aki pászto­rom, mióta csak vagyok mind a mai napig.. (iMóz 48,15) Azok közül valók a kérde­zők, akik a zsoltárossal naponta így szó­lítják meg Istenüket: „Figyelj ránk, Izrael pásztora, aki úgy terelgeted Józsefet, mint egy nyájat! Te, aki kerúbokon trónolsz, jelenj meg ragyogva...” (Zsolt 80,2) A kérdezők mindnyájan olyan emberek, akik úgy vélik, hogy testi származásuk jogán ele­ve Isten nyájához tartoznak. Jézus nekik mondja: „...ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok.” Ezzel azt is a tudtukra adja: „Ti nem vagytok az Isten nyája!” Hiszen a beszédet ezzel a kijelen­téssel zárja: „En és az Atya egy vagyunk.” Félreértés ne essék: nem azt rója föl kérdezőinek, hogy zsidók, hanem hogy- noha zsidók - mégsem hisznek benne. Pedig annál inkább kellene hinniük! Ha valóban Isten nyájához tartoznának, ak­kor hinnének! Hiszen az Atya abban mutatta meg a Fiú iránti szeretetét, hogy nekiajándékozta a nyájat. „Az én Atyám, aki nekem adta ókét, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből"- vallja a 29. versben. Isten nyája Jézus nyájává lett. De ebbe a nyájba - legyen bár zsidó vagy pogány - senki sem szü­lethet bele testi származása alapján. Az Isten nyájának juhait egyedül a Jézusban való hit szüli. Nyilvánvaló a párhuzam az evangélium 3. fejezetében olvasható történettel, amelyben Jézus Nikodémus- nak, Izrael tanítójának mondja: „Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Lélektól, nem mehet be az Isten orszá­gába. Ami testtől született, test az, és ami Lé­lektől született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek." (Jn 3,5-7) Ez az igény a háttere Jn 3,ló­nak, az „arany evangéliumnak”: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fi­át adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, ha­nem örök élete legyen." Jézus nyájának juhai mindnyájan a hit szülöttei, más szóval a Lélek szülöttei. Övék az ígéret: „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből." (Jn 10,28) Senki és semmi - bűneik sem, de még a halál sem! Hiszen Jézus olyan Pásztor, aki fölött bűnnek, halálnak nincs hatalma. Isten ennek húsvétkor félreérthetetlen tanújelét adta. A hívők se nem bűntele- nek, se nem halhatatlanok, de bűneik­ben is és halálukban is Pásztoruk kezé­ben vannak, és - ami ezzel egyet jelent - Isten kezében vannak. Abban a pásztori kézben, amely mindent a javukra fordít. Még bűneiket is: mert bűneik felismerte­tésével vezeti őket alázatra. Mint Ambro­sius egyházatya húsvéti öröméneke, a húsvéti gyertya meggyújtása után éne­kelt Exultet vallja: „O, felix culpa”, „Ó, szerencsés vétek”, mert okot adott Isten­nek arra, hogy olyan Megváltót küldjön, aki mindent jóra fordít, még a bűnt is a bűntől való szabadítás eszközévé teszi, mert felismertetésével megaláz bennün­ket önmagunk előtt, és ezzel hatástala­nítja a lélek leggyilkosabb mérgét, az „igaz” farizeusok gőgjét. A VASÁRNAP IGÉJE Az ember ősi vágya a halhatatlanság, a testi halál elkerülése. Mindannyian azt szeretnénk, ha földi életünk a halál inter- mezzója nélkül torkollana az örök élet­be. Ezért kétségekkel a szívünkben, hi­tetlenkedve hallgatjuk a húsvéti evangé­liumot: Krisztus halála halálra sebezte a halált, föltámadása pedig egyszer s min­denkorra eltörölte. Mi csak azt látjuk, hogy a sírt senki sem kerülheti el. Pedig a húsvéti evangélium igaz! A halál való­ban eltöröltetett! De nem az, amit mi ha­lálnak gondolunk, hanem a valódi halál: az Istentől való végleges elszakadás íté­lete. Jézusban olyan Pásztorunk van, akinek a kezében a test haldoklása csu­pán vajúdás, amelynek végén örök életre születünk újjá. ■ Véghelyi Antal Imádkozzunk! Mindenható, örök Isten, aki feltámasztottad a halálból nyájad jó Pászto­rát: kérünk, tarts meg bennünket juhai között, őrizz minden tévelygéstől, és add, hogy híven kövessük őt a földön, hogy egykor örök életé­nek is részesei lehessünk a mennyben, az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélek­kel Isten, él és uralkodik örökkön örökké. Amen. Oratio oßcumenica Áldott légy, Urunk, amiért feltámasztottad a halálból egyszülött Fiadat, Jézus Krisztust! Köszönjük, hogy a bűn, a halál és a kísértő feletti győzelmére emlékeztetsz bennünket ezen a vasárnapon is. Diadala megörven­dezteti, megbátorítja szívünket, hiszen nem maradtunk egyedül. A keresztények nagy családjának múltja, jele­ne és jövendője is hirdeti: él az Úr! Ő, mint jó Pásztor hívja, gyűjti, őrzi nyáját, melynek közösségében - meg­előző szeretetének köszönhetően - mi is otthonra lel­hetünk. Urunk, Krisztusunk! Dicsőítünk téged, mert Szent- lelked, igéd üzenete által újra és újra megerősödünk hi­tünkben: te vagy a Krisztus. Boldogan vallhatjuk: van Megváltónk, van Szabadítónk. Jó ismét átélnünk, hogy szelíd hangod megszólít otthoni áhítatunkban s most a gyülekezet közösségé­ben. Szavad hatalmát éljük át, ahogyan oszlik félel­münk, aggodalmaskodásunk, kételkedésünk. Mint jó Pásztor gyógyítod a sebeket, amelyeket mi okoztunk, vagy amelyeket mi kaptunk. Pásztorunkként szenved­tél értünk, hogy vétkes adósságaink terhét magadra vedd. így újra örömmel halljuk köszöntésedet: „Békes­ség nektek!” Bocsásd meg, hogy sokszor hiányzik életünkből a csend, s a veled való beszélgetést is elhanyagoljuk. Nél­küled tervezzük a holnapot, nélküled megyünk a ma­gunk által választott úton. Nincs fülünk meghallani vi­lágosan érthető, javunkat, életünket munkáló pásztori szavadat. S amikor egyre inkább erőt vesz rajtunk a nyugtalanság, a kétségbeesés, és tehetetlenségünk falai­ba ütközünk, későn döbbenünk rá, hogy letéyedtünk az útról, melyre elhívtál bennünket. O, Urunk, irgal- mazz, bocsáss meg nekünk! Amikor pásztorolásod alatt járjuk rövid vándor- utunkat, kérünk, ébreszd fel felelősségünket egymás iránt. Add, hogy a te lelkületeddel tudjunk jelen lenni családunk közösségében. Hassa át életünket a te szere- tetednek a melege, jósága. Tudjunk megbocsátó, önzet­len szeretettel fordulni szüléinkhez, gyermekeinkhez, a megfáradt öregekhez, a betegség, a gyász terhét hordo­zókhoz. Add, hogy néped közösségében mint Krisztus­ban testvérek munkálkodhassunk együtt. Kérünk, pásztorold a pásztorokat, az igehirdetőket, az egyházi szolgálattevőket, a tanárokat, a szeretetin- tézményeinkben szolgáló testvéreinket. Küldj időben segítséget az útjukat tévesztettek és az útkereső fiatalok mellé! Ajándékozd meg igazi, felelős gondolkodással, bölcsességgel a világ vezetőit. Tekints irgalommal ha­zánkra is. Erősítsd reménységünket, hogy ígéreted raj­tunk is beteljesedik, és megtartó kezedben lehet életünk most és földi utunk végén is. Hiszen a teljesség felé, a te színed elé tartunk. Urunk, kérünk, hallgasd meg könyörgésünket! Ámen. LITURGIA - VISELKEDÉS - MAGATARTÁS 2. A liturgus ► Egy hete indított sorozatunk első részében együtt gondolkodtunk ar­ról, hogy az Istennel való találkozás milyen viselkedést vált ki az embe­rekből, hatására milyen magatartás- formát veszünk fel; milyen módon reagálunk Isten jelenlétére és az ő jelenlétében embertársaink jelenlé­tére. Fehér Károly ma a liturgia „em­beri főszereplőjéről” ír. (H. K.) Az istentisztelet az egész gyülekezet ügye. Az istentiszteletet, a liturgiát a gyülekezet a liturgus vezetésével végzi. „A gyülekezeteket és a gyülekezeti isten­tiszteleteket kezdettől fogva az aposto­lok által megbízott és a gyülekezet által megválasztott személyek, felavatott lel­készek vezetik. Felelősségük és felügye­letük kiterjed az egyház istentiszteleti életének minden megnyilvánulására, amely túlmegy a család keretein. Ez a rend a mi egyházunkban is érvényes.” (Agenda 1996,16. o.) Tehát a liturgus: a lelkész, akit sokkal többször emlegetünk prédikátorként, lelkipásztorként, mint liturgusi minősé­gében. Talán azért van ez így, mert egy­házunk méltán emeli ki az evangélium­hirdetés fontosságát, de közben elfeled­jük, hogy ez a szolgálat az istentisztelet, a liturgia keretében és közegében törté­nik. Hazai evangélikus gyakorlatunkban általában az a személy vezeti a liturgiát, aki minden egyéb gyülekezeti lelkészi szolgálatot is ellát. Ritkán fordul elő, hogy a liturgus és a prédikátor személye nem azonos. A liturgus vezeti, de nem teremti a li­turgiát, az istentisztelet rendjét. A gyüle­kezet közösségében és közösségével együtt „szólaltatja meg" egyházunk is­tentiszteleti rendjét. Ez ismereteket és alázatot tételez fel. Magától értődik, hogy a liturgus jól ismeri a liturgia fel­építését, és annak vezetésével párhuza­mosan, kitartó hűséggel tanítja is azt a megfelelő alkalmakon, minden korosz­tálynak a maga szintjén. Nem ceremó­niamester, hiszen az istentisztelet szöve­gének szinte minden sorában - vagy mögötte - szentírásbeli szövegek szólal­nak meg vagy ragyognak át. Voltak olyan szomorú időszakok az egyház éle­tében, amikor a liturgus biblikusabb volt, mint a prédikátor, de a „normális” egyházban képtelenség szembeállítani a liturgus és a prédikátor szolgálatát. Az egyházi szertartás vezetője ismeri szolgálatának rendjét és szövegét, nem „menet közben” ismerkedik meg vele. Nem azért olvas, mert ismeretlen szö- veggel van dolga (bár a liturgus sem vé­dett a felejtéssel vagy a gondolatkieséssel szemben). Az olvasás jelkép is egyben: azt mutatja, hogy a liturgus nem impro­vizál, nem pillanatnyi külső vagy belső hatás alatt állva szól és cselekszik, hanem egyházunk elfogadott liturgikus rendje szerint szólaltatja meg a szöveget szolgá­lata során. Az istentisztelet rendjének szövegét nem konferálja és nem kom­mentálja, hanem szolgálja. Igazodik a li­turgikus szöveghez, tiszteletben tartja a szöveg szándékát és hangsúlyait, és nem szándékozik azt a maga ízlésének vagy érzelmi állapotának megfelelően átfor­málni. Ehhez jó értelemben vett alázatra van szüksége, amely nem valamilyen for­mális tekintély, hanem a liturgia szöve­gében és mondanivalójában megnyilat­kozó tekintély előtt hajol meg. Örömmel ismeri fel, hogy a Szentlélek Úristen az, aki az előttünk élt kereszté­nyek hitének a liturgiában kiformálódott kincseit szülte, s hogy számunkra, a mi hitünk számára is segítség és kifejezési forma lehet a liturgus vezetésével vég­LITURGIKUS SAROK zett istentisztelet. Nem tart bizonyos li­turgikus formulák ismétlődésétől, nem akar minden alkalomra újat kitalálni, hi­szen tudja, hogy a rögtönzés néhanapján ugyan nagyon hatásos lehet, csak éppen az együtt imádkozást nehezíti meg. A li­turgus nem meglepni akarja a gyüleke­zetét, hanem az istentisztelet rendjéhez és szövegeihez igazodva az együtt imád­kozást teszi lehetővé. Isten és a gyüleke­zet ellen vétkezik a liturgus, ha szolgála­tának módja miatt a gyülekezet az una­lom vagy a minél előbb letudandó, kény­szerű kötelesség terhét érzékeli, vagy be­lőle egy felvett szerep lejátszását sejti. Bi­zonyos liturgikus szövegeket meg kell tanulnia a liturgusnak, de talán pontosan ezekben az esetekben tűnik ki leginkább, hogy ő maga is „benne van-e” mondan­dójában, vagy csak memoritert mond fel. Bizonyos mozdulatok begyakorlásá­nak is az az értelme, hogy közben szíve- esze Istennél lehessen, hogy a gyülekezet figyelmét ne a szokatlan vonja el, hanem az ismerős segítse. A jó liturgus nem kisebb ajándéka Is­tennek, mint a jó prédikátor. Imádkoz­zunk, hogy a két ajándékot egy személy­ben kapjuk. ■ Fehér Károly LAPUNK OLVASHATÓ A VILÁGHÁLÓN IS A WWW.EVELET.HU CÍMEN. » «

Next

/
Oldalképek
Tartalom