Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-02-22 / 8. szám
6. oldal - 2004. FEBRUÁR 22. r Evangélikus Elet Berzsenyi Dániel osztályrésze Berzsenyi Dániel (Egyházashetye, 1776. május 7. - Nikla, 1836. február 24.) a soproni líceumban ismerte meg a felvilágosult szerzők, valamint a német és latin lírikusok újabb alkotásait. Lírájának kezdeti szakaszára a német nyelvű költészet alapos ismerete és a római poéták nyomták rá a bélyeget. Berzsenyi 1795-ben hagyta el a kollégiumot, s rövid katonáskodás után Niklán kezdett el gazdálkodni. Kisebb-nagyobb megszakításokkal itt élte le az életét. Nemesember volt, aki eleinte - a napóleoni háborúk alatt, amikor fellendült a gabonapiac - a nemesi megelégedettségnek volt a költője. Érdemes megfigyelni azt a lelki és szellemi vonulatot, amely nagy verseiben nyomon követhető, s amely a jólét zsibbadtságán, keresztül a megtérésén át elvezette őt egészen a féltő hazaszeretetig. Osztályrészem című versében elégedettség tölti el vagyonossága miatt. Verséből az az életérzés árad, hogy ha az anyagi jólétet és a költészetet egyaránt birtokolni tudja, akkor a világ bármely részén boldogan tudna élni. A Magyarokhoz 1. című költeményében fogalmazódik meg először az erkölcsi romlás fenyegető rémképe. Isten létének megtapasztalásáról a Fohászkodásban tesz tanúbizonyságot. Az elmúlás tudatosulása a Közelítő télben kap hangot, míg a Levéltöredék barátnémhoz című versében már összegző önarcképet rajzol magáról. „Isten fölfoghatat- lan, hazája megsemmisül, élete ellobban!” — ezzel a mondattal jellemezhetjük költészetét. Különleges zeneiséggel megírt ódái és elégiái mellett az episztola műfaja sem volt idegen tőle. Berzsenyi költészete gigászi erők egyensúlya, mely a végletek között mozog. A magyar költészetben megfigyelhető, hogy a bizonytalan történelmi korszakokban a költők szívesen fordultak az egyensúlyt és nyugalmat sugalló antikvitás stílusához. így volt ez a jakobinus mozgalom vérbefojtását követően, a 19. század elején, amikor mint életmintákat fordították a nagy ókori római költők verseit, de ugyanez történt 1849 után, a szabadságharc leverését követően is. Egy ország lelke szólal meg á Magyarokhoz című versében, amely azt is megmutatja, hogy milyen gazdag volt a nyelvújítás előtt is a magyar szókincs. Berzsenyi az első meghasonlott lélek irodalmunkban. Juhász Géza találóan azt írja róla, hogy nem robban a világ ellen, mint nemsokára Byron, hanem önmagát emészti föl. Szinte félt a nyilvánosságtól. Mire fölfedezték, addigra kész költő volt. Kis János evangélikus lelkész-költő közvetítette verseit Kazinczynak. Kazinczy egy látogatása alkalmával, 1808-ban látta meg barátjánál Berzsenyi Dániel harminckét éves somogyi földbirtokos verseinek kéziratát. Fölmarkolta, és a szerző tudta nélkül magával vitte Szép- halomra-javítgatás céljából. Folyamatosan bombázta is Berzsenyit különféle kritikai észrevételeivel, ám eszébe sem jutott, hogy kiadassa a pártfogásába vett kéziratot. Helmeczi Mihály - mint egykori Kazinczy-hívő - volt az, aki gyűjtést rendezett, és saját gondozásában 1813-ban megjelentette a kötetet egy Berzsenyinél lévő példány alapján. Azonban Helmeczi cselekedetét nem a segítő szándék vezérelte, hanem az önös érdek. Az 1816-ban megjelentetett második kiadás elé egy terjedelmes írását ■is odabiggyesztette, amely nem is illett a kötet tárgyához, és csak ezután következtek Berzsenyi versei. Erről az aljas tettről azonban sikerült elterelnie a figyelmet, mivel Berzsenyit föltüzelve módosíttatta a költővel az első kiadásban megjelent, Kazinczy által javasolt korrekciókat. Ez elegendő okot szolgáltatott Kazinczynak arra, hogy megsértődjön, és a háttérből mozgósítsa ifjú hívét és tisztelőjét, Kölcsey Ferencet, akinek amúgy sem volt rokonszenves Berzsenyi. Kölcseynek így nem esett nehezére egy folyóiratban megbírálnia Berzsenyi kötetét. Ennek köszönhetően Berzsenyi valóságos depresszióba esett. Tény, hogy 1815 után elhallgatott, s ehhez a politikai helyzet változásán kívül a Kölcsey-bírálat is hozzájárult. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy alig akad a magyar irodalomban olyan alkotónk, akinek száznál kevesebb verssel sikerült kivívnia a halhatatlanságot. Berzsenyi jelentőségét mutatja az is, hogy gróf Széchenyinek szolgált példaképül, s ez főleg akkor nem számít csekélységnek, ha megnézzük költészettani tanulmányát is, mely Poétái harmonisz- tika címen 1831 -ben látott napvilágot, és Kierkegaard eszméit tükrözi. Arday Géza irodalomtörténész JUHASZ GYULA Berzsenyi A tikkatag magyar nyár napja bámul Bús homlokán és bágyatag szemén, Konok szivében csöndes zivatar dúl, Elverve dús vetése: a remény! Pipája füstöl és haragja lángol, Eszébe jut bírája: Kölcsey S felködlenek a római világbul Komor lemondás zordon hősei. S boldog Horácra gondol, aki bölcsen Borral, leánnyal megelégedett S kevély nyakán dagadnak kék erek. Ki itt a költő és magyar, ha ő nem ? S míg döngő lépte mély homokba fül, A szilvafán egy vén harkály gyalul. (1921) Már a peronon ketten támogatják. Támogatják? Tartják. Mert a saját lábán nem tud megállni. Merev részeg. A metró beáll az állomásra. A két jókötésű fiatalember minden erejére szükség van ahhoz, hogy becipeljék a kocsiba. Leteszik, szinte leejtik a földre. Elterül, mint egy darab fa. Magatehetetlenül, öntudatlanul hever. Hosszú szőke haja söpri a metró koszos padlóját. Úgy néz ki, mint egy hulla. Elfog a rémület. Az egész jelenet olyan valószerűtlen! Pont ide kellett behozniuk! Miért nem egy másik 'kocsiba? Már csak az kell, hogy valami botrány szemtanúi legyünk itt! Hogy valami baja legyen! Vagy végighányja a kocsit! Engem is! Aztán a két fiatalember újra nekiveselkedik. Nagy nehezen fölráncigálják és leültetik. Egyikük zavart, torz kis mosollyal körülnéz, arcán bocsánatkérésféle. A metró zakatol, a helyzet valamennyire konszolidálódik. A megállóban egymásra nézünk, szólni nem kell. Egyszerre állunk fel: ki az ajtón és be a következő kocsiba! Megkönnyebbülten zökkenünk az ülésre. Fellélegeznék, de nem tudok. Szorítja a torkomat a kép, a torzonborz szőke fiatalember lárvaszerű arca a koszos metrópadlón. És a barátok. Akik minden ellenkezése ellenére beránci- gálták a kocsiba. Ha magára hagyják, csak' rosszabb a helyzet. Meg a torz kis mosoly. A bocsánatkérés. Senki sem jött át, csak mi ketten. Csak mi utáltuk annyira a lehetőségét is annak, hogy valami botrányba vagy kellemetlenségbe keveredjünk? Csak pont mi, akik öntudatosan és büszkén valljuk magunkat kereszténynek? És hát lehet-e mindig átmenni a másik kocsiba? Szabad-e? Lehet-e kihúzott derékkal, fölemelt fejjel a jót választani, elborzadni a világ gonoszságán - s aztán átmenni a másik kocsiba? Szabad-e? És lehet-e így megmaradni kereszténynek? Meddig lehet? Vannak-e egyáltalán ilyen keresztények? Ilyen komfortkedvelő, közömbös, finnyás fajták? Ők valóban keresztények lennének? Keresztények lennénk? Krisztus-követők? Lassan kigördül a metró a harmadik megállóból. A peronon látom, hogy ketten támogatják. Kiszálltak. Próbálják hazavinni. Éjszaka metróról álmodom. Megérkezik az állomásra. Egyetlen kocsija van.- m Amikor kezembe került ez a régi írásom, a 32 éves korában meggyilkolt Andorka Eszter értelmetlen halála jutott eszembe és az, hogy mennyire megváltozott a világ harminc év alatt! De Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz! HAJNALI VENDEG Végre kinyújtóztatta fáradt tagjait. Nagyhét szerdáján - az egész napos nagytakarítás után - ragyogott a lakás. Csak a konyha maradt... Este tizenegy órakor a konyhához már nem volt ereje.- Holnap is van nap! - vigasztalta a férje. Elaludt. A hajnal beszivárgott az ablakon, amikor felébredt. „Meg sem mozdultam egész éjszaka” - állapította meg. Nyitott szemmel feküdt. A faliórára pillantott: öt óra volt. „Fel kellene kelni. Tiszta lenne a konyha, mire a család felébred.” Aztán az jutott eszébe: nagycsütörtök van. Régi hagyomány volt náluk, a családban, hogy nagycsütörtök este járultak úrvacsorához. Diákkorában megtette, hogy egész nap nem evett, mert este vett úrvacsorát. De ma már nem csak saját cselekedeteire épít... Ez a nap csendesebben szokott eltelni: ritkábban csattan rá a hangja a gyerekekre, kevesebbet szól a rádió. Gondolatai közé élesen berregett bele a csengő. Valami elszorította a szívét. Ki lehet az hajnali ötkor?- Ki az? - kérdezte az előszobaajtónál. Senki nem válaszolt.-Ki az? A kisablakot sem merte kinyitni, inkább bement a férjéhez.- Csengettek! - mondta- Biztos? Nem álmodtál?- Nem, ébren voltam már. Felhúzta egy kicsit a redőnyt, az ablakot is kinyitotta, innen a lépcsőre lehetett látni. Valaki ült a bejárat előtt, a kövön.- Mit akar? Mi baja? - kérdezte hangosan, de választ nem kapott.- Rosszul van? Csend. Közben felkelt a férfi is.- Talán valaki rosszul lett, és utolsó erejével csöngetett egyet. Gyerünk ki. Egy fiatal nő ült a kövön. Csizmájából kivilágított csupasz lábszára. A háziasszonyt megcsapta a tavaszi hajnal hideg lehelete. Megrázta a nő vállát:- Rosszul van? Mit keres itt? Miért csöngetett? A nő bután nézett rá:- Én sehol se csengettem, hagyjon engem!- Hogy hagyhatnám, hiszen megfagy itt! Hogy került ide?- Várom a vőlegényemet.-Itt?-Nem mindegy? Hagyjon békét, ne törődjön velem!- Hogy képzeli? Becsenget, felkelt, itt ül az ajtóm előtt, és ne törődjek magával?! A nő már egészen magához tért.- Én nem csengettem! Tessék szépen bemenni, lefeküdni, hagyjon engem!- Álljon fel - szólt rá erélyesen az asszony - és jöjjön be!- Be tetszik engedni a lakásba? - kérdezte a lány csodálkozva.- Miért ne? - szólt az asszony, bár tudta, hogy ez korántsem természetes. Máskor ő sem szokott idegeneket beengedni, az ittas emberektől pedig különösképpen irtózott. De most valami arra indította, hogy segítenie kell. Férjének intett, hogy menjen vissza nyugodtan, nem lesz szükség rá. A konyhába vezette és leültette a hívatlan vendéget.- Nem tudom, miért törődik velem a néni.- Főzök egy teát - mondta az asszony.-Nem kérek! Nem szeretem, ha sajnálnak, és alamizsnát adnak nekem.- Ez nem alamizsna. Már gőzölgött is a tea a gázon.- Elmegyek, tessék lefeküdni, még megfázik idekinn.- Ugyan! Igya csak meg nyugodtan. Gépiesen rakodni kezdett a konyhaszekrényben, közben arra gondolt, hogy itt ez a szegény nő, aki úgy jött, mintha Jézus Krisztus jött volna. Mit mondjon neki? De alakult a beszélgetés magától.- Ne tessék hinni, hogy olyan rossz vagyok. Ha szeretettel szóltak volna hozzám, nem lennék ilyen, de engem mindenki elhagyott. Szüleim elváltak, nagyanyám nevelt, nála is lakom, de ő sem szeret, csak nyűg vagyok neki. Azt sem engedik, hogy a gyerekemet én neveljem. Az apám se szeret, pedig egyszer meg akartak ölni helyette minket, a gyerekeit. Hirtelen beszédessé vált.- Tudja, az úgy volt, hogy a forradalom után keresték őt, de rejtőzködött valahol, nem találták otthon. A rendőrök meg ránk fogták a puskát, remélve, hogy akkor eláruljuk, hová bújt. Csak amikor meggyőződtek róla, hogy biztosan nincs otthon, akkor álltak odébb. Egészen megborzongott az emlék hatása alatt. Az asszony erre azt mondta:- Tudok valakit, akit még meg is öltek helyettünk, mégsem szeretjük.- Ki az? Ja, Jézus? Hallottam valamit róla. Mondják, hogy engem is nagyon szeret az Isten, mert sokat szenvedek. Lassan szürcsölgette a forró teát, egészen józan lett, arca érdeklődő.- Ez a szenvedés' nem Isten akarata. Ezt az emberek szeretetlensége, köny- nyelműsége okozza - mondta szinte gépiesen a háziasszony, de közben belső parancsot is hallott: Tenni is kellene valamit, nem csak beszélni! De mit lehet tenni egy ilyen szerencsétlen életért? Mit adhat ő? Egy csésze teát, ide- ig-óráig a fűtött lakás melegét, egy-két jó szót?- Mit fog most csinálni?- Elmegyek. Talán a nagyanyámhoz, talán a gyerekhez a nevelőotthonba, nem tudom még.- Igen, menjen, csókolja meg őket szeretettel! A jóra jóval fognak felelni! És jöjjön el hozzám máskor is!- Köszönöm - felelt halkan a furcsa vendég, és elindult. Kinn már megindult az élet, benn is mozgolódni kezdett a család. Reggel volt, nagycsütörtök reggele. Bencze Imréné Esztusra emlékeztek Andorka Eszter halálának első évfordulóján barátok, családtagok gyűltek össze a Farkasréti temetőben. Az emlék-istentisztelet igehirdetője, Kézdy Péter Esztus egyik nagypénteki prédikációját idézte. Jézus kereszten mondott szavaival két kincsünket tette hangsúlyossá: az egymás iránti szeretétet és az imádságot. Prédikációjával Andorka Eszter is ezt hagyta örökül ránk. Az istentiszteleten a Resinarius kórus előadásában Csorba István Esztus temetésére írt Vigasztaló éneke is elhangzott. Az emlékezés a Farkasréti temető után a Deák téri gyülekezeti teremben szeretetvendégséggel folytatódott. A résztvevők a készülő Andorka Észter- emlékkönyv képeiből tartott vetítéssel idézték fel közös élményeiket, a gyülekezeti és a Mevisz-táborokat. (Az Esztus írásaiból és a visszaemlékezésekből összeállított kötet reménység szerint nyárra megjelenik.) A jelenlévők azt is elhatározták, hogy a fájdalmasan fiatalon elhunyt lelkész-teológus emlékének ápolására ezentúl minden év februárjában összegyűlnek. K. P. v. * Megálló