Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-04-25 / 17. szám

2004. ÁPRILIS 25. - 9. oldal Egy kenyéren Az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE) április 8-án tartot­ta e havi fórumbeszélgetését. Nagy­csütörtöki összejövetelünkön Az úrva­csora jelentősége és szerepe a szemé­lyes és közösségi megújulásban kérdé­sét jártuk körbe. A kezdőáhítatot és a beszélgetést bevezető előadás megtar­tását jelen sorok írójára bízták, aki gondolatait most az olvasókkal is sze­retné megosztani. Az úrvacsora - mely a keresztség mellett a másik szentségünk - nem az egyháznak az elmúlt évszázadok során kialakult szokása, hanem Krisztus ren­delése. Szentség, mivel Jézus rendelte el, látható jele van (az ostya és a bor), és az örök élet ígérete fűződik hozzá: „ Aki eszi az én testemet, és issza az én vére­met, annak örök élete van, és én feltá­masztom őt az utolsó napon. ” (Jn 6,54) Az úrvacsora eredete az ószövetségi páskavacsorára vezethető vissza, mely- lyel Izrael népe az Egyiptomból való szabadulásra emlékezett. Jézus az év­századok alatt kikristályosodott liturgi­kus rend szerint végzett családi isten- tisztelet keretében tanítványaival együtt fogyasztotta el a páskavacsorát. Ez te­hát nem hitéleti magánakció volt, ha­nem közösségi alkalom! Különösen fontos ezt hangsúlyoznunk ma, az indi­viduális vallásos törekvések idején, hi­szen a mi hitünk mindig közösségben megélt, a föltámadt Krisztussal és a benne hívőkkel megélt közösség! A megszokott páskavacsora új tartalom­mal telt meg, mikor Jézus a kovásztalan kenyeret mint az ő testét, a bort pedig mint az ő vérét adta tanítványainak. Egy új szövetség zálogát és forrását adta tes­tében és vérében, mely gyökeresen új kapcsolatot jelent Isten és ember között: nem a törvény betartása következtében, hanem az életét értünk, helyettünk és miattunk feláldozó, a világ bűnét hordo­zó Isten Bárányába vetett bizodalmas hitünk révén részesülünk az örök élet ajándékában. Maga a föltámadott és megdicsőült Krisztus lép velünk valósá­gos közösségre az úrvacsorában. Önma­gát adja, és ezzel áldozati halálának minden áldását kínálja: bűnbocsánatot, életet, békességet, üdvösséget. Evangélikus hitünk szerint az úrvacso­rában Krisztus valóságos testét és vérét vesszük magunkhoz az ostyában és a borban. Nem jelképes, csak lelki síkon megvalósuló eseményként, de nem is úgy, hogy a pap átlényegítő szavai volná­nak szükségesek az ostya és a bor átvál­tozásához. Úgy hisszük el Jézus szavait, ahogyan ő mondta azokat: „Ez az én tes­tem, ez az én vérem.” Krisztust tehát nem máshol kell keresnünk, hanem ott, ahol ígérete szerint valóban jelen van: a hangzó igében és az úrvacsórában. Ahol pedig Krisztus jelen van (az igé­ben, a kenyér és a bor jegyeiben), ott mindig a teremtés csodája történik meg: egyes emberek élő Krisztus-hitre jutnak. A személyes és az egyéni megújulás összefügg, és egymást feltételezi. Az egyház közössége ugyanis a Krisztusban hívő és a vele, belőle (igéjével, testével és vérével) táplálkozók közössége. Az úrvacsorái közösség különleges közösség. Egyrészt közösség a „méltó­ságban mindenki méltatlan rá, mégis kapjuk - ingyen, kegyelemből. A tér­deplőn a társadalmi, rangbeli, művelt­ségbeli vagy vagyoni különbségek elle­nére mindenki „ egy szintre " kerül. Min­denki ugyanazt kapja - függetlenül attól, hogy mióta tagja Krisztus egyházának. De ez az „ugyanaz” éppen elég tápláléka „Egy baráti házaspár felkért bennün­ket arra, hogy legyünk születendő gyermekük keresztszülei. Valóban na­gyon megtisztelőnek éreztük, hogy ránk gondoltak, és örültünk is neki, de azután kétségeink támadtak. Igaz, hogy sokat járunk össze, megértjük egymást, és még hitbeli elköteleződé­sünk is hasonló (protestánsok va­gyunk), de keresztszülőnek lenni nagy felelősséget jelent. Nem biztos, hogy mind lelkileg, mind anyagilag később is vállalni tudjuk ezt a szolgálatot. Szeretném tudni, hogy pontosan mivel is jár együtt a keresztszülőség, illetve mi a keresztszülő feladata.” Őszintén örülök kedves levélírónk igen­csak gyakorlatias kérdésének, és minden tiszteletem az övé, amiért nem akar is­meretek nélkül, felelőtlenül elvállalni egy - amúgy egyszerűnek tűnő - fontos megbízatást. Bizony a keresztség rendkívül ko­moly dolog, Szentség, amelyet maga az Úr Jézus rendelt el (Mt 28,18-20). Az ő irgalmáról és szeretetéről tanúskodik a keresztség: általa Isten gyermekeivé és egyháza tagjaivá fogad minket. Az ő szavai szerint a keresztség hit által visz üdvösségre. „Aki hisz és megkeresztel- kedik, üdvözöl, aki pedig nem hisz, el- kárhozik.” (Mk 16,16) A gyermekke- resztség lenyűgözően fejezi ki azt a tényt, hogy Krisztus kegyelme megelőzi hitünket, és azt is, hogy a keresztség alapja nem a mi hitünk, hanem Krisztus parancsa és Isten kegyelme. Természete­sen a gyermekkeresztség nem teszi fe­leslegessé - éppen ellenkezőleg: megkí­vánja, hogy az apróság felnövekedve tu­datos hitre jusson Jézus Krisztusban, és bár ez a hit a Szentlélek ajándéka, a gyermeket körülvevő szülők, nagyszü­lők, testvérek és keresztszülők küldetése az, hogy szóval és példaértékű életvitel­lel Megváltónkra mutassanak. Ennek a nemes feladatnak a betöltéséhez egyhá­zunk minden segítséget megad. A gyer­mek-istentiszteletek, -bibliaórák, a hit­oktatás és a konfirmációra való felkészí­tés mind-mind ezt a célt szolgálják. A megkeresztelt gyermeknek tovább kell adni az örömhírt! Terelgetni, bátorítani és szeretni kell őt ahhoz, hogy bimbózó hite növekedjék és megmaradjon. Imád­ságban szüntelenül kísérni kell, hiszen nemcsak testi, de lelki épségét is annyi káros tényező veszélyezteti világunk­ban. Amikor a szülők és a keresztszülők vallást tesznek a Szentháromság egy Is­tenbe vetett hitükről, és kijelentik, hogy akarják a gyermek megkeresztelését és hívő kereszténnyé növekedését, akkor hallatlan felelősséget vállalnak a gyer­mekért az Úr oltára előtt. Ez a kötelezett­ség egy életen át tart. Sok megható törté­netet jegyeztek már fel arról, hogy a ke­resztszülők bizonyságtétele, hívő élete, türelmes szeretete és nem lankadó imád­ságai szíven találták a keresztgyermeket, és így indult el serdülőként vagy fiatal felnőttként a hit útján. Az sem ritka, hogy a keresztszülő lelki támasza, illetve a szülők halála esetén nevelőszülője lesz keresztgyermekének. Sajnos sokan nem úgy választják ki gyermeküknek a meg­felelő keresztszülőt, hogy előtte meggyő­ződnének róla, valóban alkalmas-e erre a speciális, összetett spirituális feladatra. A szokás, a családi elvárások és nem egyszer az anyagi szempontok vezérlik őket döntésük meghozatalakor. Nem véletlen, hogy kedves testvérem is megemlíti a keresztszülőség anyagi vonzatait. Különösen vidéken a kereszt- szülő értékes ajándékkal kedveskedik az újszülöttnek keresztelője alkalmából. A konfirmációnál és később, a kereszt­gyermek esküvőjénél is jelentős összeg­gel járul hozzá a nagy eseményhez. A születés- és névnapokon, illetve kará­csonykor és húsvétkor a keresztszülőnek illik „kitennie magáért”. Valójában szép és helyeselhető szokás lehet ez, ha a ke­resztszülő szíve mélyéből indíttatva, örömmel ad, és nem kényszerű köteles­ségből vagy „kivagyiságból”, hogy anyagi javaival kérkedjen. Én úgy hi­szem, hogy a keresztszülő ajándékainak nem anyagi, hanem lelki értelemben kell értékesnek lenniük, és mindig Krisztus­ra kell mutatniuk. Arról már nem is be­szélve, hogy minden drága ajándéknál többet ér a szeretetben gazdag, egymás­ra figyelő, egymás iránt őszintén érdek­lődő keresztszülő-keresztgyermek kap­EvÉlet-LELKI SEGÉLY ROVATGAZDA: SZÓKÉNÉ BAKAY BEATRIX élünk az örök életnek! Az úrvacsorái közösség közösség a múltban, jelenben és jövőben élő keresztény testvéreinkkel - Krisztu­son keresztül valóságosan, teret és időt átívelve -, de közösség a „kóstolóban” is: abban, hogy segítségével megízlel­hetjük az eljövendő ország örömét. (Ha a „kóstoló” ilyen páratlan, milyen lehet a folytatás a mennyei vacsorán?) Mindezeket átgondolva kérdezhetjük: ha az úrvacsorában ilyen sokféle ajándé­kot ad nekünk föltámadott Urunk, miért élünk vele olyan ritkán? Nem az úrva­csoravétel ritkasága-e az egyik döntő oka annak, hogy gyülekezeteink gyakran inkább közönségként, mint közösségként élik át az istentiszteletet? Biztos, hogy helyes az első úrvacsoravétel időpontját a konfirmáció emberi hagyományához kötni? (Ismerek olyan, még nem konfir­mált gyermekeket, akik elhiszik Jézus­nak, hogy amit állít az ostyáról és borról, az igaz.) Az egyházon belüli, az első úr­vacsoravétel időpontjára nézve különfé­le gyakorlat ismeretében még inkább fel kell tennünk a kérdést: emberi hagyo­mánnyal útját állhatjuk-e a Krisztus tes­tében és vérében hittel részesülni kívá­nóknak? Nem szorul-e háttérbe az úrva­csora öröm jellege - azé az örömé, mely a gyónásban a Krisztusért kegyelmet ka­pott bűnös szívéből fakad? Egyéni és közösségi megújulás nincs Krisztussal való közösség nélkül! Már­pedig őt csak ott találjuk, ahol ígérete szerint jelen van: az evangélium élő igé­jében és az úrvacsora szentségében. Ezért és így becsüljük, keressük az os­tyában és borban velünk valóságos kö­zösségre lépő, bűnbocsánatot, üdvössé­get, békességet adó Krisztussal való kö­zösséget! Kovács László- Evangélikus Elet: csolat, amely életre szófö nyomokat hagy mindkettőjükben. Ellenben rette­netesen lehangoló, amikor valaki elvál­lalja a keresztszülőséget, de valójában nem is foglalkozik annak jelentőségével, s a gyermek testi-lelki növekedését nem kíséri figyelemmel. így az Isten színe előtt tett vallástétel csupán üres fogad­kozás marad. Nagy szeretettel bátorítom kedves le­vélíró testvéremet a keresztszülői meg­bízatás elfogadására, de kérem, hogy a fentieket fontolják meg házastársával. Feltétlenül keressék fel a helyi lelkészt, és mondják el neki kétségeiket, kérjék tanácsát, és imádkozzanak azért, hogy az Úr mutassa meg, mi a szándéka önökkel. Elengedhetetlen, hogy a baráti házaspár­ral is megbeszéljék vívódásaik miértjét, hogy kiderüljön, ők hogyan és miben lát­ják a keresztszülő tisztével együtt járó feladatokat. Mert ha másért nem is, azért megromolhat az önök közötti kapcsolat, ha csalódást okoznak egymásnak. A leg­több szülő nagyon érzékeny és elfogult a gyermekével kapcsolatban, ezért a leen­dő keresztszülőnek mindig azt a kérdést kell elsősorban feltennie magának: van-e bennem önzetlen szeretet a gyermek iránt? Előre nem lehet tervezni, hiszen ki tudja, mit hoz a holnap. De „senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek: mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt” (Róm 13,8). így a szeretetben kapunk erőt ah­hoz, hogy egymás iránt örömmel visel­jük kötelességeinket. Keresztszülőként mindent megtegyünk azért, hogy az a cseperedő emberpalánta megismerje a törvényt és az evangéliumot, hogy meg­éhezzen Isten ismeretére, és szomjazzon a Krisztusban elrejtett életre, hogy beve­zessük a hívők közösségébe, és hogy személyünkben igazi barátra leljen, aki­nek van ideje arra, hogy meghallgassa őt, felszárítsa a könnyeit, és osztozzon örömeiben. Isten áldását kívánom levél­írónk reménybeli keresztszülői hivatásá­ra, mellyel Isten munkatársa lehet egy bárányka pásztorolásában! És - ha lesz - kérem, hogy örvendeztessen meg egy, a keresztgyermekükkel készült közös fo­tóval ! Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély” jeligével várjuk szerkesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a levelükre adott válasz lapunkban is megjelenjen. Jézus a mi sorsunk Sokszor imádkozom azért, hogy minél többen járjanak hitben, kövessék Jézus Krisztust, hogy minél többen találjanak gyülekezetre, testvérekre, és ne érezzék magukat egyedül, hogy meglássák: Isten mindig törődik velük. Most már tudom. Isten akkor is gondomat viselte, amikor még nem ismertem öt. Vigyázott rám. Sokszor gondoltam én is, amikor kellemetlenség ért, hogy miért bün­tet engem. Pedig nem ö büntetett, hanem én választottam rosszul. Engedtem az ördög csábításának, és bűnbe estem. Aztán önérzetesen vádaskodtam, mindenkit okoltam, nem láttam meg, hogy csak én tehetek mindenről, men nem volt hitem, nem ismertem fel Jézus Krisztust. Persze hallottam róla, de nem fogadtam be őt a szívembe. Isten többször hívott, nagyon sokszor megszólított, míg végül egy napon „megérintett". Afeletti örömömben, hogy megtudtam, nem vagyok rákos beteg, betértem egy temp­lomba. Leültem a padba, s a következő pillanatban irtózatos súllyal nehezedett a szi­vemre a felismerés, hogy; mennyire nyomorult és bűnös vagyok, még imádkozni sem tudok, még Bibliám sincs. Észre sem vettem, hogy vége lett az istentiszteletnek, és ki­ürült a templom, csak hangtalanul, patakokban folytak a könnyeim. A lelkészek ész­revették, és megkérdezték, hogy: tudnak-e segíteni. Beszélgettünk egy kicsit, vigasztal­tak, Istenről. Jézus Krisztusról beszéltek nekem, imádkoztak értem, és kaptam egy Bibliát. Összeszedtem magam, és elindultam haza. Otthon még mindig azt a különös könnyedséget, boldogságot éreztem. Nagyon jólesett, hogy a lelkészek ott a templomban törődtek velem. Kinyitottam a Bibliát. Beleolvastam, de nem értettem belőle semmit. Még nem tudtam, hogy azon a na­pon Isten a házába vezetett, s az istentiszteleten és az ott szolgáló lelkészeken ke­resztül megérintett. A következő vasá-nap megkerestem a lakhelyemhez közeli zuglói evangélikus templo­mot. Gondoltam, majd máskor bemegyek. Tétováztam a kapuban, mert nem az alkalom­nak megfelelően voltam öltözve, de bátorítottak, hogy menjek csak be, mert Isten nem azt fogja nézni, milyen ruhában jöttem. Olyan kedvesen fogadtak, hogy azóta is ebbe a kö­zösségbe járok. Megtanítottak imádkozni. A bibliaórákon megtanulhattam, hogyan ol­vassam a Bibliát, megismertem az O- és Újszövetséget. A többi gyülekezeti alkalomnak is aktív résztvevője vagyok. Egy éve konfirmáltam egy másik gyülekezeti taggal együtt. Az Evangélikusok Közössége az Evangéliumért Alapítvány bibliaiskolájában tanulok, hogy hitemet elmélyítsem, és hogy szolgálhassak. Hiszen nem tarthatom meg magamnak azt a végtelen gondoskodást, kegyelmet, szen tetet és mindazt a sok jót, amellyel Jézus Krisztus elhalmozott. Sokan vannak még. akik nem fogadták be a szívükbe Jézus Krisztust. Talán nem tudják, hogy hol is kezdjék, hogy hova fordulhatnak. Én is szégyelltem segítséget kérni, hiszen gyerekkoromban nem jártam hittanórákra, úgy éreztem, talán lema­radtam arról, hogy imádkozzam, és hitben éljek. Ma már tudom, hogy ez nincs életkorhoz kötve, és soha sem késő elkezdeni. Megváltozott az életem. A család, a munkahely mellé ,. kaptam " egy gyülekeze­tei, újabb testvéreket, barátokat. Soha nem érzem magam egyedül, van, aki gondot visel rám. hiszen van Jézusom. Teljessé vált az életem. Két és fél év betegállomány után visszamehettem dolgozni, igaz. más munkakörbe. Nagyon el voltam kesered­ve, hogy alacsonyabb beosztásba kerültem. De ahogyan egyre többet olvastam a Bibliát, és ahogyan megismertem Jézus Krisztus tanításait, rájöttem: sokkal aláza­tosabbnak és türelmesebbnek kell lennem. Tudomásul kellett vennem, hogy Isten egy új helyre vezetett. Magam is meglepődtem, hogy’ ebben a munkában is megta­láltam az örömömet. Már nem volt annyira fontos a ranglétrán való előrejutás. Fontosabb volt, hogy a mindennapi hajtásban, a kollégák intrikái között odafigye­lést, szeretetet sugározzak magamból. Vagyis rajtam keresztül is áramolhatott Jé­zus szeretete és türelme. Még a főnöknő is szívesen jött be hozzám egy-egy idege­sítő és fárasztó munka közben. (Mindez természetesen nem az én érdemem.) Nem sokkal később magasabb beosztásba helyeztek: olyan önálló munkakörbe, amilyet a betegségem előtt töltöttem be. Megértettem, hogy ez nem véletlen. Isten próbára tett, aztán megajándékozott egy nagy lehetőséggel, egy új szolgálattal. Nagy örömmel végzem a munkámat. Jézus Krisztussal a szivemben egy olyan épü­letben, amelyben sokáig nem nézték jó szemmel, ha az alkalmazott hitben járt. Olyan sokan éheznek Isten igéjére! A világban olyan sok megkeseredett, fáradt, magába forduló, elesett, beteg ember van, tehát bőven van mit tennünk. Minden­ki megtalálhatja, hogy hol tud segíteni, hogy hol tud szolgálni. Fogadjuk be a szí­vünkbe Jézust, hiszen - Wilhelm Busch könyveimével élve - Jézus a mi sorsunk. Fenyvesiné Fodor Anikó HETI ÚTRAVALÓ Krisztus mondja: Én vagyok a jó pásztor. Az énjuhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket. ők pedig követnek engem. Én örök életet adok nekik. (Jn 10,11.27-28) Húsvét ünnepe után a második héten az Útmutató reggeli igéi a jó pásztorról és az ő nyájáról szólnak, akik vezetése alatt felismerik: „Az Úr szeretetével tele van a föld. ” (Zsolt 33,5) A vasárnap névadó zsoltára azt az Istent dicsőíti, aki ezt mond­ja magáról: „Vagyok, aki leszek!” O, az örök Vagyok jött el Fiában hozzánk. Jé­zus vezérigénkben már bemutatkozott. „Én vagyok a jó pásztor, (...) és én élete­met adom a juhokért. ” (Jn 10,14.15) Jézus küldetésének célja az, hogy ne legyünk tévelygő juhok, hanem megtérjünk lelkünk pásztorához és gondviselőjéhez, aki „bűneinket maga vitte fel testében a fára" (lPt 2,24), s akinek sebei által gyó­gyultunk meg. Mózes, amikor megtudja halála idejét és okát Urától, nem magára gondol, ha­nem népére, s ezt kéri: „Az Úr (...) rendeljen egy férfit a közösség élére. Az (...) vezesse haza őket, hogy ne legyen olyan az Úr közössége, mint a pásztor nélkül való nyáj. ” (4Móz 27,16-17) És a főpap beiktatta tisztébe Józsuát, aki már nevé­ben is Jézus (héberül: Jesua, Jehosua; görögül: Józsué) előképe volt. Ő a mi Sza- badítónk és Megváltónk! Pál apostol is az ő „bolondja” volt, s a korinthusiakat is Krisztus feltételek nélküli követésére biztatja (lKor 4,9-16). Főpapi imádságában jó pásztorunk vezérigénk beteljesedéséért könyörög: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet. " (Jn 17,24) Pál saját éietpéldája is bizo­nyítja, hogy Jézus nem hagyta magára nyáját, és „adott” némelyeket pásztorokul és tanítókul, hogy ne legyünk „buta bárányok”, „akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravasz­ságától" (Ef 4,14). Legyünk jó pásztorunk hűséges követői, hiszen ismerjük, mit tett a tizenkettő: „ Mindnyájan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán, mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai. " (Mt 26,31) De Jézus „nem hagyta ennyiben a dolgot”, hanem szó szerint beteljesíti vezérigénk üzenetét. Feltámadása után elment az Atya házába, ott helyet készít juhainak, és elvezeti oda minden bárányát. Hogyan? „En vagyok az út, az igazság és az élet: senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam. ” (Jn 14,6) Elmondhatjuk-e mi is teljes bizonyossággal: „Jézus a jó Pásztor, / vele megyünk. / Örök irgalmáról éne­kelünk. (...) / Míg örök fényedbe megérkezünk” (EÉ 401,1.5)? Garai András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom