Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-03-27 / 13. szám

14 2005- március 27. MOZAIK ‘Evangélikus Élet!^ Magaskultúra... A „négyesség” jegyében kezdődött, majd a „hármasságéban” folytatódott a Művé­szetek Palotájának hivatalos megnyitó- ünnepsége március 14-én Vitroy Tamás konferálásával. Négy jelképes kulcs és négy valódi olló kereste használóit per­ceken keresztül, nem kis derültséget keltve ezzel a majd kétezer nézőt magá­ba fogadó Nemzeti Hangversenyterem­ben, mert a hoszteszkisasszonyok (és ezzel nem voltak egyedül) nem teljesen voltak tisztában az avató személyek ki­létével. A „hármasság” kifejezés pedig az épületegyüttes szerkezetére utal, ugyan­is a Nemzeti Hangversenyterem mellett a komplexumban található a Ludvig Múzeum, valamint a Fesztiválszínház is. „A legtöbb dolgot meg tudjuk fogni. De ami igazából fontos, azt nem tudjuk megfogni. Azt legfeljebb érezzük. És vannak közöttünk páran, tehetségesek, nagyszerűek, fantasztikusak, akik ezt ze­nébe, irodalomba, képbe, szoborba be­lefaragják, beleteszik. Mi meg csodálko­zunk, hogy te jó Isten, ezek lennénk? Ilyenek vagyunk tényleg? Ezek tudnak valamit rólunk, amit mi legfeljebb csak nyökögünk? Ennek a temploma ez” - e szavakkal nyitotta meg Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a magyar, de európai és világviszonylatban is első osztályú, mo­numentális „kultúrházat”. A megnyitón a Nemzeti Filharmoni­kus Zenekar adott koncertet; felcsendül­tek Liszt, Kodály és Bartók művei. A szü­netben félórás összeállítást láthattunk, melyet az épület tervezőivel, kivitelezői­vel és mindazokkal készítettek, akiknek szerepük volt e hatalmas vállalkozás lét­rejöttében. Az emlékezetes kulcsügy mellett sike­rült egy további meglepetéssel szolgál­niuk a szervezőknek, hiszen senki nem gondolta volna, hogy a jelen lévő Jósé Carrerasnak egyetlen énekhang sem fogja elhagyni a torkát... Ezt hívják „jelen lé­vő, de jelen nem való létnek”? Mindezektől eltekintve a Művészetek Palotája csodálatos; belső kidolgozott­sága, akusztikai mutatói, befogadóké­pessége bárhol a világon felvenné a ver­senyt a hasonló célt szolgáló társaival. Valóban alkalmas lesz ez a hely arra, hogy bölcsője legyen a magaskultúrá­nak, amelyre elengedhetetlen szüksége van minden népnek - különösen a mi­énknek. ■ Kapi Dániel Színes példákkal illusztrált időutazás részesei lehettek az érdeklődők Szabolcs Éva jóvoltából március 16-án a Deák téri gyülekezet nagytermében. A Deák téri Evangéli­kus Szabadegyetemen Változó világ - változatlan gyermekkor? A kicsinyített felnőttől az infantilis ifjúságig? címmel tartott előadásában az ELTE Neveléstudományi Tanszéké­nek docense ismertette, miként változott a gyermekekről alkotott kép a 17. századtól napjainkig. Referátumában a felnőtt-gyerek viszony ábrázolása során bemutatta a „modem európai gyermeket”, a bájos kisdedtől eljutva korunk „kis felnőttjéig”. A sza­badegyetem következő alkalmának vendége április 20-án ár. Csepregi Zoltán és ár. Krá- nitz Mihály lesz. A téma: Ökumené és az Ágostai hitvallás. 475 éves a Confessio Augustana. ■ Orosz Gábor ViKTOR/elvétele 250 éves a konfirmáció Magyarországon A Magyarországi Evangélikus Egyház Néprajzi Munkacsoportja tudományos konferenciát szervez 250 éves a konfirmáció Magyarországon címmel. Helyszín: Buda­pest V., Deák Ferenc tér, gyülekezeti terem. Március 31., csütörtök 10.00: Megnyitóbeszédet mond Gáncs Péter püspök 10.20: Kertész Botond - A konfirmáció története 10.40: Hafenscher Károly - Liturgia-e a konfirmáció? (Az áldás pontja és folyamata) 11.00: Gáncs Péter - A konfirmáció szerepe a gyülekezetépítésben 11.20: Hemád Tibor-A konfirmáció gyakorlati kérdései 12.00: Balog Eszter-A konfirmációi oktatás 13.40: Voigt Vilmos - Katechizálás, konfirmáció, vizitáció 14.00: Sándor Ildikó - Szlovák és német hagyományok a rákoskeresztúri konfirmá­cióban 14.20: Bíró Anna - Konfirmáció Pilisen 15.00: Németh Tibor - Konfirmáció Bakonytamásin 15.20: Veres Emese-Gyöngyvér - A konfirmáció gyakorlata a barcasági csángó gyüle­kezetekben 15.40: Lakatos-Bakó Melinda - Konfirmáció Halmágyon 17.00: Kiállításmegnyitó az Evangélikus Országos Múzeumban Április 1., péntek 10.00: Szacsvay Éva - Szokásértelmezés és jelentések a kalotaszegi konfirmációban 10.20: Nagy Varga Vera - Konfirmáció a ceglédi Nagytemplomban 10.40: Kászoni Zsófia - Konfirmáció a Homoród menti unitáriusoknál 11.30: Győri János Sámuel - Filmvetítés „írjon képaláírásokat!” Eric Till Luther című filmjének jelenetfotói szegélyezték az Evangélikus Élet február 6-i számának panorámaoldalát. Olvasóinkat képaláírások szövegezésére biztat­tuk, azt ígérve, hogy „akik beküldik szerkesztőségünk címére a sorszámmal ellá­tott fotókhoz illő képaláírásokat”, azok között kisorsoljuk a film - előrelátható­lag májusban megjelenő - DVD-változatának három példányát. Rejtvényjátékunk nyertesei: Markó Mihályné (Bököd), Evangélikus Nőegylet (Sárvár) és Tapolcai Tamás (Sopronnémeti). Gratulálunk a nyerteseknek! A DVD-t a nyereményt felajánló Budapest Film postázza számukra. „Krisztus irgalmából élünk!” Beszélgetés Madocsai Miklóssal ► Madocsai Miklós Budapesten szüle­tett 1930-ban. A Lónyay Utcai Református Gimnáziumban érett­ségizett. Teológiai tanulmányai alatt Budaker Oszkár és Veöreös Imre otthonigazgatók voltak nagy hatás­sal rá. Miután végzett, Fehérvár­csurgóra került segédlelkésznek egy évre, majd egyéves Deák téri szolgálat következett. 1956 októbe­rétől harminchárom éven át a budavári gyülekezet lelkésze volt, és jelenleg is e gyülekezet aktív tag­ja feleségével együtt. Madocsai Miklóssal hetvenötödik születés­napja alkalmából beszélgettünk.- Három és fél évtizedes lelkészi munkával a háta mögött Miklós bácsi a gyülekezeti szolgá­lat melyik területét tartja a legfontosabbnak?- A gyülekezeti lelkipásztor szolgálatá­ban éppen az a nehéz, az az emberfeletti feladat, hogy a munka minden területe egyformán fontos. Néhány gyereknek vasárnapi iskolában jézusról beszélni éppen olyan felelősségteljes feladat, mint egy nagy ünnepi istentisztelet. Ha beteg­ágy mellett keresem a szívhez szóló, vigasztaló igét, vagy éppen utcán találkoz­va váltok néhány szót konfirmandusom édesanyjával, tudnom kell, hogy szavai­mért mindenképpen számadással tarto­zom. Számomra a legnehezebb szolgálat a vasárnapi igehirdetés volt. A szószékről lejövet mindig így imádkoztam: „Uram, bocsásd meg ezt a prédikációmat is.” A legtöbb öröiriöt a családlátogatásban találtam. Egy-egy otthon légköre, a meg­hitt beszélgetések élménye segített abban, hogy a lelkészi szolgálatnak ne csak terhét érezzem, hanem lássam a szépségét is.-Voltak olyan családlátogatások, amelyek­re különösen is szívesen emlékezik vissza?- Talán az ünnepek előtti úrvacsora­osztások jelentették a legtöbbet szá­momra. Volt, amikor az ágy melletti éjje­liszekrényen már ott volt a virág, a gyer­tya, a beteg szemében pedig a vágyako­zás az úrvacsora ajándékaira, a bűnbo­csánatra és az örök élet reménységére. De nem tudom elfelejteni azt a pillanatot sem, amikor Margit néni a befejező áldás után hátrahanyatlott párnájára, és azt mondta: „Olyan boldog vagyok!”- Tudomásom szerint Miklós bácsi nem mindig gyülekezeti pásztorként kereste a kenyerét. Hat éven keresztül valami egészen mással foglalkozott. Hol dolgozott, és volt- e ennek valamilyen hatása a további pályájára?- 1961-ben a politikai helyzet arra kényszerített, hogy lelkészi szolgálato­mat ideiglenesen feladva gondoskodjam a családomról. Mint a „klerikális reakció” reprezentánsa nehezen kaptam állást. Végül segédmunkásként alkalmaztak a Kőbányai Gyógyszerárugyárban. Hatéves „tanulmányutam” alatt sokat tapasztal­tam. A „győztes proletariátus” három műszakban dolgozó, kimerült asszonyai­val, a földjüktől megfosztott, Pest környé­ki parasztokkal és a „terv” túlteljesítéséért harcoló műszaki értelmiséggel együtt dolgozva egészen közel kerültem testvé­reimhez, az emberekhez, s ez későbbi szolgálatomat is meghatározta.- A diakónia és a Fébé Evangélikus Diako­nissza Egyesület közel áll szívéhez. Tudjuk, hogy ez a munkaág sokat változott az elmúlt évtizedek alatt, ma más formában működik, más igényeket elégít ki, mint harminc vagy ötven évvel ezelőtt. Sok évtizedes tapasztalatai birtokában hogyan látja a szeretetszolgálat szerepét, jövőjét?- Aktív szolgálatom utolsó tíz évében, Túrmezei Erzsébet főnök asszony mellett voltam a Fébé lelkésze. Teljesen új mun­katerület volt ez számomra, bár hitem­ben az irgalmas szeretet, a diakónia irán­ti elkötelezettség mindig az első helyen állt. Ez pedig elégségesnek bizonyult ebben a szolgálatban. A szerzetesi, dia­konissza életformát ma sokan elavultnak tartják, és nem látják jövőjét. Azonban eleve kizárni ezt a lehetőséget sem sza­bad, nagyon esetleges történeti érvekre vagy divatos áramlatokra hivatkozva. Bizonyosan szükség van új formák kere­sésére, ezt külföldi példák is mutatják. De szabad-e megfosztani férfiakat és nőket attól a másik lehetséges életformától, amelyben elhívatásuk szerint Istennek és embereknek kívánnak szolgálni? Termé­szetesen ez nem egy „magasabb rendű, szentebb státus”, csak más, mint az édes­apák és édesanyák hivatása. A szervezett diakóniai munka mellett természetesen elengedhetetlen a gyüle­kezeti tagok diakóniai szolgálata. Van néhány gyülekezet, ahol a lelkészek mel­lett főállású diakóniai munkást is alkal­maznak, hiszen óriási az igény az idősek és betegek házi gondozására. Ezenkívül az alkalomszerű, aktuális szeretetmun- ka is nélkülözhetetlen. A hithez hozzá­tartoznak az irgalmasság cselekedetei. Ezek nélkül a hit semmit sem ér.- Úgy tudom, Miklós bácsi évtizedek óta boldog házasságban él. Hogyan ismerkedtek meg egymással?- A budavári gyülekezet ifjúságában találkoztunk. Amikor először vettük együtt kezünkbe a Bibliát, az Útmutatóban Jézusnak ezt az ígéretét olvastuk: „.. .íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezeté­ig." Ennek tudatában, örömében és reménységében élünk együtt már több mint ötven éve. A számítógépem monito­ra mellett ott van feleségem gyermekkori fényképe. Sokszor rátéved a szemem.- Miklós bácsiék szolgálatukkal, egész éle­tükkel Isten országát építették Márta nénivel együtt azt adták, adják tovább, amit felülről kaptak És mit kaptak a hosszú évek során a budavári gyülekezettől?- Ez a gyülekezet hatvan éven keresz­tül lelki otthonunk volt. Itt hallottuk meg Isten hívó szavát, itt volt a konfir­mációnk, az esküvőnk, gyermekeink, unokáink keresztelője. Ma is ebben a közösségben élünk. Sok áldást és örö­möt jelent ez a testvéri közösség.- Miklós bácsi mit helyezne leginkább a mai fiatal lelkészek szívére?- Örülök, hogy fiatal lelkész testvére­inknek sokkal több a lehetőségük a szol­gálatban, mint nekünk volt. Az alapfel­adat a generációk váltásával azonban nem változik: legyünk irgalmas társai azoknak, akiket ránk bízott irgalmas Megváltónk, jézus Krisztus. Ez úgy lehet­séges, ha a gyülekezetnek nem hivatal­nokai, menedzserei vagy éppen elöljárói vagyunk. Tudatában kell lennünk annak, hogy mi is Krisztus irgalmából élünk, rászorulunk segítségére. Ezen túl szüksé­günk van a gyülekezet megértő és meg­bocsátó szeretetére, imádságára és akti­vitására is. A lelkész szolgáló közösség nélkül, egyedül, magányosan nem tudja betölteni hivatását. ■ Horváth-Hegyi Olivér Volt egyszer egy háború ► Néhány éve megjelent egy könyv Az elfelejtett háború címmel. A hat­vanöt évvel ezelőtti finn-szovjet háborúról szól. Való igaz, hogy a magyar közvélemény a második világháborúnak ezt az eseményét elfelejtette, nem gondol rá, és a háborúról szóló mostani írások­ban is alig olvashat róla. A szovjet-német megnemtámadási - valójában szövetségi - szerződés (ismert nevén: Molotov-Ribbentrop-paktum) megkötése után Sztálinban mániákus vágy támadt arra, hogy utánozza Hitlert. Egyéb szándékai között szerepelt a Len­gyelország elleni német hódító háború „lemásolása”. A hódítás célpontjául Finn­országot szemelte ki. Az előkészítés pri­mitív ügyetlensége ugyanolyan volt, mint három-négy hónappal azelőtt Né­metországban a Lengyelország elleni agresszió ideológiai és szónoki nyitánya. 1939. november 30-án indult meg a támadás: a másfél száz milliós birodalom rohama a négymilliós kis nép ellen. De bekövetkezett az, amire a világ nem szá­mított, Sztálin pedig a legkevésbé: a támadás elakadt az első kilométerek után. Hónapokon át folyt a viaskodás a Jeges-tengertől a Finn-öbölig. A szovjet hadsereg őrlődött, egyre újabb és újabb hadosztályokat irányítottak Karjalába egyre távolabbi területekről; a finnek emberfeletti bátorsággal és leleményes­séggel harcoltak. A morális tartás bámu­latos példáit adták. Az oroszokban nem működött semmiféle morális erő, a mar­xista „nevelés” az ilyen idealista tulajdon­ságokat kiölte belőlük. Egyet azonban tudtak és megértettek az orosz katonák: nem a hazájukat védik. (Mennyire más­ként fogták a fegyvert később, amikor a hitleri agressziót kellett megállítaniuk!) Az egész világ a finn népet biztatta, csak a náci Németország állt ki Sztálin mellett. Hazánkban is nagy volt az izga­lom. Önkéntesek indultak az északi nyelvrokon megsegítésére. A templo­mokban, az egyházi sajtóban minden­napos téma volt a finnek helytállása. A protestánsok - reformátusok, evangéli­kusok egyaránt - a finn nép erős hité­nek, Istenbe vetett szilárd bizalmának tulajdonították a sikert. A katolikus megnyilatkozások a vallási háttér vonat­kozásában óvatosabbak voltak - ez ért­hető a Horthy-korszak felekezetközi viszonyainak ismeretében -, de a finn csodát a katolikus szervezetek, hívek és iskolák is lelkesen dicsérték, ünnepelték. Az biztos, hogy a harcoló nép tudato­san fordult Isten felé, sőt még missziót is vállalt. Azt beszélték nálunk, hogy kará­csony éjszakáján a finn fedezékekben részleteket olvastak fel az evangéliu­mokból orosz nyelven, és elektromos úton kihangosították, úgy, hogy a szov­jet katonák hallják és értsék... A finnek akkor is, később (1941-44) is gyűlölet nélkül harcoltak; háborújukat nemzeti önvédelemnek tartották, nem pedig ke­resztes hadjáratnak. De a csoda ereje sem örök. Három hó­nap múlva a finn nép és hadsereg kime­rült. Svéd és amerikai barátaik egyezke­désre biztatták a finneket. Sztálin tudo­másul vette, hogy Finnországot nem tud­ja a birodalmához csatolni; az amerikai nyomás is arra szorította, hogy elégedjen meg területnyereséggel. A szovjet hadse­reg is elerőtlenedett, iszonyú veszteségei voltak emberben, hadianyagban, repülő­gépekben, de főleg erkölcsileg. Egy olasz lap azt írta: Sztálin érezte, hogy remeg a lába alatt a föld, és fékezett. Megszerezte Karélia nagy részét és Petsamót, az északi kikötőt, ahol a sarkvidéki télen sem fagy be a tenger. Mindez fájdalmasan érintette a legyőzőiteket, hiszen az elveszett föl­dön született meg hajdanán a finn nép, ott énekelték és ott gyűjtötték össze nem­zetteremtő hőskölteménnyé a Kalevalát. Hatvanöt éve, 1940. március 12-én délben elhallgattak az ágyúk a „magas Északon”. ■ Dr. Bán Ervin János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom