Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-03-27 / 13. szám
„- Tisztelendő úr, ránk rmrr ~ 6*lfck ifik w „Az evangélikusok negyvenfő„Az ókeresztény időkben több „A szószékről lej övét mindig így t mosolygott a Jézus! V nyi kis csoportja sírva vett tőle alkalommal is vita tárgyát imádkoztam: »Uram, bocsásd 1 rángatta meg a pap ruháját ' jV/úBÉl búcsút épülő temploma előtt." képezte, hogy pontosan mikor meg ezt a prédikációmat is.«” egy apróság.” Ik Krisztus közöttünk - 6. oldal 1 w .4 jB Jí fj mm >► f5° hunyt el Mária ‘ V Dorottya nádomé - 13. oldal is ünnepeljék a húsvétot.” !► Naptártörténet... -15. oldal ► Beszélgetés Madocsai Miklóssal m -14. oldal Jgj A keresztfa titkáról 2. oldal Az élet ünnepe !► 3. oldal A hittanérettségi kérdéseiróí ► 5. oldal Szlovák/német melléklet !► 7./10. oldal Dedinszkv Gyula emlékezete !► n. oldal Árnyék és fény Passiójáték teológusfeldolgozásban 2005 nagyhetében Az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológushallgatói körében hagyomány, hogy a nagyhéten évről évre felkerekednek, és sorra látogatják egyik megyénk evangélikus gyülekezeteit (természetesen mindig más-más megyére esik a választás), és saját interpretációjukban szolgálnak passiójátékkal. Az evangéliumhirdetés egyik áldott eszköze ez, lényegesen több afféle „játéknál”. Inkább szívét-lelket megragadó, hitmélyítő, hiterősítő vállalkozás - előadni csakúgy, mint a templompadban ülve Krisztus értünk hozott áldozatán elmélkedni. Idén a Veszprém megyei gyülekezetekben vendégeskednek vezetőjükkel a leendő lelkészek (ez évben a harmadéves teológusok), ám előtte - szintén hagyományosan - még Budapesten is bemutatták, hogyan dolgozták fel ők, a huszonéves fiatalok ma, 2005-ben Krisztus szenvedéstörténetét. A zuglói evangélikus templomban és - örvendetes módon az ökumené jegyében - a Szent Rókus- kápolnában is tartottak egy-egy előadást. E sorok írója az utóbbin vett részt egy még téliesen hideg, márciusi estén. !► Folytatás a 3. oldalon Az igehirdetés művészete Könyvbemutató a hittudományi egyetemen ► A homiletika az igehirdetés tudománya. Abban segíti a lelkészt és a lelkészi pályára készülőt, hogy Isten üzenetét érthető, befogadható módon közvetítse a mai hallgató számára. Mitől unalmas egy prédikáció? Mitől életteli és megszólító? Hogyan lehet Isten örök igéjét a ma élő emberhez eljuttatni? Martin Nicol Dramatizált homiletika című műve új szemlélettel közelíti meg e kérdéseket. Ebből kaptunk ízelítőt március 16-án délelőtt az Evangélikus Hittudományi Egyetemen a német szerző magyar fordításban - a Luther Kiadó gondozásában - most megjelent könyvének bemutatóján. Rendhagyó „homiletikaórán” vehettek részt a könyvbemutatóra összegyűlt teológushallgatók, lelkészek, teológiai tanárok és az érdeklődők. Három előadó szólalt meg egymás után, hogy három különböző megközelítésben zenével és képekkel illusztrálva - mutassa be a dramatizált homiletikának, a prédikáció e - nálunk még új - formájának alapjait. !► Folytatás a 3. oldalon Martin Nicol előadását Magyart Márton örökítette meg Az egyház és a zene szeretete Virágvasárhap többszörösen is ünnepi istentisztelet zajlott a Nagytarcsai Evangélikus Egyházközség templomában: D. Szebik Imre, az Északi Egyházkerület püspöke, valamint a gyülekezet lelkésze, Baranka György ekkor szentelte fel a templom felújított orgonáját. Az istentisztelet felütéseként a nagy- tarcsai-péceli vegyes kar Bálint József vezényletével Harmat Artúr Virágvasárnapi passió-turbák című művét adta elő. A kórusmű érdekessége, hogy az énekkar a passióból csak a tolongástól, zűrzavartól hangos tömegjeleneteket (turbák) énekelte, a darab többi részét Baranka György az oltár elől olvasta fel. Az istentiszteleten Szebik Imre Zof 3,14-17 alapján hirdette Isten igéjét. A gyülekezet felújított orgonájának szentelése alkalmából megtudtuk, hogy a nagytarcsai gyülekezet példás adakozása révén két hónap alatt összegyűlt a munkálatokhoz szükséges másfél millió forint. A tavaly - válaszként a kántorok észrevételeire - önkéntesen adakozni kezdő néhány gyülekezeti tag elszántságát látva a presbitérium úgy határozott, hogy a 2004. év úgynevezett borítékos adományát az orgona felújítására fordítja. Így az ezeregyszáz fős nagytarcsai gyülekezethez tartozó valamennyi család adománya hozzájárulhat a közösség zenei életének magasabb színvonalon való műveléséhez és az egyház Urának méltó módon történő ünnepléséhez. Ezzel a nagytarcsai gyülekezet jézushoz való ragaszkodásáról, iránta és egyháza iránt érzett szereteté- ről tett bizonyságot. ■ Horváth-Hegyi Olivér Hálaadás nagypéntekért Lukács evangéliuma megemlékezik arról, hogy Urunk tíz leprás embert meggyógyított, közülük azonban csak egy tért vissza hozzá, hogy leborulva előtte hálát mondjon a Mesternek. Ez az egy is Samáriából, tehát nem szorosan az övéi közül való volt. Tanulságos történet ez. Gondolkozzunk csak el, hányszor hiányoljuk az Úr hatalmát és gyógyító erejét, hányszor „tesszük felelőssé” az élet Urát, ha baj, kárhozat, szenvedés sújt le ránk! Hogy engedheti ezt az Úr? Hogy tehette ezt velünk, mikor mi „oly kegyesek és tiszták” vagyunk? Tehát a baj, a szenvedés mindig eljuttat az istenkérdéshez. Istenszomjúságunkból azonban ritkán fakad annyi erő, hogy igaz hitre is jussunk általa. A jót, az áldást saját tehetségünknek vagy más emberek érdemének, ügyességének, jóságának könyveljük el. Különös ez a szelektív memória. Valami ősi, mélyen gyökerező bizalom, amely kiszolgáltatott életünk fenntartójához fűz, kihull az idők rostáján. Sokan gondolják azt, hogy mindent megkaphatnak sok pénzért, jó kapcsolatok révén és rámenős igyekezettel. Pedig mekkora tévedés ez! Oly sokszor feledjük, hogy voltaképpen mi is, ki is az, ami vagy aki kimentett félelmeink vergődéséből, ellenfeleink hálójából, betegségek szorításából. Legfeljebb - és most elnézést az őszinte kivételektől - egyszer-egyszer, olykor látványosan, akár egy kis önmutogatás formájában, nagy hallgatóság előtt teszünk bizonyságot. Pedig megvan a módja annak is, hogyan róhatjuk le hálánkat a nagy Gyógyító előtt, aki bajaink, szorongásaink, gondjaink közepette megsegít. Bizony nem véletlenül tanított minket Jézus már sok évszázaddal ezelőtt helyesen imádkozni. Az igazság az, hogy az a bizonyos belső szoba, titkos kamra mindenkinek a rendelkezésére áll. Bármely nyomorúságban vagyunk is, mindannyiunknak van ilyen helye. Valóban, Urunk elé akkor is egyedül kell lépnünk, ha szeretteink valamelyikének ügyét visszük elé. Egyedül lépünk oda, egyedül tesszük le fohászunk tárgyát kegyelmes színe előtt. A modem lélektan is azt tanítja, hogy bizonyos lelki harcokat bizony nem illik a külvilág elé tárni. Vannak csaták, amelyeket egyedül, mások nélkül kell megvívni. De persze mégsem egyedül, hanem Urunk Lelke segítségével. És ezekben a nagy belső harcokban mindig megvallhatjuk tartozásainkat, nagy-nagy adósságunkat. Hálánkat a bűnbocsátó szeretetért, a megváltó kegyelemért. Nem kell naponta elmenni a Golgotához, de naponta emlékezni kell reá. Mérhetetlen adósságunk van ugyanis. Bár ingyen kegyelemből élünk, de nem olcsó kegyelemből. Mit is jelent ez? Mi ingyen kaptuk a kegyelmet, de drága áron váltattunk meg, és ezt csak a hit bátorsága által lehetünk képesek felfogni. Miért is nem gondoljuk át igazán? Nem érünk rá hálát adni érte? Igen nagy baj ez, mert sok lelki meghasonlás forrása. Elhatározó felismerésre kell jutnunk, meg kell látnunk, mit is tett értünk Urunk! És ne szégyelljünk megállni előtte csendben, alázattal és szerényen. És ne szégyelljük megvallani: „Igen, Uram, köszönöm, hogy megsegítettél, mert magamban gyámoltalan és esendő vagyok, a legkisebb próba is kihoz a sodromból, nem fő erényem a béketűrés, annál inkább a bosszú és a nagy szavak hangoztatása. De te, Uram nem is mondtál ellent a téged gyalázó vad indulat hevében cselekvő tömegnek. Alázattal és végtelen megadással tűrtél. Imádkoztál a hóhérokért, mert bár tettük az égre kiáltott, mint Ábel kiontott vére egykoron, nem mérték fel cselekedetük rettenetes súlyát!” Lássuk be, az imádság ott, a Golgotán minden idők bűnös embereiért szólt. Nemcsak a látványosan nagy gonosztevőkért, hanem igazából mindenkiért, hiszen a bűn kicsiben is bűn. John Donne-nak az Akiért a harang szól című Hemingway-regény mottójaként elhíresült sorai szerint: sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” Érted is szól. Tovább szőve a gondolatot, az imádság ott a keresztfán minden idők emberéért szólt és szól. Érted is szól. Értünk is szól. Meghalljuk-e ezt az imádságot - az Úr halk és szelíd hangját? Halkítsuk hát le végre lelkűnkben a mindennapok zaját, gondolataink néha bántóan hamis zörejét! Lépjünk egészen közel ahhoz, aki szól és hívogat. Nem mennydörgéssel, nem riadóval, hanem egyszerű szavakkal. Olyan egyszerűekkel, amilyeneket sem korábban, sem azóta nem írtak le. O mindannyiunk kincse; a Szentírás legszebb lapjain nyújtja át testamentumát - a keresztfán elmondott utolsó szavai által. Ezek között is különösen fontosak a következők:,Asszony, íme, a te fiad! (...) íme, a te anyád!” (Jn 19,26-27) Lehet- e ennél szebben kifejezni, milyennek képzelte el az emberszerető Isten teremtése ékességét? Ádám után Jézusban. Aki ezt megérti, a lényeget értette meg. Keresztfa titka fog tündökölni szemében, hogy azután húsvét és a Szentháromság csodájává magasztosuljon. ■ Dr. Tróznai Tibor MAGYARORSZAGI Technikái szár www.evangelík < * V
