Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-01-25 / 4. szám

2004. JANUÁR 25. 9. oldal ROVATGAZDA: SZÓKÉNÉ BAKAY BEATRIX „Nem szolgálhattok Istennek és a mam- monnak." (Lk 16,13b) Valójában ezt a jézusi alapigazságot fogalmazza meg le­velében kedves tanácskérő testvérünk is, amikor erkölcsi érzékenységgel tapint rá: nem lehet két úrnak szolgálni, nem lehet két malomban őrölni, bizony van­nak olyan helyzetek életünkben, amikor a vagy-vagy szabálya lép érvénybe. Naponta találkozunk a keskeny út el­hagyásának kísértésével, sokszor érez­zük úgy, vagy érzetetik velünk mások, hogy a széles út választása kecsegtetőbb volna. Gyakran vonzóbbnak tűnik az ál­dozatvállalás nélküli élet, a könnyen jött siker és pénz, mint a kereszthordozás, az önmegtagadás. Korunk fogyasztói társa­dalmának modem bálványa a bevásárló­kocsi lett. Státusszimbólummá vált a szerzés. Úgy tűnik, a multinacionális cé­gek reklámszlogenje ez: „A vásárlás te­szi boldoggá az embert!” És tömegek borulnak le a hamis mammon előtt. Saj­nos a családokon belül is dúl a presztízs­háború. „Majd meglátod, hogy többre viszem nálad” - rpondják édestestvérek egymásnak. Párválasztás előtt álló fiata­lok panaszolják, hogy ma már nem fon­tosak a belső értékek, torz világképünk egyetlen mércéje a vagyon lett. Ha nincs öröklakás, márkás autó, menő mobilte­lefon és havi félmillió fix, akkor jó parti híján szerelem sincs. Nem csoda, ha en­nek az értékrendnek a fényében sokan úgy érezhetjük, hogy alulmaradtunk, és bizonyítani próbáljuk, hogy mi is érünk valamit, hogy mi is képesek vagyunk családunk számára az anyagi maximu­mot nyújtani - vagy legalábbis megpró­báljuk. De megéri a nagyobb falat, ha EvÉIet - LELKI SEGÉLY „Nemrégiben munkahelyi leépítés miatt állástalan lettem, ezért úgynevezett kényszervállalkozásba fogtam. Csakhamar kiderült, ügyeskedés nélkül nem sok reményem lehet az anyagi talpra állásra. Mire az ember teljesíti az adókötele­zettségeit, befizeti a járulékokat, rendezi az üzlethelyiség bérleti díját, kiderül, hogy szinte semmi haszna sincs a befektetett munkának. Elkeserít, hogy nem te­remthetek anyagi biztonságot családomnak. Sokan azt is mondogatják, hogy többre vihetném, ha nem lennék olyan kínosan becsületes. Úgy érzem, képtelen­ség a világban a keresztény erkölcsöt gyakorolni, ha boldogulni akar az ember. Bűn vagy csőd? Tanácsát várom!” — Evangélikus Elet = közben rámegy az egészségünk vagy a becsületünk? Az Újszövetség szóhasználatában a mammon, ez az arám kifejezés, a látha­tó anyagi gazdagságnak az összefoglaló kifejezése. A Szentírás legtöbbször a ha­mis jelzővel illeti, mivel a hamis mam­mon soha nem tartja meg azt, amit ígér az embernek. Nem érdemes a vastag bankbetétben bizakodni, mert az nem menti meg életünket, de még nyugodt időskort sem feltétlenül biztosít szá­munkra. Az azonban bizonyos, hogy ha mindenáron boldogulni akarunk ebben a látható világban, akkor Istenhez fűződő szálaink könnyen szakadozni kezdenek. Már nem megyünk vasárnap a templom­ba, mert vasárnap több pénz van a ma­szekolásban. Nem megyünk a szeretet- vendégségre, mert hát a föld, a háztartás, a hazavitt munka parancsol. Még a sza­badságunkat se tudjuk kivenni. Mind­eközben pedig nem is vesszük észre, hogy mi lettünk a pénz szolgái, és nem a pénz a miénk. És már egyszerűen mu­száj azt tenni, amit a könyörtelen nagy­úr, a mammon diktál. Ez a hamis isten pedig többnyire még tisztességtelen esz­közökre is igyekszik rávenni az embert a szerzés érdekében: „becsapás, megrövi­dítés, eltussolás, sikkasztás” - súgja a gyanútlan ember fülébe, és hozzáteszi: „ma már mindenki így csinálja”, és ha hisz neki, többé nem lesz békessége, egyetlen nyugodalmas jó éjszakája sem, mert majd kínozza a lelkiismeret. Jézus ezért óva int attól, hogy a mam­mon szolgálatára adjuk magunkat, és fi­gyelmeztet, hogy meg se próbáljuk az élő Istenbe vetett hitet összeegyeztetni a pénzbálvány imádásával. Mondja ezt úgy és azzal együtt, hogy tudja, szüksé­günk van hajlékra, ruhára, mindarra, ami a test táplálására kell. A Példabeszédek könyvében Águr ezt kéri Istentől: „Se szegénységet, se gazdagságot ne adj ne­kem!" (Péld 30,8b). Mert amire legin­kább vágyunk, az a megelégedés lenne. Boldogulás helyett megelégedett, benső békeséggel telt, boldog élet. Szívből re­mélem, hogy kedves levélíró testvérünk rátalál erre a megelégedett életre, és a jövőben is Isten és nem a világ mércéje alatt méreti meg magát. Bátran vallja ez­után is, hogy a becsülettel szerzett ke­nyér jobb ízű, mint a hamissággal szer­zett, és példát mutat a gyermekeinek ar­ra, hogy nem a vagyon határozza meg az ember értékét. A kreativitás, a megfele­lő akciók, a kedves kiszolgálás, a meg­bízható minőség, a becsületes üzletvitel a lehető legjobb cégére egy induló vál­lalkozásnak. Hosszú távon a legkifizető­dőbb is! így nem juthat sem csődbe, sem bűnbe. A kísértés ideje alatt pedig szá­míthat imádkozó háttérre! Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „ Lelki segély ” jeligével várjuk az Evangélikus Élet szerkesztőségének címére: 1085 Budapest, Üllői út 24. JÁRATLAN UTAKON... r CSODÁK PEDIG VANNAK A vízkereszti ünnepkörben gyakran énekeljük Lönnrot Illés szép énekét: „Égi csillag tiszta fénye / Hívott három bölcset rég, / Hogy megleljék célhoz érve / Já­szolágy kis gyermekét, / És ott térdre hulljanak, / Néki hálát adjanak.” Az ének előhívta bennem az elmúlt év - számomra - legemlékezetesebb lelkigondozói esetét, amely hálaadásra indít. Az alábbiakban az orvos, a feleség és a lelkigon­dozó vallomását osztjuk meg az „esetről”. Álljon itt mindenekelőtt dr. Csapody Marcellnek a betegről írott beszámolója: „Motorkerékpár vezetőjeként karam­bolozott, és életveszélyes sérüléseket szenvedett. A mentőszolgálat kómás ál­lapotban szállította intézetünkbe. Sür­gősséggel került sor az agy és a kopo­nyacsont között elhelyezkedő véröm­leny eltávolítására és az agynyomás­mérő eszköz bevezetésére. A súlyos ál­lapot miatt többszörös végtagsérülései­nél a kisebb megterhelést jelentő külső rögzítést alkalmazták, majd felvettük az intenzív osztályra. Itt az agysérülést kö­vető agyduzzadás néhány nap elteltével olyan mértékben fokozódott, hogy csak egyre bonyolultabb gyógyszeres és egyéb módszerekkel tudtuk megakadá­lyozni, hogy közvetlen életveszélyes ál­lapot ne álljon elő. Ilyen esetekben, ami­kor egy beteg hozzátartozójával beszél­getek, igyekszem már a kezdetektől va­lamennyire kiismerni őket, megtudni, mennyit tudnak elviselni, milyen a vi­lágnézetük, mennyire csak a tényekre kíváncsiak, vagy szeretnék-e tudni az okokat is, és így tovább. Bár mindennap beszámoltam (a kez­detben igen aggasztó) állapotváltozá­sokról és arról is, hogy az életben mara­dás is kérdéses, felesége derűvel és majdnem bizonyossággal mondta: tudja, hogy férje meg fog gyógyulni. Elmond­ta, hogy első szerelmei voltak egymás­nak, és a mai napig is szerelemmel sze­retik egymást. A kóma két hétig állt fenn, mialatt az egyik gyógyszer hatásaként a férfi min­den akaratlagos és reflexes mozgás nél­kül, lélegeztető csővel a szájában feküdt az ágyban. Ekkorra a feleségén és a gyermekein a szereteten, a helyzet meg­értésének vágyán kívül a terhek alatti megroppanást is láttam a változatlan bi­zakodás mellett. Két hét elteltével úgy tűnt, hogy a beteg felszólításra kinyitja a szemét. Kómás betegeknél ezek az első szemnyitások soha nem úgy történnek, ahogy a filmek mutatják: egyszer csak kipattan a szemük, köhögnek kettőt, majd elkezdenek beszélgetni. Itt is csak sokszori szólongatásra, lassan, kezdet­ben bizonytalanul, majd egyértelműen reagált. (Ezek is azok a pillanatok, ame­lyekért azt gondolja az ember, hogy jó orvosnak lenni.) Azonnal telefonáltam a feleségének. Csodálatos volt, amikor elmondta, hogy huszonöt évvel ezelőtt pontosan ezen a napon ismerkedtek meg. Arra gondol­tam, ez Isten kegyelme. Az elkövetkező napokban azonban várakozásunkkal el­lentétben a beteg szinte egyáltalán nem tudta mozgatni a karjait, lábait, és ami külön aggodalommal töltött el, hogy en­nek okát nagyrészt csak találgatni tud­tuk. Meg kell, hogy mondjam: egy ki­csit elvesztettem a reményemet afelől, hogy felépül. Dilemmáimat, a vizsgála­tok eredményét megosztottam a család­dal, de közben arra gondoltam, ettől még nem gyógyul bénultságából. A gyógytornászok lelkiismeretesen tor­náztatták, de a végtagok mozgása csak igen-igen lassan javult. Bár a hetekkel későbbre bekövetkező megerősödésé­nek - már tudom - megvoltak a jól megmagyarázható orvosi okai, mégis hiszem, hogy a kapott szeretet és hit se­gítette abban, hogy a kórházból való ha­zabocsátása előtt már mankó segítségé­vel tudott közlekedni a szobájában, és átmeneti lehangoltsága után mosolyog­va láthattam feleségével beszélgetni.” Folytassuk a feleség, Zsuzsa vallomá­sával: „Családunkban történt egy nagyon sú­lyos baleset, az orvosok és nővérek na­gyon sokat küzdöttek a családfő életéért. Megítélésünk szerint szakmailag a maxi­mumot nyújtották, és a szakmai tudáson felül jólesett az emberséges és az őszin­te, korrekt hozzáállás. Sajnos nagyon ne­héz időket éltünk át. Sokszor reményte­lennek látszott a teljes gyógyulás. Mi mégsem adtuk fel a reményt, mert azt ugyan tudtuk, hogy csodák nincsenek, mégis bízhattunk Isten kegyelmében és megtartó szeretetében. Hittük, hogy a sok imádkozó és együtt érző ember sze- retete átsegít mindnyájunkat ezen a ne­héz időszakon. Mi nem tudtunk mást, mint imádkozni, és az Úr meghallgatott bennünket. Az orvosok pedig örömmel és csodálkozva álltak meg a betegágy fe­lett, mert fáradozásuk eredménye vára­kozásunkon felüli gyógyuláshoz veze­tett. Bíztunk, hittünk, tudtuk, hogy olyan erőre vagyunk rácsatlakozva, amelynél semmi sem lehetetlen. Isten megtartotta nekünk az édesapát, a férjet, a barátot és egyet az övéi közül. Hála legyen ezért Is­tennek, és köszönjük mindazoknak, akik segítettek a bajban.” A hálaadásban osztozik a lelkigon­dozó is, hiszen a keresztény hálaadás felelet arra a kegyelemre, amelyet Is­ten Jézus Krisztusban adott földi és örök életünkre. Az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetből feleségével és fiaival kísértem ki a beteget az autó­hoz, az orvosok és az ápolónők együtt örültek velünk. A férfit hamarosan felkerestem Pest környéki otthonában, ahová evangélikus gyülekezete is visszavárta őt. Égi csillag tiszta fénye ragyogta be otthonukat, és túláradó volt örömük. Ti­bornak egyetlen kérése volt felém: ad­junk hálát együtt Istennek. Újra teljes életet él, testileg, lelkileg, szellemileg újjászületett. Soli Deo Gloria! Bolla Árpád MI TÖRTÉNT A DAMASZKUSZI ÚTON? PÁLFORDULÁS Rendhagyó név- és (újjá)születésnapi köszöntő Nem felfordulás, hanem száznyolcvan fokos megfordulás, „hátraarc” történt Saul életében azon a bizonyos damaszkuszi úton. Új nevet, új életet nyert Pál (Saulusból Paulus lett), s a keresztények fanatikus üldözőjéből a pogányok apos­tolává, a legnagyobb misszionáriussá lett. Emléknapján, január 25-én azért idézzük fel a „pálfordulást”, mert azt senki sem „spórolhatja meg” a saját éle­tében, ha valóban keresztény, azaz Krisztust követő életet akar élni. Pál megtérésének történetét három he­lyen is olvashatjuk az Apostolok csele­kedeteiről írott könyvben.- Most azokra a mozzanatokra irányítsuk a figyelmün­ket, amelyek mindhárom beszámolóban közösek, s így számunkra is példaértékű útmutatást adnak életünk damaszkuszi útján való „közlekedéshez”: „Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve el­ment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának hí­vei, akár férfiakat, akár nőket, megkö­tözve vihesse azokat Jeruzsálembe. Út­közben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, és amint a földre es­ett, hallotta, hogy egy hang így szólt i hozzá: »Saul, Sa­ul miért üldözöl engem?« O pedig megkérdezte: »Ki vagy, Uram?« Az így válaszolt: »Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned.«” (ApCsel 9,1-7; 1. még 22,3-11; 26,9-18) Mit üzen ez a közel kétezer éves sors­fordító esemény a földön élő minden embernek? Mindnyájan hitetlenül és bűnösen születünk erre a világra, ezért ellensége­ink mindazok, akik már „az Úr útjának hívei”. Isten azonban mindannyiunk számára felkínálja az evangéliumot, az ő kegyelmes, megmentő szeretetének örömhírét Jézusban. Ez az egyház leg­fontosabb küldetése ebben a világban! Életünk útján találkozunk a világ vilá­gosságával, és leborulhatunk az addig ismeretlen Úr előtt, aki nevünkön szólít, és a legnagyobb bűnünkre kérdez rá, hogy azt elvehesse. Ha nem fordulunk el tőle - mert sza­bad akaratunk van arra, hogy visszauta­síthassuk ezt az életmentő lehetőséget, és így e világ ura (EÉ 254,3), a sátán ha­talmában maradjunk -, akkor Jézus Krisztus bemutatkozik nekünk, és rög­tön feladattal bíz meg minket. Ez a hoz­záfordulás az új, örök életünk születés­napja. S ettől kezdve ebben a mennyei fény­ben, vakító és ragyogó világosságban: Jézus, a testté lett Ige világosságában él­hetünk mindörökké. A „pálfordulásra” való emlékezésünk csak akkor lehet tel­jes és hiteles, ha egyben a saját életünk (András, Péter, Mária stb.) megfordulá­sáról is múlt időben beszélhetünk, és Pállal együtt így emlékezhetünk arra a bizonyos napra ott, a damaszkuszi úton: „En (...) féktelenül üldöztem az Isten egyházát, és pusztítottam azt. (...) De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem. hogy \ hirdessem őt a po­gányok között (...). Júdea keresztyén gyüIekezetei azonban személy szerint nem is­mertek engem. Csupán ezt hallot- V ták: »Aki egykor ül- 'tßby' dözött minket, most hirdeti azt a hitet, ame­lyet valamikor pusztított.« És dicsőítették énértem az Is­tent." (Ga\ 1,13.15-16.22-24). Kedves Olvasó! Lehet, hogy nem fegyverrel és szóval, „csak” halálos kö­zönyöddel pusztítottad, akadályoztad az ő országának és igazságának a terjedé­sét. De miután a leengedett felvonóhí­don („Én vagyok az út” - mondta Jézus) te is bejutottál az erős várba (EÉ 254,1), Isten újjászületett gyermekeinek közös­ségébe, boldogan hirdeted szívvel, száj­jal, buzgó lélekkel minden, a bűn széles országútján vesztébe rohanó embertár­sadnak: Stop! Krisztus keresztjénél meg kell állnod, és irányt kell változtatnod! Vízkereszt ünnepköre a misszió lehe­tőségét és beteljesülését is hirdeti, e heti igénk szerint így: „Akkor eljönnek nap­keletről és napnyugatról, északról és dél­ről, és asztalhoz telepednek az Isten or­szágában” (Lk 13,29). Teveled együtt? Garai András * Fotóillusztrációnkon a damaszkuszi Szent Pál- kápolna kertjében álló szobor látható, amely a pálfordulást előidéző eseményt örökíti meg művészi erővel - Saul leesik lováról. HETI ÚTRAVALÓ Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten országában. (Lk 13,29) A vízkereszt ünnepe utáni harmadik héten az Útmutató reggeli igéi - mint egy missziói híradó filmkockái - azt az örömhírt szemléltetik, hogy a világon élő min­den nép részese lehet hit által az Isten országának. A képek hátterét Pál így festi meg: az evangélium „Isten ereje minden hívőnek üdvösségére" (Róm 1,16). Az első képen Jézus a pogány százados nagy hitét dicséri Kapernaumban, s azon el­csodálkozva mondja vezérigénk prófétai szavait. Te is átélheted a hited beteljese­dését, ha így kéred őt: Uram, tudom, hogy nem vagyok rá méltó, de jöjj a szívem­be, és gyógyítsd meg azt (Mt 8,5-13)! Ézsaiás jövendölésének ez a „képfelirata”: „Azon a napon (...) megtérnek az Úrhoz, őpedig meghallgatja és meggyógyítja őket. " S megáldja Egyiptomot, az ő népét, Asszíriát, keze alkotását meg Izraelt, az ő tulajdonát (Ézs 19,19.22.25). Szidónban a föníciai asszony és fia nem hal éhen, hanem ő is elnyeri az Úr áldását, mert hisz és engedelmeskedik Illés prófé­ta „Ne félj...” szavának, s ezért: „A lisztesfazék nem ürült ki. és az olajoskorsó sem fogyott ki, az Úr ígérete szerint" (1 Kir 17,16). A Betlehembe visszatérő Nao­mi mellett látjuk a móábi származású menyét, s halljuk Ruth szívet-lelket megren­dítő vallomását: „ Mert ahová te mégy, odamegyek (...). Néped az én népem, és Is­tened az én Istenem" (Ruth 1,16). - Az ószövetségi képek után Pál tűnik fel a pizidiai Antiókhia zsinagógájában, ahol belehallgathatunk missziói igehirdetésé­be: „ (...) íme, a pogányokhoz fordulunk. (...) Ennek hallatára örvendeztek a po­gányok. és magasztalták az Úr igéjét" (ApCsel 13,46.48). Nemcsak Pál élte át, hogy a zsidók elutasították az Isten igéjét, hanem Jézust is kiűzték Názáret váro­sából, mert a kegyelem igéit hirdette a zsinagógában. „Egyetlenpróféta sem ked­ves a maga hazájában" (Lk 4,24). Az utolsó filmkockán a győzteseket láthatjuk az üvegtengemél, és hallhatjuk szívünkkel Mózes és a Bárány énekét; így teljesül be vezérigénk ígérete: „Népek királya: (...) ki ne dicsőítené a te nevedet, (...) mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted" (Jel 15,3-4). Ezt én már ma is meg­tehetem: „Áldjad, én lelkem, a dicsőség örök Királyát" (EÉ 57,1)! G. A.

Next

/
Oldalképek
Tartalom