Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-02-22 / 8. szám

2004. FEBRUÁR 22. - 5. oldal Schelken Pálma 90 éves Látogatás lapunk egyik legaktívabb munkatársánál ............. ^Evangélikus Élet „A ki meggyőződésében bízik, az mindig fiatal marad, aki az igazságért harcol, az örökké tündököl. ” A budai lakás kényelmes foteljében ülve Daisaku Ikeda versét olvasom, miközben hagyom, hogy az otthon és tulajdonosának varázsa immáron sokadszor megigézzen. Velem szemben Schelken Pálma ül, akit 90. születésnapja alkalmából jöttünk köszönteni. Mégis mi kapunk tőle ajándékot ezen a délutánon: kilencvenpercnyi betekintést egy páratla­nul gazdag életút állomásaiba. Schelken Pálma neve jól ismert lapunk olvasói előtt: könyv-, színház- és kiállí­tásismertetői folyamatosan helyet kap­nak az Evangélikus Élet hasábjain. Nem véletlenül, hiszen kifinomult ízlésről, nagy tárgyismeretről, műveltségről ta­núskodó „miniatűrjei” rendre olyan kin­csekre irányítják a figyelmet, amelyeket korunk talmi csillogással elkápráztatott embere magától talán már észre sem venne. Miután tisztázzuk, hogy „szerkesztő- bizottsági döntés értelmében minden 90. évét betöltő munkatársunkat be kell mu­tatnunk a lapban”, Pálma néni szavai nyomán egy szerető család képe idéző- dik fel a múltból. Egy pesterzsébeti csa­ládé, melyben a kultúra és a hazaszeretet jó táptalajt nyújtott az értékek elsajátítá­sára amúgy is fogékony fiatal lánynak. Mindezt csak felerősítette a Deák Téri Evangélikus Leánygimnázium, ahová azelőtt édesanyja is járt. Pálma néni em­lékezete szerint a gimnázium gondozá­sában megjelentetett Két könyv kiadása, illetve az azt megelőző levéltári gyűjté­sek indították őt el a kutatómunka és a kulturális „értékgyüjtés” irányába. A középiskolai tanári diploma meg­szerzése után (később művészettörténet­ből is diplomázott), 1936-ban a Magyar Rádió munkatársa lett. Már középiskolá­ban az akkor rendkívüli varázzsal bíró médiumnál való elhelyezkedés volt az álma, de nemcsak várt arra, hogy vágya teljesüljön, hanem - egy frappánsan megfogalmazott bemutatkozó levélnek köszönhetően - álmát ő maga váltotta valóra. Az viszont már valóban a „sors” kegye volt, hogy a méltán nagy tekinté­lyű Cs. Szabó László munkatársa lehe­tett, akinek szárnyai alatt több műfajban is kamatoztathatta tehetségét. Noha Pál­ma néni számára a szerkesztői háttér­munka jelentette a legélvezetesebb tere­pet, rádiós jegyzeteit gyakorta szemé­lyesen olvasta fel a műsorokban. A rádióból 1945-ben - sokakkal együtt - neki is mennie kellett. Később visszatérhetett volna, ám ő a csepeli vas- és fémművekben is megtalálta a lehető­séget az értékközvetítésre. Miközben Csepel „pártoskodott”, Schelken Pálma szabadegyetemet szervezett. Valóban egyetemi színvonalon és (mintegy két évig) szabadon. A meghívottaknak és a választott témáknak köszönhetően az ér­deklődők olykor hetente többször is zsú­folásig megtöltötték az előadótermet. Amíg nem volt rá pénz, addig az elő­adók élelmiszerben kapták meg tisztelet­díjukat. (Ma már komoly összeget ér az a Pálma néni birtokában ma­radt listamásolat, amely iga­zolja, hogy - például - Adám Jenő 1 kg liszt fejében tartotta meg előadását.) 1948-ban azután a szabad- egyetemnek még az iratait is megsemmisítették. Kis töre­dékét a takarítónő mentette meg, hálából. Schelken Pálma a 70-es évekig a vas­műveknél dolgozott. Főállásban - jobb híján - balesetelhárítási füzeteket szer­kesztett, de emellett is mindig talált ma­gának feladatot: mind gyakrabban kö­zölt írásaival folytatta önkéntes „kultúr- misszióját”. Mosolyogva említi, hogy valaki egy­szer szemére vetette, miért nem foglal­kozik József Attilával. „Mert most min­denki József Attilával foglalkozik” - vá­laszolta. S amikor ugyanez a „pártfo­golt” irodalmár évekkel később kajánul megkérdezte, „miért József Attiláról íro­gat mostanában”, akkor azt felelte: „Mert József Attilával most senki sem foglalkozik.” Nyugdíjas éveinek kezdete óta Schel- ken Pálma töretlen energiával áldozza idejét hivatásának: az írásnak, irodalom- és zenetörténeti kutatásoknak, könyvek szerkesztésének, ismeretei átadásának. Felsorolni is nehéz volna, hány ismert mű­vészt és művészetet pártoló személyiséget mondhat személyes is­merősének avagy kö­zeli barátjának. Budai otthonában manapság is egymásnak adják a kilincset a vendégek, és mindig akad, áki örömmel segít neki ab­ban, hogy eleget tehes­sen a különböző kultu­rális rendezvényekre szóló meghívások egy töredékének. Szerkesz­tőségek nem kapnak annyi meghívót, mint amennyivel Pálma né­nit árasztják el tiszte­lői. Méltán, hiszen Schelken Pálmát az Evangélikus Elet mel­lett még további négy hetilap tekinti munka­társának - köztük mindkét katolikus test­vérlapunk. És akkor még nem említettük, hogy Pálma néni igazi titkok tudója is. Két tanítványától eltekintve az országban rajta kívül már senki sem is­meri az 1920 előtt használt Gabelsber- ger-féle gyorsírást, amelyet Kosztolányi zöld tintával írt gyorsírásos kéziratának megfejtése miatt tanult meg. Ennek a tu­dásnak a birtokában vállalkozhatott szá­mos kultúrtörténeti kuriózumnak számí­tó dokumentum, illetőleg kézirat megfej­tésére. Példának okáért Tóth Árpád és Gulyás Pál hagyatékából is megfejtett jó néhány, ezzel a technikával papírra vetett művet. Tekintettel azonban arra, hogy e gyorsírással sem mindenki ugyanúgy je­gyezte le a szavakat (a rövidítések szinte egyénenként különböznek), talán meg­sejthető, mennyi időbe telt Szádeczky- Kardoss Lajos - Zichy Jenő kaukázusi expedícióján készített - útinaplójának megfejtése. Nos, többe, mint olvasóink gondolnák: Schelken Pálma 2000 febru­árjában kereken húszesztendei (!), szívós türelemmel végzett munkájának gyümöl­cseként adhatta ki a több száz oldalas anyagot... Néhány évvel ezelőtt a Hegyvidék cí­mű lapban Pálma néni Daisaku Ikeda Bu­dapesten kiállított fotóit méltatta. A japán művész-filozófust olyannyira meghatot­ták az elismerő sorok, hogy saját maga­zinjának európai tudósítóját küldte el Bu­dapestre. Mégpedig kifejezetten azért, hogy a milliós példányszámban megjele­nő folyóirat portrét közölhessen az ideha­za soha semminemű hivatalos elismerés­ben, díjban, „pálmában” nem részesített publicistáról. Mi több, Schelken Pálmá­hoz íródott az a hosszú-hosszú vers is, amelynek első két sorát cikkünk elején idéztük. A korát meghazudtolóan fiatalos újságírónő mosolygós arcát nézve igazat kell adnunk a távol-keleti bölcselőnek. Ám tudván azt, hogy életútja során Schelken Pálma egyházi kötődését is mindenkor nyíltan megvallotta, nekünk azért inkább egy bibliai verset juttat eszünkbe a költemény második sora. Hogy melyiket, az talán az olvasók szá­mára sem „megfejthetetlen talány”... Boda Zsuzsa Távol-keleti méltatás egy japán magazin hasábjain HÚSZ ÉV UTÁN MÉSZÁROS MÁRTA FILMJÉRŐL Nekünk és értünk írt Napló Mészáros Márta Napló-trilógiájának egyes darabjai újra és újra felbukkannak azon televíziós csatornák műsoraiban, amelyek hajlandók még értéket közvetí­teni. A neves rendező Napló gyermekeimnek című fdmje 1984-ben, hosszas huza­vona után került a mozikba. A késlekedés oka az volt, hogy a művész kendőzet­lenül ábrázolta az ötvenes évek Magyarországának világát, sőt nyíltan beszélt a 30-as évek szovjet munkatáborairól is. Húsz éve, amikor először láttam, nagyon megérintett ez a fdm. Máig emlékszem arra az enyhe szédülésre, amelyet akkor éreztem, amikor a kis siófoki mozi homályából kiléptem a harsogó napsütésbe. Hazaérve rögtön írtam egy cikket, azonban hiába küldtem el az akkori Evangé­likus Életnek, nem közölték. Most, hogy február közepén a Duna Televízió su­gározta ismét a filmet, előkerestem az immár megsárgult kéziratot. Ezerkilencszázötvenhárom, Budapest. Három ember találkozik, de csak kettős rácson keresztül szemlélheti egymást. Ez idő tájt sok börtönrács választ el egymás­tól embereket, sok szögesdrót hálózza be. Magyarországot. A rács belső oldalán egy sápadt, de meg nem tört tekintetű férfi: évtizedeken át illegális kommunis­ta. János a neve. A Horthy-rendszer bör­tönbe zárja. Innen megszökve álnéven külföldre megy, Párizsban szervezi a ma­gyar emigrációt. Itthon az új rendszerben az újjáépítést egy gyár főmérnökeként irányítja, ahonnan a központ határozott kérésére sem hajlandó átlépni a pártap­parátusba. Hatalmas energiával veti bele magát a munkába, aztán egy éjjel... Nos, amint ez abban az időben gyakran elő­fordul, megáll egy fekete autó a ház előtt... Lakását feldúlják, iratait szétdo­bálják, őt magát elviszik. A rács túloldalán egy fájdalmasan sze­líd, tolókocsis fiatalember: a fogoly fia, András. A harmadik személy pedig Juli, akit a Moszkvából hazatérő egykori kom­munisták hoznak magukkal. Juli apja a személyi kultusz áldozata lett, édesanyja pedig betegségben halt meg. A kamasz­lány kezdetben ösztönösen, később mind tudatosabban húzódik el Annától, az őt felkaroló és örökbe fogadni szándékozó asszonytól, aki a mozgalom kipróbált harcosaként nagy megbecsülésnek ör­vend az új rendszerben. A személyébe vetett bizalom egyik jele, hogy szerkesz­tői állásából „kiemelve” őrnagyi rangban börtönparancsnokká nevezik ki. Juli kez­detben csak a formák ellen lázad: idege­nül mozog a lakásul kapott hatalmas bu­dai palotában, később aztán mind daco­sabban határolja el magát kijelölt „anyja” nézeteitől. Nem érti, de érzi, hogy a torz eszmék az embereket is eltorzítják. A tor­zulásoktól a Férfihoz menekül, akinek vi­lágát tisztának, harcát igaznak, elkötele­zettségét hitelesnek találja. Oda is költö­zik hozzájuk, s amikor az a bizonyos éj­szakai látogatás történik, már másodszor éli át, hogy valakit erőszakkal elvisznek mellőle. Kislányként riadt szemekkel nézte végig apja elhurcolását, most pedig elszakítják attól a hozzá legközelebb álló embertől, akiben időközben apára talált. A Férfit csak évekkel az elhurcolás után látogathatják meg: e találkozás a film döbbenetes erejű képsora. A katar­zist talán az idézi elő, hogy látjuk: a meg­nyomorító hatalmakkal szemben is em­bernek lehet maradni. Ha kell, rács mö­gött. Vagy csetlő-botló kamaszból né­hány év alatt sokat tapasztalt fiatal­asszonnyá válva. De mindenképpen meg­alkuvás nélkül. Miként jutott el Juli - akinek alakját Cinkóczi Zsuzsa formálja meg - e higgadt érettségig? Ide vezető útjának állomásait három szavával jelölhetjük. Az első szó: „Hazudsz!" Ezt nevelő­anyjának vágja a szemébe, aki az apa ki­végzésének tényét az „eltűnt” formulává akarja szelídíteni. Ez az első lépés. Fel­lépni a - személyes vagy egyetemes - történelem mindenfajta meghamisításá­val szemben. S ezt ki is mondani, ha kell, kiáltani. A második lépés egy kérdésben fogal­mazódik meg, amelyet a főszereplő töb­beknek is nekiszegez, megint csak a ká- póként dolgozó nevelőanyára utalva: „Félsz tőle?!” A gyávasággal szövetsé­ges félelem béklyóitól akar ez a számon­kérés megszabadítani, azt demonstrálva, hogy felnövőben van egy olyan nemze­dék, amely egyszerűen nem hajlandó fél­ni, bénító lidércekkel társbérletben élni. Mert a félelem a megalkuvás és az aljas­ság melegágya. A harmadik szóval szinte a kegyelem­döfést adja meg Juli a fanatizmust meg­testesítő börtönparancsnoknak, amikor annak „ennyire gyűlölsz?” kérdésére csöndesen így felel: „Nem. Csak sajnál­lak. ” A gyűlölet vakságával szemben ez a „sajnállak” már kifejezi azt az erkölcsi tőkét, amelyhez valaki a megaláztatás­ban és üldöztetésben hozzájuthat. A ha­talom nem számol azzal, hogy őt sajnál­ni kelljen. Azt pedig végképp fel nem foghatja, hogy valaki veszi magának a bátorságot e sajnálatra. Mészáros Márta, aki Juli alakját saját személyes emlékei­ből keltette életre, már nem gyűlölettel gondol vissza arra a korra, hanem sajná­lattal. Sajnálattal, nemcsak az üldözöt­tek, nemcsak az áldozatok, hanem a ki- sebb-nagyobb hóhérok iránt is. Sajnálva őket, hogy ide jutottak. Hogy végképp elfeledtek emberül élni. Ezzel a szorító fájdalommal és keserű sajnálattal nézem a film záró képsorának rácsait, és hallgatom a fegyőrök csizmái­nak konok dübörgését. Közben pedig ar­ra gondolok, hogy nem kellene-e az egy­házban is egy-egy ilyen Naplót hagyni a felnövekvő nemzedékre. Hiszen a nagy- politika fősodra egyáltalán nem kerüli ki, sőt inkább magával ragadja az irodalom-, a kultúr- vagy éppen az egyházpolitikát. E sodrásban is voltak bűnösök, és voltak áldozatok. Itt is beszélhetünk a félelem, a megaláztatás, a törvénytelenség koráról. Itt is voltak emberek börtönben. Jó volna ezeket az eseményeket is feltárni. Addig is: nézzük ezt a filmes naplót, amelyet „gyermekeinek”, az utána követ­kezőknek készített Mészáros Márta. A rendezőnő 1931-ben született. Magam, aki a sokat emlegetett 50-es évek leg­végén születtem, gyermeke lehetnék. Mi­óta a filmet láttam, kicsit azzá is lettem. Nekem, nekünk készült ez a Napló. Hogy aztán mi a magunk gyermekeinek majd ne ilyen komor dokumentumot nyújtsunk át. Fabiny Tamás Mészáros Márta Napló-sorozatának kö­vetkező részét (Napló szerelmeimnek) február 25-én 19.30-kor vetíti a Duna Televízió. Kiáltás a mélyből Böröcz Sándor meghurcolt evangélikus lelkészről 60 perces dokumentumfilm készült „Kiáltás a mélyből” címmel. Bemutatója 2004. február 25-én, szerdán 18 órakor lesz a budapesti XII. Kerületi Művelődési Központ (volt MOM-kultúr- ház) színháztermében (Budapest XII., Csörsz u. 18.). A belépés díjtalan. Ünne­pi beszédet mond Pokorni Zoltán, a Fidesz Magyar Polgári Szövetség alelnöke. Böröcz Sándort, aki 1938-tól szolgált evangélikus lelkészként, 1945 után hurcolta el az államvédelem. Hat és fél évet töltött a szibériai Vorkután. 1956- os szabadulása után többé nem végezhetett lelkészi szolgálatot. Emlékirata „Kiáltás a mélyből” címmel 1993-ban jelent meg az Ordass Lajos Baráti Kör kiadásában. Nyomdászszakmai konferencia a Dunakanyarban A számítástechnika nyomdai alkalmazásának újdonságairól rendeztek konferen­ciát az elmúlt hét végén a visegrádi Silvanus Hotelben. A szakma egyik legje­lentősebb idei szimpóziumán - a Tipográl.hu képviseletében - előadást tartott az Evangélikus Élet tördelőszerkesztője is. Nagy Bence a Scribus tördelőprogram­ban rejlő lehetőségekkel ismertette meg a FairPrint 2004. résztvevőit. Lépést tartva a korral T. Pintér Károly felvételei

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom