Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-03-20 / 12. szám

2 2005- március 20. FORRÁS ‘Evangélikus Életi; VI RÁG VASÁRNAP (PALMARUM) - Zof 3,14-17 Nem vagy egyedül! ÉLŐ VÍZ Mi a válaszod? A minap álltam a járda szélén, és vártam, hogy zöldre váltson a lámpa. Mikor meg­láttam a zöld színt, elindultam a túloldal­ra. Át is értem, amikor megpillantottam egy fiatal, vak lányt, aki - botját kezében tartva - mozdulatlanul állt, nem mert el­indulni, mert nem látta a jelzést. Beleka­roltam, és visszafordulva átkísértem az úton. A közeli buszmegállóhoz akart el­jutni, s mikor megkérdeztem, el tud-e menni addig, karomat elengedve, na-- gyón határozottan azt válaszolta: „Per­sze!” Pedig latyakos, csúszós volt az út. A túloldalról visszanéztem, s láttam: sze­rencsésen odaért a buszmegállóhoz. Ha valamire azt mondjuk: persze, ak­kor biztosak vagyunk a dolgunkban. A magabiztos emberek szókincsében gyakran találkozunk a „persze” szóval. Mi, bűnben élő, tévelygő, keresztény emberek vajon tudunk-e olyan egyértel­mű választ adni életünk legfontosabb kérdéseire, mint a vak leány az én kérdé­semre? Hiszel Istenben? Ismered és olvasod a Bibliát? Betartod-e a Tízparancsolat intel­meit? Tudsz-e imádkozni? Első vála­szunk legfeljebb ez lehet: „Talán. Nem mindig.” Hiszel-e abban, hogy Jézus Krisztus keresztáldozata által megbo­csáttatnak bűneid, és örök életet nyer­hetsz? Nem biztos, hogy ezt válaszoljuk elsőre: „Persze, hogy hiszek!” De azután rá kell döbbennünk arra, hogy erre a kérdésre nem lehet bizonytalan a felele­tünk, mert akkor elesünk a latyakos, csúszós úton, és soha nem érünk célba, nem nyerjük el az élet koronáját. A közelgő húsvét, Krisztus keresztre fe­szítése, halála, majd feltámadása felhívja a figyelmünket arra, hogy aki maga vitte bű­neinket a keresztfára, az szeret bennünket, és végigvezet az úton, hogy földi életünk után lakói lehessünk az ő országának. Ha Istentől elnyerjük a hit ajándékát, akkor az maga a kegyelem, s a nekünk szegezett kérdésekre biztosabbá válhatnak válasza­ink, s a „talán” helyett természetes lesz, hogy azt feleljük: „Persze hogy hiszek Is­tenben, az én Uramban.” -,Bizony, tőle, ál­tala és érte van minden: övé a dicsőség mindörök­ké. Amen.” (Róm 11,36) ■ Csaba Piroska „Amikor legkevésbé van kedvünk hoz­zá, akkor kell leginkább imádkoznunk. Csendben várjunk Isten előtt, és mond­juk el neki, milyen hideg a szívünk, és mennyire nincs benne imádság. Néz­zünk fel rá, és bízzunk benne, várjuk tő­le, hogy elküldi a Szentlelket, aki felme­legíti a szívünket, és imádságra indít. A Szentlélek jelenlétének parazsa nemso­kára betölti szívünket, és felszabadultan, nyíltan, komolyan és erővel fogunk imádkozni.” H R. A. Torrey SEMPER REFORMANDA „Nézd magát az Úr Jézust, a te Kirá­lyodat. Neki sincs jó világa, sem di­csősége. Sőt szinte mást sem tesz, mint tűr és tűr - gúnyt, szidalmat s végül meghal rút halállal. Egyetlen fegyvere van, mellyel uralkodik - de csak keveseken -, s ez az igazság, vagyis a szent evangéliom. Ezzel adja Szentlelkét a szívekbe, bocsátja meg a bűnt, s ajándékozza az örök élet reménységét. Mindez azonban el van rejtve az igében. Nem látható, meg sem tapintható. Nincs a ke­zünk ügyében, hanem a remény­ségben.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) Böjt súlyos, sötét csendjében virágvasár­nap felbuzdulása, hangulata érhető tet­ten a zofóniási igében - s talán több is. Biztatás hangzik felénk, bátorítást ka­punk attól az Istentől, aki időtől és kor­tól függetlenül ma is oda akar állni mel­lénk. Jelen akar lenni abban az élethely­zetben, amelyben vagyunk. Kísérni sze; retne minket próbáink, nyomorúsága­ink, gyengeségeink útján; segíteni és ajándékozni akar: örömöt, erőt, hitet. Örül­ni akar nekünk és velünk! Virágvasámap különleges a helyzetünk; ez a nap olyan hegycsúcsra repít minket, amelyről lehet visszatekinteni és előrenéz­ni is. De először meg kell állnunk, hogy ne a csalóka látvány ejtsen rabul bennünket. Szemlélődhetünk, hogy a mélyben rejlő dolgok is felszínre kerüljenek. Jézus bevonul Jeruzsálembe. Hozsan­názó tömeg ünnepli az érkező Királyt; ágakat vagdalnak, levetik felsőruháikat. Látszólag minden az ember rendezése szerint történik. Mintha Jézus örülne en­nek, hiszen őt, a Királyt, Isten küldöttét megilleti ez a dicsőség. Mi azonban megijedünk, s kiáltani szeretnénk: Uram, vigyázz! Baj lesz belőle! Ez csak hangulat, amely néhány nap alatt elillan a szívekből! A most bevonulót hamaro­san kiveti magából a város s annak lakói, a kereszt karnyújtásnyira van csupán; nagypéntek sötét árnyékot vet. ► Nagyon! - vágnánk rá magától érte­tődően a választ mi, akik örülünk annak, hogy evangélikusok va­gyunk. Nagyon! - vágjuk rá a vá­laszt, amikor összegzésként vissza­gondolunk az elmúlt majd fél évre, a Liturgikus sarok Luther és az isten- * tisztelet című sorozatára. Mégis lé­nyeges, hogy megálljunk: rovatve­zető, cikkírók, olvasók együtt. Mert nem egy emberen tájékozódunk, hanem azon a Jézus Krisztuson, aki­re Luther egész élete, munkássága épült és mutatott. Akkor volt értel­me sorozatunknak, ha Luther isten­tisztelet-teológiája nyomán is Jézus Krisztushoz kerültünk közelebb. Befejezni nem tudtuk, csak abbahagyni - ez volt az első gondolatom, amikor e so­rozat már megjelent tizenkilenc cikkét új­ra átfutottam. Olvashattunk arról, hogy mit is jelentett a 16. században az isten- tisztelet reformja. Luther nem akarta fel­forgatni sem a világot, sem az egyházat. Talpra szerette volna állítani azt, amit a bűn, a rossz szokások, az eltorzult látás­mód a feje tetejére állított. Meg akarta tisztítani azt, ami jól indult - és működött Jézus életének emberi csúcspontja ez a pillanat. Utána következik az isteni ren­dezés, amely az ember értelme számára elfogadhatatlan. A látható dicsőség he­lyett az elfogadható ajándék, az egyedüli kivezető út az emberiség számára. Itt és most hisszük-e, hogy minden, még ez is értünk történik? Azokért, akiknek csak szalmaláng-lelkesedésre futja - vagy még arra sem... Különleges, csodálatos és ért­hetetlen ez a benne kételkedőnek és a benne bízónak egyaránt. Zofóniás felhívása utat mutat, az egyedüli esélyt: a kegyelmes Isten mentő szeretetét. Neki lehetősége, sőt joga van arra, hogy megítélje és elhagyja a bűn­ben élő embert, aki ítéletet érdemel Jósi- ás idejében, Jézus korában és ma is. Hűt­lenségünk, hitetlenségünk életünk tragi­kus valósága, s következménye utolér bennünket. Nem maradhat megtorlatla- nul a sok mulasztás, amely tönkreteszi Istenhez és egymáshoz való viszonyun­kat. Azok a rendezetlen helyzetek ezek, amelyeket magunkban hordozunk, s amelyek nehéz súlyként nehezednek ránk most is. Valamit kezdeni kell velük, nem halogatható tovább a változtatás. Böjtben talán jobban érezzük bűnein­ket, ezért vállalni is könnyebb őket ma­gunk és egymás előtt. Isten előtt azonban mindenkor - nem csak a böjti időszakban - le kell tennünk is de amire az évszázadok alatt oda nem való dolgok, netán szenny rakódott. Figyelhettünk fontos iratokra, a For­mula missae-re és A német misére mint két, alapvető istentiszteleti formát és rendet közlő iratra. Beletekintettünk ugyanak­kor olyan iratokba is, amelyek nem ki­mondottan a liturgia megújításával kap­csolatban születtek, de van az istentiszte­letet érintő vonatkozásuk. Megpróbál­tunk összefogni témákat: mit mond Lú- ther az úrvacsoráról, a keresztségről, a lelkészi szolgálatról, az igehirdetésről, a gyülekezeti közösségről és egységről vagy más témákról. Bepillantottunk az énekszerző Luther műhelyébe, hogy megértsük: mit is akart elérni az éneklő gyülekezetben, s hogyan vált számára az ének és a szent zene igehirdetéssé. Gya­korlati kérdések is terítékre kerültek: a re­formátor praktikus véleménye az isten- tisztelet gyakorlatáról, a templomról, a papi ruháról, a szokásokról, az ünnepek­ről, a gyónásról, a gyülekezet-központú istentiszteletről. A sorozat befejeződik, s az élet megy tovább a maga kerékvágásában. Nem tu­dom, hogy elgondolkodtunk-e egyház­újítónk szavain, véleményén, s a mai helyzetre vonatkoztattuk-e őket. Az alábbiakban következő összegzés álarcainkat. Vállalnunk kell magunkat, mert ő is vállal mindenkit. Hittel kell el­fogadnunk és továbbadnunk az egyetlen lehetőséget. Kiáltva kell megélnünk az igazi örömhírt: jön, itt van, velünk van! Jelenléte új helyzetet teremt; elveszi az ítéletet, eltávolítja az ellenséget. Nem kell többé félned, elcsüggedned! A ho­zsannázó tömegben, az élet zajában hallhatod, értheted, elfogadhatod ezt a drága lehetőséget. Veled vagyok! Nem vagy egyedül! Mennyire szükségünk van erre mindannyiunknak! Szeretnénk megállítani az időt. De jó volna, ha Jézus nem vonulna el, ha nem menne tovább! Mi a kereszt nélkül is el tudnánk képzelni a folytatást. Jézus azonban előrenéz. Minket is erre tanít. Nemcsak virágvasárnap, de állandóan ad egy-egy lehetőséget, egy kis szigetet viharban lévő életünkben, amelyre fel­kapaszkodhatunk, hogy erőt gyűjtsünk, és tovább tudjunk lépni. Sokan úgy gondolják, hogy akkor van velük az Isten, ha gondtalan az életük, ha csak jó dolgok történnek velük, ha egészségesek. A Biblia azonban azt ta­nítja - s mi is azt tapasztaljuk -, hogy az élet próbákkal és szenvedésekkel teli. Jé­zus arra hívja övéit, hogy mindegyikük vegye fel a maga keresztjét. Példájával oktat, hogy lássuk meg a kereszt értel­mét. Ő a szamárháton az emelkedett csupán szubjektív vélemény - kiegészít­hető, változtatható. Nem akarom senki­re sem ráerőltetni, de ha megosztom ol­vasóimmal, talán teljesebb, összefogot- tabb lesz a most még mozaikkockákból álló kép. A lutheri istentisztelet az egész Szent­írást akarja megszólaltatni. A törvényt és az evangéliumot. Szavakban és jelekben, hangban és csöndben, énekben és imád­ságban. így válik az egész liturgia kon­centrált igévé, mindenkit az egy szüksé­ges tananyagra oktatva. Luther arra is megtanított, hogy az istentisztelet anya­nyelven szólaljon meg. Ez nem csupán nyelvi kérdés. Úgy kell megszólaltatni a liturgiát és az igehirdetést, az énekeket és az imádságot, hogy az érthető legyen a mai hallgató, az istentiszteleten részt vevő gyülekezeti tagok számára. Örök feladata, izgalmas küldetése ez Krisztus mindenkori tanítványainak. Luther arra figyelmeztet, hogy isten- tisztelet - minden egyes alkotóelemében - csak az Úrral való párbeszédben formálód­hat. Aláhúzza, hogy semmilyen cselek­mény, így az istentiszteleten való részvé­tel sem jelent érdemet Isten előtt. Nem bízhatunk vallásos tetteinkben. Az egész istentisztelet az ingyen, kegyelemből el­nyert üdvösségről tanúskodik. A refor­A VASÁRNAP IGÉJE hangulat és a lárma közepette is tudta: az emberért vállalnia kell a Golgota ese­ményeit, Isten nehéz, de embermentő akaratát. Mi már sokkal többet tudunk, mint a próféta. Kétezer év távlatából, az esemé­nyek ismeretében nekünk könnyebb a dolgunk, mint Jézus kortársainak. S való­ban így van? Sokszor hallottam és meg­tapasztaltam: mi visszafelé látunk helye­sen. Életünket, az abban megélt esemé­nyeket csak megfelelő távolságból látjuk reálisan. Csak így érthető az élet. Jézus je­lenléte azonban nemcsak ezt kínálja, ha­nem sokkal többet: vele előre tekinthe­tünk. Nemcsak emberi reménységünk optimizmusával, hanem a vele való teljes közösségben. Megszólító, hívó szereteté- vel ezt akarja megcselekedni velünk is. Bevonult Jeruzsálembe, bevonul az éle­tünkbe, hogy elvezessen az örök életre. ■ Kis János Imádkozzunk! Uram, köszönöm, hogy te jössz felém. Nem a kimondott szavak ítéletében, ha­nem szereteted felfoghatatlan gazdagságában. Add, hogy felismerjem a lehetőséget, hogy Krisztusban közösséget vállalsz a világgal és benne az emberrel. Add erődet, hogy merjük örömmel hirdetni, megélni a csodát, hogy te mindenkor velünk vagy, s így életünk és üdvös­ségünk van kegyelmedből. Ámen. LITURGIKUS SAROK mátor azt hangsúlyozza, hogy csak a hit ál­tal ragadhatjuk meg Isten ajándékát: azt, hogy életet jelentő szavában, értünk adott tes­tében és vérében jelen van a Krisztus. Luther emlékeztet arra, hogy nem á külsőségek a fontosak; a szertartás me­nete, a külső forma nem üdvösségkér­dés, de a jó rend lehetőséget ad az evan­gélium hirdetésére, a tiszta tanításon alapuló vigasztalásra. Reformátorunk egyszerre tanítja követőit a tradíció megtartására, valamint a szükséges kül­ső és a még fontosabb belső megújulás nélkülözhetetlen voltára. Amikor a legfelsőbb szintű ökumeni­kus tárgyalásokon a Lutheránus Világ- szövetség és a Vatikán a wittenbergi egy­házújító személyével és munkásságával foglalkozott, végeredményként megje­lent egy dokumentum a következő cím- ( mel: Luther Márton Jézus Krisztus tanúja. Húsz héttel ezelőtt így kezdtük: érde­mes figyelni rá, van mit tanulni tőle. Nem azért, mert ő mindennek a mértéke szá­munkra, hanem azért, mert ismerte és prédikálta mindennek a mértékét: a Szentírást. Mert Luther ismerte és prédi­kálta Jézus Krisztust, akin nemcsak tájéko­zódunk, hanem akit minden istentisztele­ten ünnepiünk, s akiből élni szeretnénk. ■ Hafenscher Károly (ifj.) Oratio oecumenica Urunk, hálatelt szívvel szólítunk meg most, hogy a szent városba bevonuló Jézus Krisztus eljött, és hisszük: ma, ezen az ünnepen is jelen van közöttünk, ma is megérkezik hozzánk igéden, szavadon keresztül. Köszönjük az egyházi esztendőnek ezt a nagyon sajá­tos és különleges alkalmát: a nagyhét nyitányát. Ebben nem egyszerűen a passiótörténet legelső stációját látjuk, hanem benne már a nagypéntek fájdalmának és a hús­véti örömnek a foglalatát is ajándékba kapjuk. El kell, hogy ragadjon bennünket a kegyelem nagyságának sod­rása, amelyben együtt hömpölyög a golgotái keresztha­lál valósága, de az üres sír feltámadásra utaló jele is. Köszönjük, hogy világossá válhat ma a számunkra: tiéd az ország és tiéd a hatalom. A rangrejtve érkező Ki­rály nem az elvárásainkhoz igazított, nem a kívánsága­ink szerint kozmetikázott Messiás. Hanem az, aki - minden földi hatalom paródiájaként - szamárháton ér­kezik meg az alázat s az igazi, embernek való, ember- léptékű, de isteni mértékű szeretet és irgalom egyszerű­ségével. És mégis minden égi és földi hatalom letétemé­nyesét fedezheti fel benne húsvét hajnalán a szívekben megszülető hit. Add, hogy felismerjük, megtanuljuk: az ember sza­badulása, jóléte, testi-lelki egyensúlya nem külső ténye­zőkön vagy a körülményeken múlik. Egyedül a veled való összhangban találhatjuk meg önmagunkat is. Ab­ban, ha van hová letennünk napjaink örömét, gondját, terhét, életünk minden mozzanatát, emberi kapcsola­taink sokszor kusza szövevényét, a bűnök, bajok átkát is. A kereszt valósága ezt az emberrel való szolidaritást és egyben a szabadulás, a megmenekülés lehetőségét kínálja a számunkra. Ne engedd elvétenünk az irányt, az élet irányát! Hadd csodálkozzunk rá a passiótörténet olvasása, az igehirdetési alkalmak, az emóciókat éb­resztő zenei élmények kínálata közepette, hogy mind­ez egyetlen mondanivalót szolgál, egyetlen lényeges üzenet felé terelget: minden értünk és miattunk történt. A világ eseményeinek szálait te tartottad és tartod kézben egykor és ma is, Urunk. A történések mögött embermentő, üdvösséget munkáló akaratod és hatal­mad formálódik ki. Ezért kiálthatunk mi is örömmel és ujjongva, ahogy erre a prófétai ige hív. Segíts minket megmaradni ebben a hitben! Egyedül a te életet teremtő hatalmadban bízva visszük most eléd világunk sokféle nyomorúságát, viszályát, kínját, baját, sebét. Urunk, te, akinek végtelen hatalmad és irgalmad van, gyógyítsd meg a világ sebeit! Hozzád fordulunk, amikor egyházadért imádkozunk. Légy türelmes hoz­zánk, és gyakori hűtlensége ellenére tekints népedre. Hordozd a kicsinyeket, adj tiszta örömöt fiataljainknak munkájukban, családjukban. Nyisd meg előttük, lehe­tőségeik horizontját. Adj békés és tartalmas napokat időseinknek. Te teremts otthonos közösséget gyüleke­zeteinkben. Élet Ura, a te kezedbe tesszük le előrement testvéreink életét, a gyászt, a szomorúságot, a bánatot. Urunk, akinek végtelen hatalmad és irgalmad van, add, hogy úgy tekintsünk örök országod felé, mint akiknek reménységük van! Jézus Krisztusért, az életünkbe bevo­nuló virágvasárnapi királyért kérünk: Urunk, hallgass meg minket. Ámen. LUTHER ÉS AZ ISTENTISZTELET 20. Mennyire fontos nekünk Luther? v I 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom