Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-12-04 / 49. szám
2 2005- december 4. FORRÁS ‘Evangélikus Életi ADVENT MÁSODIK VASÁRNAPJA - Lk 21,25-36 Világvég evárás helyett adventus Domini! ÉLŐ VÍZ Advent 2005 „íme, élt egy ember Jeruzsálemben... Igaz és kegyes ember volt, várta Izrael vigasztalását...” (Lk 2,25) Várni és keresni: a Bibliában különös hangsúlyt kap ez a két élethelyzet. Aki vár, lehet, hogy látszólag elfoglalja magát valamivel, de abban a pillanatban, ahogy várakozása beteljesülni látszik, teljes személyiségével a várakozás végét jelentő esemény felé fordul. A kereső ember pedig kész számos körülményt figyelmen kívül hagyni, hogy keresése minél eredményesebb legyen. Várni és keresni - mindkettőnek van egy erőteljes vonása: az összpontosított figyelem. Mindkét esetben megjelenik a „Hamar, gyorsan, minél előbb!” sürgetése. 2005 a várakozás és a keresés esztendeje volt a számunkra? Nagy kérdés, testvérem, hogy mit vártál és mit kerestél ebben az évben. Talán nagy várakozásokkal és ezernyi lehetőség keresésével indultál neki ennek az évnek. Vajon mára alábbhagyott-e benned az a feszítő-türelmetlen erő, amely át- meg átszőtte várakozásodat és keresésedet? Annyi változás tette, tehette próbára figyelmünket, hitünket az év folyamán, és talán volt úgy is, hogy csalódnunk kellett: sürgető várakozásunkra, keresésünkre nem jött megoldás. De ha a fenti bibliai idézetben szereplő emberre gondolok, akkor határozottan és nagy örömmel - sőt biztatóan - jelenthetem ki: van megoldás! Csak nem mindegy, hogy kit várunk, és kit keresünk. Mert az egyetlen megoldás Jézus Krisztus. Aki őt várja és keresi, eljut a megoldáshoz. Ahhoz a megoldáshoz, amely meghozza a várva várt békességet és lelki egyensúlyt az ember személyes életébe. Mindannyiunknak szüksége van megoldásra! Égetően fontos ez az életünkben! A megoldás kulcsa pedig ebben rejlik: várni és keresni Jézus Krisztust. Várni és keresni őt minden pillanatban. Várni és keresni őt úgy, ahogy az ember élete legdrágább „hozzátartozóját” várja, és legféltettebb kincsét keresi! Várni Jézust mint az övéiért visszajövő, mihamarabb visszatérő győztes Királyt, és keresni őt mint Szabadítót, Megváltót - addig, amíg nem késő! Simeon nem várt hiába. Személyes bizonyságtételét Lukács evangéliuma 2. fejezetének 29. versétől olvashatjuk. Ezért igazán érdemes neked és nekem várni és keresni! ■ Szívós László Áprily Lajos Menedék S mikor völgyünkre tört az áradat, s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen, egyetlenegy kőszikla megmaradt, egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten. SEMPER REFORMANDA „Az irgalmas Isten nem akarta, hogy az ítéletnap hirtelenséggel lepjen meg bennünket: ezért kegyelmével megtisztelve híven figyelmeztet. Hirdetteti igéjét, megtérésre hív; a Krisztusban minden bűnünk bocsánatát kínálja. ígéri, hogy gyötrelmes bűntartozásunkat felfüggeszti, ha szent Fiában hiszünk. Buzdít, hogy hivatásunkra ügyelve rendelt tisztünket jól végezzük. Ha mindezt megtesszük, akkor ugyan nem sajnálja, ha eszünk, iszunk s jó dolgunkban örvendezünk. Mert en- nünk-innunk kell, másképp nem élhetünk, csak Istenről s az eljövendő életről meg ne feledkezzünk.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) A közelgő karácsony jeleivel találkozunk lépten-nyomon. Fények, sajátos hangulat, fokozódó vásárlási és ajándékozási láz. Üzleti kavalkád és mámor. Harsogó reklámok, szórólapokkal teli postaládák. A tekintetek kereszttüzében sok-sok tárgy, dísz, eszköz, amely majd - reménység szerint - a kellő időben a szeretet jeleként jut el a címzetthez. Az advent jeleit is felfedezhetjük, amikor a különféle színű gyertyák és díszítőelemek felhasználásával készült adventi koszorúkat látjuk. Különös benyomások érik valamennyi érzékszervünket. Vajon ez az igazi advent? Sok keresztény családban ezen a vasárnapon nem csupán a második gyertya fénye és a gyermekek, unokák által az adventi naptárak soron következő ablakocskájának a kinyitása jelenti az örömöt, hanem Jézus Krisztus biztatása is. Reménységeink, várakozásaink közepette szólít meg minket: „. ..egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket...” Különösnek, érthetetlennek, sőt indokolatlannak tűnhet ez a biztatás, amikor a megelőző evangéliumi sorokat olvassuk. Hiszen az ott felsorolt jelek inkább félelmet kelthetnek bennünk, kétségbeesésbe taszíthatnak minket. Vannak, akik ezzel visszaélnek, s Jézus szavai nyomán nem felelős és aktív készülésre biztatnak, hanem állanAnnyira szeretem, hogy nehezemre esett le is írni ezt a vallomást. Annyira személyes ez a kötődés, hogy nem szívesen teszem a kirakatba. Magam is viszolygok, amikor - más vonatkozásban - szinte már rutinszerűen vagy talán csak divatból egy-egy levél vagy telefonbeszélgetés záradékaként ezt olvasom vagy hallom: „Szeretlek!” Minél inkább könnyedén dobálózunk ezzel a vallomással, annál gyorsabban veszíthet a csodájából. Mindezzel együtt: szeretem a liturgiát! Attól is viszolygok, hogy minden szavát bibliai citátummal támogassa meg az ember. De most mégis a 84. zsoltár kezdőmondatára utalok, ahol a zsoltá- ros „szerelmetesnek” vallja az Úr hajlékát. Nem gondolom, hogy nyertünk volna azzal, hogy a mai fordítás „kedvessé” hűti le ezt a vallomást. Szeretem a liturgiát, mert nem szent szövegekről, másfél évezredet kiállt szellemi építményről, keresztény generációk egymásnak átadott örökségéről van szó - amely ugyan „nagyon tetszik nekem” (Zsolt 16,6) -, hanem arról a hasonlítha- tatlan szabadságról, hogy az „egy test” közösségében mondhatom és énekelhetem el újra meg újra: „Szeretlek, Uram!” Ha Jézus Krisztus nem szégyellt bennünket testvéreinek nevezni (Zsid 2,11), és ha dósult félelemben, passzív bénultságban tartanak másokat. Való igaz, amiről Jézus Krisztus beszél, az nem csupán a földkerekség egy bizonyos pontján élő népeket, nemzeteket érinti majd, hanem az egész emberiséget. Ami akkor bekövetkezik - az lesz majd az „ítéletidő”. Ennek előjeleiből ebben az esztendőben is átélt valamennyit az emberiség. Megannyi földrengés, áradás, szélvihar pusztított. Híradásaikban nem is leltek ennél találóbb kifejezést az újságírók: „ítéletidő”. S mégis, mindazok az események, melyek az Úr Jézus visszajö- vetelét megelőzik majd, nem is hasonlíthatók az eddigi előjelekhez. Hát akkor miért a biztatás: fel a fejjel, húzzátok ki magatokat, nézzetek csak föl bátran!? Azért, mert minden félelmünk, gondunk, megannyi minket kétségbe ejteni akaró előjel közepette sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Urunk nem hagyta magára a világot, s benne egyetlen ember életét sem! A teremtettség, az emberiség egésze, benne mi magunk és szeretteink, akiket féltünk, nem csupán ama mindeneket megrendítő, próbára tevő napokra készülhet. Sőt amikor a szaporodó jelekből egyre közelebbinek érezzük a Jézus által megjövendölt végső időt, egyre inkább bizonyosak lehetünk abban, hogy megváltásunk közeledik! így számunkra a felegyenesedés, a tudjuk, hogy mi volt ennek a „vállalásnak” az ára, akkor mi feszélyezhetne, mi tarthatna vissza attól, hogy magamat mindenestül, testesttül-lelkestül, szavammal, kezemmel-lábammal, megromlott, de megváltott teremtettségem- nek minden ajándékával beleadjam az ő imádatába, dicséretébe, a liturgiába is? Krisztusért szeretem a liturgiát. Nem tudom megmondani, hogy mikor kezdtem megszeretni. De fénykép- szerű pontossággal emlékezem - nyolc- kilenc éves lehettem - egy adventi reggeli könyörgésre. Még sötétes volt. A templomot éppen csak megvilágította a spórolósan meggyújtott pár szál gyertya. Tenyérnyi folton fény esett a lila oltárten'tőre. Olyan gyönyörű volt, hogy évtizedekkel később megkértem a falum lelkészét, mutassa meg újra. Attól tartottam, hogy csupán a nosztalgia vagy a fantáziám űz velem játékot. De jól emlékeztem! Ugyanaz a gyönyörű szín volt. Az emlékezetem hét évtizede pontosan őrzi e kép valóságát. Tudom, hogy csak egy textildarabot láttam, amely egyszer éppen úgy szétmállik, mint ahogyan én is porrá leszek. De hogy azzal a lila ragyogással valami elkezdődött a „szerelemből”, az biztos. Lehet, hogy ez valakinek túl „materiális”, sőt talán egyenesen nevetséges, de nekem háfelemelt fej nem réveteg semmibe mere- dést vagy álomvilágba menekülést jelent. Ugyanakkor nem is gőgös, magabiztos, dacos fölényességet, mintha nem félnénk semmitől, és nem ismernénk olyan helyzetet, amely képes kifogni rajtunk. Itt olyan emberek lelki tartásáról van szó, akik várják az ígéret beteljesedését, Uruk visszaérkezését, második eljövetelét. Várják Megváltójukat, Szaba- dítójukat. S tudják, hogy a legfélelmetesebb mélységben és a legmegrendítőbb próbák közepette is reménykedhetnek a megmenekülésben. Advent számunkra ismét a kegyelem ideje. Úgy lesz áldott idővé, úgy lesz lélekben igazi örömöt ajándékozó, életünket megújító szent idő, ha mindenekelőtt lelki szemeink nyílnak meg, s a hit tekintetével rálelünk arra, akiben az Isten országa már most is közel van hozzánk. Hiszen Jézus Krisztus így kezdte igehirdetését: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa.” (Mt 4,17b) Ahol tehát Jézus Krisztus jelen van az ember életében, ott jelen van az Isten országa. O kereszthalálával és feltámadásával diadalt aratott bűn, halál és a kísértő hatalma felett. De elhozza testünk megváltásának napját is, hogy megszabaduljunk a bűneink miatt ránk nehezedő megannyi fájdalomtól, szenvedéstől, könnytől és a haláltól. Isten országa közeledik - ez ebben az látlanság lenne elfelejtenem. Istennek néha különös útjai vannak. A gimnázium nyolc éve alatt számtalan kérvényt írtam tandíjkedvezményért, a konviktusi-menzai díj mérsékléséért, tankönyvsegélyért. így azt is sokszor leírtam, hogy november elsején születtem. Mindenszentek napján. Kik voltak, miért emlegetjük őket? Rokonaink vagy idegenek? Most egy dátum kezdett dolgozni bennem, és ez a résnyi nyílás egyre tágult a szentek közösségének csodájára: „Jő minden tájról, együtt énekel, és együtt ujjong, együtt ünnepel... ” (EÉ 454,7) A Raffay-rend már hét éve használatban volt, amikor harmadikos gimnazistaként az egyik diák-istentiszteleten azon kaptam magamat, hogy alig várom a liturgia következő énekversét. A hittanórák elején és végén mindig más imádkozott. Nehezen ment. A hitoktatónk - Bárány László - mosolyogva segített a kamaszainak: „Ott van százötven imádság a Bibliában. Csak találtok köztük idevalót!” Lassan kinyílt a zsoltároskönyv és benne egy csodálatos világ. Még most is nyílófélben van. Kiderült, hogy nem csupán „imádságdepó”, ahová szorult helyzetben nyúlhat az ember. (Együtt imádkozni később, a kelenföldi szombat esti vesperá- sokon tanulgattunk, már teológusként.) A VASÁRNAP IGÉJE adventben is azt jelenti, hogy az Úr közel. Ha közel jött hozzánk, akkor gyűlölet helyett szeretet, erőszak helyett irgalmasság, széthúzás helyett egyetértés, kétség- beesés helyett öröm költözik szívünkbe. Akkor engedjük, hogy ő vezessen és óvjon minket, és ne próbáljuk tévutakon keresni a menekülés lehetőségét. Az élet élvezeteiben való elmerülés éppúgy elszakít tőle, és pusztulásba visz, mint a megélhetés gondjaitól való reszketés. Az adventi várakozás egyben vigyá- zást is jelent. Annak örömteli felfedezését, hogy van, aki vigyáz rám, van, aki már most is egészen közel van hozzám, van, aki azt szeretné, hogy életben maradjak, s az örök életre is megtartassak, amikor visszajön. Az örömhír, mely az ő eljövetelét ígéri, és Isten országának közelségét hirdeti, soha nem évül el, miként vigyázásra, éberségre buzdító igéje sem. Mindez örök érvényű, beteljesedő s nem pusztába kiáltott szó! Ha hittel fogadjuk, akkor advent bennünk van. S ennek jelei áldot- tá teszik életünket, a velünk együtt és a körülöttünk élők életét is! ■ Deme Dávid Imádkozzunk! „Ó jöjj, ó jöjj, Üdvözítő, / Beteljesült már az idő. / Törd át az ég zárt ajtaját, / Vár a világ sóvárgva rád. ” (EE 149,1) Ámen. LITURGIKUS SAROK Még gyerekkoromban feltűnt, hogy egyik rokonunk karácsonyra nem fát díszít, hanem kenyérkelesztő vékában zabot meg egy marokra való szénát tesz az asztal alá. A Gyermekre lehelő szamárnak és ökörnek „kijárt” az eleség. Utólag nyílt rá a szemem, hogy a Jézus-fogadásnak jelei is lehetnek. Azóta a véka zab meg a marokra való széna a szememben felér ezer „Stille Nachttal”. Szeretem a liturgiát, mert a szükséges szót kísérheti a beszédes mozdulat. Nem biztos, hogy a magam hitéből igazabbat tudok „kitermelni”, mint amit a megélt örökségből, a magunkéból és a „miénkből” kölcsönözhetek. Valaki a vállamra tette a kezét, és csodálatos férfias finomsággal húzott térdre maga mellé a soproni teológia kápolnájában: „Hiszed-e, hogy az én bocsánatom az Isten bocsánata?” A Kis káté formuláját használta, pedig - ébredési ember lévén - máshogyan is mondhatta volna. De ez a magyar-laestadiánus-lu- theránus tartotta magát az ősi rendhez! Tudatos kereszténységem születésének a csodája liturgikus formában történt. Lehetne nem szeretnem a liturgiát? ■ Fehér Károly Oratio cecumenica Mindenható Atyánk, irgalmas Istenünk! Kérünk téged, hozd el Fiadat, és teljesítsd be ígéretedet rajtunk, hadd lássuk meg hatalmadat! Add, hogy megtapasztaljuk, milyen közel vagy a szívünkhöz már ebben a valóságban is. Nyisd meg szemünket, hogy látva a láthatatlant, már ma megfürödjünk kegyelmedben. Rád bízzuk hitetlenkedő, mankók után kapkodó, reménységet vesztett életünket. Emeld fel fejünket, mint a porba hajolót emeli fel az irgalmas szeretet! Hozd el jelenléted örökké friss lelkét, hogy páraként tűnjön el minden avítt a szívünkből! Fejtsd le kérges lelkünk repedésektől fájó barázdáit, hadd találjuk meg az újonnan születés örömét naponként! Nyisd meg előttünk a kereszthordozás örömét, hogy ne féljünk a nekünk szánt úttól, hiszen egyedül az tehet boldoggá bennünket. Naponként nézzük az eget kémlelve, hogy mit hoz a szél. Miért nem kérdezzük Lelkedet, aki egyedül eleveníthet meg minket? Miért nem félünk cselekedni a bűnt, mintha vallanánk, hogy úgysem most jössz vissza? Miért csak eljöveteled világrendítő jelenéseinek láttán rémül meg a szívünk, és keresi irgalmadat, üdvözítő szabadításodat? Uram, kérünk, add nekünk az élet kenyerét ma, tedd megelevenítőnkké Krisztus beszédét most, hadd találjunk életet, hadd találjunk szabadulást, hadd találjuk meg az üdvösség el nem múló örömét a te szívünkben lakó jelenlétedben mindenkor! Moss ki a kétszínűségből, oldozz el a hamis vágyak kötelékéből, add vissza az e világi lidércfényektől megvakult látásunkat, hogy teljes szívvel, pótcselekvések, üres szavak, kevély mozdulatok és elszigetelő önhittség nélkül nézzünk fel rád, aki egyszülött Fiadat adtad értünk! Lépj közel hozzánk, Pásztorunk, és lásd e nyájadat! Nézz a szívünkbe, és kutasd fel valódi gondolatainkat! Azokat, amelyek hangtalan szállnak alá lelkünk sötét árnyékába tekinteted elől. Azokat, melyek csak magányunkban, csendességünkben, minden tekintet előtt rejtve, talán álmainkban kísértenek. Nézz ellenállhatatlan világossággal, mely elől nem futhat meg a sötét! Ébressz fel! Ébressz fel, hogy meglássuk embertársaink szenvedését, és rendelj melléjük! Ébressz fel, hogy észrevegyük szeretteink bűneink miatti szenvedését, és adj vissza nekik gyógyultan bennünket! Ébressz fel, hogy meghalljuk a világ önpusztító zajában az utánad való sóvárgás elveszett imáját, és add szánkba igédet! Ébressz fel, hogy ne féljünk a beteget vigasztalni, hanem legyőzze bennünk a tehetetlenséget a reménység hitvallása! Ébressz fel, hogy a szeretetet ne csak várjuk tőled és másoktól, hanem magunk is kapujává legyünk elapadhatatlan áradásának. Ébressz fel, hogy igazán éljünk! Ámen. MEGÉRKEZETT AZ EVANGÉLIKUS ISTENTISZTELET - LITURGIKUS KÖNYV 2. Szeretem a liturgiát!
