Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-03-27 / 13. szám
2 2005- március 27. FORRÁS "Evangélikus ÉleC? ÉLŐ VÍZ Az önkéntes véradó Őszintén be kell vallanom: gyáva vagyok. Egész életemben rettegtem mindenféle orvosi beavatkozástól. Már akkor a rosszullét kerülget, ha megérzem egy rendelőintézet vagy a kórház szúrós fertőtlenítőszagát. A rendelő előterében falfehéren várom ki a sorom, és csak akkor nyugszom meg, ha szúrás, vágás és egyéb beavatkozás nélkül átvészeltem a vizsgálatot. Ugyan most már próbálom racionálisan mérlegelni a lehetséges következményeket - ezért idővel megbarátkozom egy esetleges injekció vagy vérvétel gondolatával önkéntes véradásra még soha nem szántam rá magam. Mindig hősként tekintettem azokra, akik néhány havonta vállalják a szúrást, és csaknem fél liter vérrel támogatják egy idegen ember gyógyulását. Elismerem cselekedetük fontosságát, bennem azonban sajnos még mindig nagyobb a félelem, mint a segítőkészség. Akkor sem vettem erőt magamon, amikor gimnáziumi osztálytársaim a matematikadolgozat helyett választották a véradó állomást. „Még sört is adnak, meg csokoládét!” - mondták. Én viszont inkább vizet ittam az iskolában, és vállaltam a nehéz számolást. Szégyenkezve nyitom ki az újságot, amikor napokig vérhiányról cikkeznek, amikor elhalasztott műtétekről és várakozó betegekről számol be a sajtó. „Olyan típus vagyok, hogy biztosan lezuhanna a vérnyomásom, és elájulnék már az első deciliter vérveszteség után” - próbálom nyugtatni a lelkiismeretemet, miközben magam is tudom, hogy ez csak kifogás. A böjti időszak és keresztény hitünk visszatérő kérdése: mit tett az Úr Jézus a Golgotán? Vérét adta. Jól ismerte a korabeli kivégzési eszközöket, a hosszú kínzást, a megaláztatást, a korbácsok húsba markoló ütését, a szögek nagyságát. Mégsem fordult vissza a jeruzsálemi úton. Nem mérte a vérnyomását, sör helyett ecetes szivacsot kapott az asszisztáló katonáktól. Mindezt pedig értünk tette. Vérével nem egy, nem kettő, nem néhány tucat ember életét mentette meg, hanem mindannyiunkét, akik elfogadjuk tőle ezt az ajándékot. Bűnösökét, gonoszokét, szeretetlenekét. Azo- két is, akik még arra sem képesek, hogy egy tűszúrással hozzájáruljanak mások gyógyulásához... ■ László Jenő Csaba A nagyhét, illetőleg a húsvét igehirdetési textusmagyarázatai lapunk 8-9. oldalán olvashatóak. SEMPER REFORMANDA „Rendkívüli és hallatlan ige, melyet ésszel felfogni soha, hanem csak hinni lehet, hogy Krisztus halott, és mégis él. Úgy halott, hogy benne a halál hal meg minden hatalmával egyetemben. Mindez pedig vigasztalásunkra szól, hogy higgyük és megértsük: a halál elvesztette minden hatalmát.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) A keresztfa titkáról ► A kelenföldi gyülekezeti teremben március 10-én délután folytatódott az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE) által szervezett, Hitünk titkai című beszélgetéssorozat. Szakács Tamás kezdőáhítata után Véghelyi Antal lelkész tartott előadást a keresztfa titkáról. A sajátos és gondolatainkat magával ragadó előadás a keresztfa titkát mint igazi keresztény misztikumot szemléltette. A keresztény egyház történetében mindvégig jelen volt, van a misztika, vagyis a közvetlen tapasztaláson túli ismeretszerzés az érzékeinkkel való (empirikus) tapasztalás útján megismerhetetlen valóságról. A görög „müsztérion” szó egyik jelentése: titok. A hit emberi értelemmel fel nem fogható „titkait": Istent és Isten mennyei világát akarta a középkori keresztény misztika extázisbán, egyfajta önkívületben megtapasztalni. Luther felismerte, hogy a szerzetesi misztika a kereszt útját lényegében az ember Istenhez vezető htjaként írja le, míg a valós irány pont fordított: a kereszt útja Istennek az emberhez vezető útja. Ezen az úton pedig kizárólag a hit járhat, nem az extázis. Ugyanakkor maga a hit nem az emberből kiinduló vagy az emberből származó dolog. Luther szerint a hitnek az emberben alapja sincs. Bár én hiszek, a hit mégsem az enyém. A cselekedeteim az enyéim, mindenestül hozzám tartoznak, de a hitem nem. A hitem nem az én kinyújtott csápom Isten felé, hanem Isten „csápja”, amellyel engem elér, és amely által kinyilatkoztatja magát. Isten nemcsak ismereteket ad magáról a hit útján, hanem önmagát adja. Luther szerint ahogyan az úrvacsorában valósággal jelen van Jézus, a hitben szintén Isten maga van jelen - rejtőző formában. Elrejtőzik, de csak azért, hogy kinyilatkoztassa magát! Ezzel minden érzéki úton nyert tapasztalatnál szilárdabb és biztosabb tapasztalathoz juttat önmagáról, irántunk való jóindulatáról, bűneink bocsánatáról, egyszóval szeretetéről. A hitben Isten jön el hozzánk, hogy átöleljen szeretetével. A hit tehát a kereszt teológiájának koordináta-rendszerében nem áll szemben a misztikával, hanem a hit maga a misztika! A protestáns közgondolkodásban „az ige egyháza” önmeghatározás helytelen értelmezése gyakran megszegényíti hitünket. Hit természetesen nem lehetséges az ige mellőzésével. A hitet a Szentlélek az ige által teremti, tartja fenn és táplálja. Az ige célja azonban nem csak az, hogy értelmünket annak belátására juttassa, hogy „ilyen vagyok én, ilyen az Isten”. Az ige az Isten jelenlétében való átélés szintjén ad tapasztalatot arról, hogy én ki vagyok, hogy aztán önmagam valóját átélve tapasztaljam meg azt is, hogy ki az Isten. Ezért mondja Luther, hogy a passió nem egy kétezer évvel ezelőtti történet, hanem - helytől és időtől függetlenül - Isten története velünk. Teljesen mindegy, hogy hol és mikor hallgatjuk a passiót, annak csak akkor van értelme, há a hallgatás által - így mondja Luther - valósággal belevonatunk. Az üdvösség minden ember számára kész. Automatikusan azonban senki sem részesülhet benne. Luther számára a részesedés a valódi tét. Éppen azért, mert maga a hit titok, misztérium, nem áll az ember hatalmában. Nincs semmi értelmes, józan magyarázata, mert nem tőlem van, alapja sincs bennem, nem is belőlem fakad, mégis valóság. És a hit tapasztalata Isten üdvözítő szeretetéről olyan bizonyosság, amely Isten kinyilatkoztatásából ered, és amelyben Isten maga van jelen. Amennyire hiszem, annyira már itt és most is az enyém! A hit olyan titok, amelynek forrását nem a homály, hanem a fény teszi a földi érzékek számára láthatatlanná. A hitben ugyanis a „keresztfa titka tündököl”. A kereszt teológusának a hit útja nem az extázis és nem a homály misztikáját, hanem a fény misztikáját jelenti. Mély titok, de nem sötét titok, hogy Isten kiben teremti meg az üdvösségben való részesedés egyetlen feltételét, kinek adja meg a hit ajándékát. Megadja mindenkinek, aki gyermeki bizalommal kéri, aki saját csődjét felismerve nem lázad, hanem az evangéliumból jól ismert módon, ezekkel a szavakkal kéri: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” (Mk 9,24) ■ Kovács László Veit Stoss Krisztus-szobrának részlete (1520 körül) - Nürnberg, Sebaldus-templom Oratio cecumenica Köszönjük neked, Istenünk, húsvét hajnalát! A tiszta, verőfényes reggelt, az elhengerített követ. Az angyal szavát. Győzelmedet. Mindezért örvendező szívvel kiáltjuk bele mi is a világba: Az Úr feltámadt! Az Úr valóbanfeltámadt! Megvalljuk neked, hogy sokszor csak a lezárt sírkövekig lát a szemünk. Nem látjuk a kövek között megbúvó virágot. Nem látjuk a haláltól az életet. Erősítsd bennünk a hitet, hogy te legyőzted a halált, megtörted hatalmát. Erősítsd bennünk a reményt, amikor reménytelenség gyötör bennünket, hogy több az élet, mint hatvan-hetven esztendő! Hogy tudjuk kiáltani: Az Úr feltámadt! Az Úr valóban feltámadt! Kérünk, Urunk, segíts arra, hogy húsvét hajnalának fénye megvilágítsa hétköznapjainkat! Megtörted a bűn hatalmát, segíts, hogy utunkat a te győzelmed erejéből tudjuk végigjárni! Olyan sok bukás és kudarc van már mögöttünk. Tudjuk, hogy nélküled vesztesek vagyunk, és hisszük, hogy veled győzhetünk. Ezért hirdetjük: Az Úr feltámadt! Az Úr valóban feltámadt! Urunk, szeretetedbe ajánljuk a betegeket, a megfáradtakat, az elesetteket. Engedd megtapasztalniuk erőtlenségükben a te erődet! Megszomorodott szívüket vigasztald szereteted által! Segíts minket arra, hogy nyomdokodba lépve el tudjuk vinni hozzájuk is húsvét örömhírét: Az Úr feltámadt! Az Úr valóbanfeltámadt! Oltalmadba ajánljuk egyházunkat. Segítsd, hogy a tőled kapott világosságot sugározza szerte a világba! A békétlenségbe vigye a békességet, és az igazságtalanságban merje az igazságot szólni. Adj növekedést gyülekezeteinknek! Könyörgünk a keresőkért, a kételkedőkért, a bizonytalanokért. Ajándékozd meg őket Lelkeddel, hogy meghallják az Életet teremtő húsvéti hírt: Az Úr feltámadt! Az Úr valóbanfeltámadt! Hallgasd meg imádságunkat feltámadott, élő Urunkért, akié a dicséret és a dicsőség mindörökké. Ámen. Exultet HÚSVÉTI ÖRÖMÉNEK ► A Luther-sorozat után és az újonnan induló sorozat előtt kerüljön elénk húsvét ünnepén az az ősi liturgikus műfaj, amely ugyan eltűnt a magyar protestáns használatból, de szövegében, tartalmában, biblikus mondanivalójában érdekes „csemege” lehet a húsvét- ra készülőknek. Ma, amikor jó néhány helyen ismét tartanak húsvét hajnali istentiszteletet, érdekes megismernünk annak egyik tradicionális alkotóelemét, a húsvéti öröméneket. A húsvét hajnali istentisztelet több részből áll. Ószövetségi olvasmányokkal - melyek a teremtésről, a bűnbeesésről, a megváltás ígéretéről szólnak - kezdődik, majd ezután következik a fény szertartása. A tűzgyújtás után bevonulnak az égő húsvéti gyertyával, belekiabálják a fizikai és lelki sötétség éjjelébe az evangéliumot: „Krisztus világosságunk”, és következik az Exultet, a húsvéti örömének. Az ének, amelyet eredetileg a diakónus énekel, a nap zsoltárához hasonlóan a latin kezdőszóról kapta a nevét. Ujjon- gás - ez az első szó, s ez kíséri végig az egész éneket. Az amúgy is sok képet és jelképet hordozó húsvéti szertartás a világ világosságát, Jézus Krisztust hirdeti számunkra, aki a sír és a halál sötétjéből előlépett, feltámadottként megjelent, és köztünk van, világosságával beragyogja a világot, benne életünket. Krisztus a mi világosságunk - visszhangzik a liturgia e részének örömteli felkiáltása. Miközben zeng az ének, „felöltöztetik” a húsvéti gyertyát, amelyre ráhelyezik az évszámot (a húsvéti örömüzenet mára szól, most aktuális!); elhelyezik az öt szög jelét - hiszen a kereszt útja vezet húsvétig, a szenvedés és halál útján átjutott el Krisztus az Életbe, hogy prototípusa („első zsengéje”) legyen a feltámadásra váró holtaknak. Mire az Exultet véget ér, a kezdetben sötét templom már fényárban úszik, hiszen a Krisztust jelképező gyertyáról ki-ki meggyújthatja a maga gyertyáját. így adhatjuk tovább a húsvéti fényt. Az Exultet minden valószínűség szerint a korai időkben - a 4. században - keletkezett, vagy korábban, de ekkor már énekelték. Szerzőjét nem ismerjük. Ha szövegét vizsgáljuk, rokonságban áll Ambrosius püspök (Szent Ambrus) gondolataival, himnuszköltészetének világával. Sokféle dallam variációja ismert; a legelterjedtebb gregorián forma a 7. században született, és az énekelt próza egyik mesterműveként tartják számon. Az ének három részből áll. A bevezető rész a földieket akarja rábírni arra, hogy énekeljenek együtt, hiszen a mennyekben már zeng a feltámadt, győztes Krisztus dicsérete. A középső (fő) rész - végigvonulva az üdvösség történetén - elmondja húsvét titkát a halálra adott, megölt igazi húsvéti Bárányról, s arról, hogy ő vére árán megváltja, megmenti népe életét. A harmadik, befejező rész könyörög azért, hogy ki ne aludjék a húsvéti gyertyaláng, s hogy ez a fény űzze el a bűn sötét éjjelének árnyait. Az ének tehát meghív a húsvéti örömre, „átismét- li” velünk hitünk titkát, és továbbindít az új, Krisztus világosságában zajló életre. Húsvét olyan páratlan csoda, amelyet nem tudunk szavakkal kifejezni, szükségünk van képekre, zenére ahhoz, hogy elmondjuk az elmondhatatlant: győzött a halálon az élet, megnyílt az üdvösség kapuja, a gonosznak „nincs ereje már, / LITURGIKUS SAROK Reá ítélet vár...” (EÉ 254,3) Krisztus erősebb a halálnál, Úr ő mindenek fölött. Ahogyan egyre több helyen jön össze lutheránus közösség is a húsvét hajnali istentiszteletre, úgy gazdagodik (nyeri vissza gazdagságát) evangélikus liturgiánk. Az Exultet is gyönyörű példa arra, hogy miként koncentrálódik az ige, sőt a Szentírás teljes üdvtörténeti vonala egy énekbe, s hogyan tanít, bátorít, vigasztal, ad erőt. Pál apostol a Filippiben élőket arra biztatja: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek. (...) Az Úr közel.” (Fii 4,4.5b) A mi gyakorlatunkban „adventivé vált” igeszakasz húsvétra is igaz: közel az Úr, hiszen közénk lépett a Feltámadott, él és éltet. Van hát miért örülnünk, ujjonganunk. Ujjongjatok, exultet! - hangzik a húsvéti felszólítás. S ha az ember elkezd a húsvétról énekelni, a sötétségből világosság lesz. „Ujjongjon a föld (...), ujjongjon anyánk, az egyház, az egybegyűlt népek hangos szózatát visszhangozza a templom (...), Krisztus feltámadt (...), Krisztus világosságunk!” H Hafenscher Károly (ifj.) V »
