Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-02-22 / 8. szám

2. oldal - 2004. FEBRUÁR 22. Evangélikus Élet r ww r ELŐ VIZ ÖTVENED VASÁRNAPJA Kié a dicsőség? A hétvégén egykori gimnáziumomban voltam farsangi bálon. A műsor alatt hú­gom egyik évfolyamtársa ült mellettem, aki folyamatosan felhívta figyelmemet egy-egy helyi „hírességre”. A fickó, aki éppen akkor sétált keresztül a termen, a helyi kereskedelmi rádió felkapott be­mondója volt. A hosszú parókás, balett­táncosnak öltözött férfi az egyik kémiata­nár, a diákok kedvence. A fehér kalapos lány pedig, aki sokáig nézelődött körbe- körbe, a Való Világ 3 egyik szereplőjének a barátnője. És persze kis kommentáto­rom sokáig folytatta a listát... Figyeltem őket, és rádöbbentem, hogy mennyire kü­lönböznek, mégis valamennyien embe­rektől nyertek dicsőséget. Híresnek lenni és fürödni az elisme­résben sokféleképpen lehet. Sokan kétes dolgaiknak, visszatetsző viselkedésük­nek vagy beszédüknek köszönhetik hír­nevüket. És vannak olyanok, akiket tisz­telet övez, hiszen tudásukkal, embersé­gükkel, áldozatkészségükkel gazdagítot­ták akár az egész emberiséget, akár csak közvetlen környezetüket. Ők is nyerhet­nek emberektől dicsőséget. A „dicsőség” azok közé a fogalmak közé tartozik, amelyek gyakran előfor­dulnak a Bibliában. Amikor a szó embe­rekkel kapcsolatosan szerepel, akkor ál­talában jómódra, jólétre, elismerésre utal. Ha pedig Isten dicsőségére vonat­kozik, akkor az ő különleges hatalmát és hatalmasságát jelöli. A probléma akkor jelentkezik, amikor e kettő összeütközik egymással. Ha va­laki az embereknek akar megfelelni, az emberektől akar elismerést szerezni, esetleg ünnepeltetni magát, és ezzel há­tat fordít Istennek. Az a szolgálattevő, aki elsődlegesen azért fordít nagy gon­dot a készülésre, hogy a gyülekezet elis­merően szóljon róla, önmaga dicsőségét keresi. Az a hit, amely mérlegel, és a biztonságosabb utat választja, még nem áll igazán szilárd alapokon. Mint aho­gyan a zsidó vezetők közül is sokan hit­tek Jézusban, miután látták csodáit, hal­lották beszédét, és felismerték benne az Istentől küldött Megváltót, mégsem val­lottak színt a farizeusok miatt, mert fél­tek, hogy kizárják őket a zsinagógából; mert többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget az Isten dicsőségénél (ín 12,42-43). Könnyen elkövethetem azt a hibát, hogy megszólom az idézett vezetőket. Hiszen hogyan lehettek olyan balgák, hogy hitüket csak a szívükben vagy a belső szobájukban őrizték, és nem mer­ték tettekre váltani? Milyen hit az, amely megriada nehézségektől, és a tár­sadalmi elismerést nem meri kockáztat­ni az Isten ügyéért? Milyen keresztény az, aki hallgat, amikor Urát gyalázzák, és nem vallja meg, hogy Krisztusban az Isten dicsősége ragyogott fel az emberek előtt? Milyen keresztény vagyok, ha ma­gam is sokszor elbukom ebben a kísér­tésben? Nagy a baj, ha egy-egy megragadó igehirdetés után az igehirdetőt dicséri a gyülekezet. Nagy a baj, ha arra törek­szünk, hogy kiemelkedjünk a többiek közül, akár mások kárára is, és buzgón gyűjtjük az elismerést, kitüntetést, dicsé­retet, azaz az emberektől nyert dicsősé­get. Az ugyanis mindig múlandó és sok­szor kétes. A nagy nevekre sokszor csak néhány napig emlékszik a nagyközön­ség. A helyi hírességek gyorsan váltják egymást. Bemondók, valóságshow-k kö­vetik egymást. Az Isten dicsősége azon­ban más irányba mutat, olyan magasság­ba, amelyet mi meg sem közelíthetünk: a kereszt magasságába. Hiszen Istenünk egyszülött Fiát küld­te el a világba, aki megvetett volt, és em­berektől elhagyatott. Akit hiába csábí­tott, hívogatott a világ, nem vállalta a magát a templom párkányáról levető, ünnepelt Krisztus útját, hanem Atyjának engedelmeskedve az Isten dicsőségét hirdette. Ez a Mester az, aki példát mu­tatott tanítványainak, és jelenlétével erő­sít bennünket a mindennapok küzdelme­iben is. Akkor, amikor hitünk talán meg­inogna, az ő karjának ereje őriz bennün­ket. Ez az igazi örömhír. Hulej Enikő Ötvened vasárnapjának - idén az oltár elől elhangzó - ősi evangéliumában a Jeruzsálembe készülő Jézus szólítja meg tanítványait, hogy immár harmadszor adja tudtukra mindazt, ami a próféták jö­vendölése szerint be fog teljesedni rajta: „A pogány ok kezébe adják, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután meg­ostorozták, megölik, de a harmadik na­pon feltámad." (Lk 18,32-33) Lukács ehhez rögtön hozzáteszi, hogy a tanítvá­nyok .....semmit sem fogtak föl ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat De vajon miért nem értették? Hiszen Jézus a legegyszerűbb szavakkal fejezi ki magát! Nem használ teológiai zsar­gont, beszédében nem hemzsegnek ide­gen kifejezések vagy elvont fogalmak. Mi érthetetlen abban, hogy a pogányok kezére adják? Ki ne tudná felfogni eze­ket a szavakat: kigúnyolják, meggyaláz­zák, leköpik? Ki ne tudná, mit jelent a verés és az ölés? És a feltámadás sem volt ismeretlen fogalom, még azok előtt sem, akik tagadták a lehetőségét. A tanítványok is tisztában voltak min­den szó jelentésével és értelmével. Csak azt nem tudták fölfogni, hogy mindez Jézussal történik meg! Jézussal, az Isten Fiával, a Messiással. Péter elfelejtette A Golgota felé Péld 3,5-12 már a dorgálást, amelyben akkor része­sült, amikor a szenvedéséről első ízben beszélő Mester elé ugrott, hogy tiltakoz­zék: „Isten mentsen. Uram, ez nem tör­ténhet meg veled!" (Mt 16,22) A tanítványok azért nem tudták fel­fogni Jézus szavait, mert rejtve volt előt­tük az írásban minden olyan hely jelen­tése, ahol a Messiásra váró szenvedésről van szó, mint például a Példabeszédek könyvének igéjében is: „Mert akit szeret az Úr, azt megdorgálja, de mint apa a fl­át, akit kedvel ”(Péld 3,12) Amikor ol­vasták, nem is gondoltak rá, hogy ez a mondat több a feltétlen istenfélelemre való buzdításnál, hiszen prófécia, amely mindenekelőtt Isten egyszülöttjéről, a szeretett Fiúról szól. Nem értették, hogy ez a mondat éppen ezért jelent bátorítást minden szenvedőnek, aki Isten dorgáló kezét érzi magára nehezedni. Hiszen ha az egyszülött Fiúnak, az egyetlen igaz­nak is része volt az Isten kifürkészhetet­len akaratából ránehezedő szenvedés­ben, sőt a halálban is, akkor hogyne kel­lene szenvedniük és meghalniuk azok­nak, akik vétkeztek? Ha Isten az ártatlan Bárányt is magára hagyta a szenvedés­ben és a haláltusában, akkor hogyne kel­lene az elhagyatottságot átélniük azok­nak, akik nem ártatlanok? Ám húsvét hajnalán kiderült, hogy az Isten akarataként elfogadott szenvedés és halál nem semmisítette meg Jézusnak azt az életét, amelyben az Atyánál már az idők kezdete előtt része volt. Ha tehát a különféle szenvedéseket és végül a halált is - miként Luther mondja - Jé­zus megszentelt hagyatékaként fogad­juk, akkor ezeket bátran tekinthetjük ki­zárólag a földi életünkre kiható, múló kellemetlenségnek. Amint Jézus istenfi­úi méltóságát nem csorbította a szenve­dés és a halál, úgy a mi életünkben sem változtat azon a tényen, hogy - kereszt- ségünktől fogva - Isten gyermekei va­gyunk. A szenvedés és a halál nem Isten irántunk való indulatát tükrözi, hanem bennünk idéz elő üdvös változást: Isten előtti alázatra és a mennyei Atya feltét­len szeretetében, jóságában való „vak” bizalomra tanít. Miként a jerikói út mentén ülő vak koldus szeme világának hiányában is meg volt győződve arról, hogy Jézus megkönyörül rajta, úgy mi is bizonyosak lehetünk abban, hogy amikor a harag felhői takarják el Isten jóságos, szelíd arcát, ő akkor is úgy bá­nik velünk, mint szeretett gyermekeivel. Miként a legzordabb viharfelhő fölött is mindig süt a nap, úgy Isten tekintetében sem alszik ki soha a gyermekeit féltő, értük aggódó szeretet. Ahogy a jerikói vak a testi szemére boruló sötétség elle­nére meglátta Jézusban a megváltására érkező Istent, úgy mi is megtanulhatunk hitünk szemével „a felhőn át is égbe lát­ni” olyankor, amikor testi érzékeink va­kon azt sugallják, hogy mindaz a rossz, ami velünk és körülöttünk történik, Is­ten ellenséges szándékát bizonyítja. Ha hitünk át tud tömi testi-lelki szenvedé­seink homályán, és meg tudja látni a Golgota keresztjén függő egyszülött Fiú arcán Isten örök szeretetének ragyogá­sát, akkor többé nem lesz kétségünk a Példabeszédek könyvének igéjét énekké formáló elődeink igaza felől: Isten „ha sújt, akkor is szeret, / így próbálja hite­det. / Sión, ezt hát jól gondold meg, / szabj határt bús gyötrelmednek!” (EÉ 263,1) Véghelyi Antal IMÁDKOZZUNK! Mindenható, örök Isten, aki a világ Megváltójává tetted egyszülött Fia­dat, és benne reménységet adtál min­den bűnbánónak, hallgasd meg kö­nyörgésünket: szabadíts ki bűneink bilincseiből, és tartsd távol tőlünk a gonosz minden cselvetését az Úr Jézus Krisztus által. Ámen. SÍK SÁNDOR Emberség Egy nap, mint a rest csiga, mászik, Zivatarként zúg el a másik. Mindegy, csak ugyanoda érnek. Mit szólna ma tegnapi éned? Amit éltél tisztes erényben, Csupa félség s ösztön a fényben. S ami pelyvád hull ki a rostán. Nem lesz színig az se gonosz tán. Mindegy, tovazizzen az élet: Eszmélsz, s már itt az ítélet. Szíved, agyad ostoba röggé... Magad így vagy amúgy, de örökké. Nincs szánva szemednek a holnap: Ott légy igaz ember, ahol vagy. Most tedd, amit adatik tenned: Az Isten rügyezik benned. Oratio oecumenica Urunk, Istenünk! Gyógyító igédre szorulunk tes- testül-lelkestül. Nehéz szavakba foglalnunk ér­zéseinket, lelki fájdalmainkat, azt, hogy bár a jót akarjuk, mégis a rossz győz bennünk, és a rosz- szat tesszük. Urunk! Nélküled teljesen összeroppanunk, cső­döt mond az életünk. Azt gondoltuk, a te utadon járunk, igéd által bölccsé lettünk, már el tudjuk kerülni a rosszat, sőt jóval tudjuk legyőzni azt. Mégis miértek sokasága gyűlik bennünk: miért ér­tik félre szavainkat az emberek, miért nincs jó fo­gadtatása tetteinknek? Még az is megfogalmazó­dik bennünk, hogy vajon te látod-e mindezt. Tudsz-e rólunk, a sorsunkról, a lelki gyötrelme­inkről? És tényleg csak az történhet velünk, ami­ről te is tudsz? Urunk, összetörtén állunk előtted. De ebben az összetörettetésben igéd alapján hadd lássuk meg szeretetedet: „Akit szeret az Úr, azt megdor­gálja, de mint apa a fiát, akit kedvel. " Amikor minden összekuszálódik bennünk és körülöt­tünk, amikor nincsenek már szavaink, és csak miértek hagyják el ajkunkat, csendesíts el igéd által, amelyből ma is áradt az örömhír, hogy te gyermekeidként szeretsz minket. Ezért engedd, hogy gyermekeidként ne akarjunk kibújni a fe­nyítés alól, hogy dorgálásodat ne utáljuk, hiszen ha tőled jön, az csak javunkra van, mert szeretet- ből fakad. Láttasd meg velünk szeretetedet, amely értünk mindent remél, mindent eltűr, és mindent elfedez. Engedd, hogy kérjük és elfo­gadjuk ezt a végtelen szeretetet! Mennyei Édesatyánk! Tudjuk, hogy nem egyedül küszködünk ezzel az érzéssel, összetört állapottal. Add, hogy segítségére lehessünk mindazoknak, akiknek hasonló gondjaik vannak. Tégy minket alkalmassá arra, hogy Krisztus­ról, a te egyszülött Fiadról tegyünk bizonyságot az emberek előtt, aki azért jött, hogy szeretetből megkeresse és megmentse az elveszettet, aki nem sajnálta idejét és energiáját egyetlen ember­től sem, aki sohasem sértődött meg, s eltűrte azt is, ha elutasították, és aki értünk vállalta a ke­reszthalált. Urunk, Krisztusért a te gyermekeidként folya­modunk hozzád! Őt követve szabadíts fel minket arra, hogy ne csak a minket szeretőkben lássuk meg a testvért, hanem ellenségeinkben is. így. őrizz meg minket attól, hogy bennünket győzzön le a gonosz. így add, hogy mi győzhessük le a gonoszt jóval és szeretettel. Hisszük és valljuk, hogy csak te tudsz rajtunk segíteni, csakis általad tudunk jó úton járni, benned bízni, és általad tud­juk a belőled élő ember jó gyümölcseit teremni. Kérünk, hogy a tőled áradó szeretet megmutat­kozzék rajtunk szelídségben, az irgalmasság cse­lekedeteiben és a békességre való törekvésben. Ámen. • •••SAROK «•• # l MUSICA SACRA XV. 3 g 5 3 h 3 A korálfeldolgozások előadásmódja Múlt heti cikkünk folytatásaként ezúttal először a kórusművekről szólunk, azokról a korálfeldolgo- zásokról, amelyek beilleszthetők az istentisztelet keretei közé, tehát kellően rövidek és magyar nyelven előadhatók. A reformáció idején Európában a reneszánsz stílus uralkodott. Kézenfekvő, hogy az egyházi zene az ak­kor használt műfajokat veszi át és fejleszti tovább. A legfontosabb az úgynevezett Liedsatz, amely a fel­dolgozandó dallamot, a cantus firmust - legyen az gregorián dallam, világi dal vagy korái - hosszú han­gokkal egy kiemelt szólamba (leginkább a tenorba) helyezi, a többi szólam pedig ezt a dallamot imitálva mozgalmasabb ritmusú,polifon keretet teremt. Ilyen vagy ehhez hasonló módon íródott a 16-17. századi evangélikus egyházzene döntő része. De nem csupán technikáról van szó. A koráldallam változatlan for­májú megjelenése azt jelenti, hogy itt az isteni Ige szólal meg, a szerző és a mű ehhez csak alázatosan keretet biztosít. Csak ilyen lelkülettel szabad egyház­zenét írni és előadni! A korálmotetta ezt fejleszti tovább úgy, hogy min­den sor imitációval indul, amely a dallam változatlan vagy díszített megjelenését készíti elő. Később a dallam a könnyebb követhetőség kedvé­ért átkerül a legfelső szólamba, a szerkesztésmód ho- mofónná, akkordikussá válik. Ez az - általunk is jól ismert - Kantionalsatz lehetővé teszi, hogy előadá­sába a dallam éneklésével a gyülekezet is bekapcso­lódjon. Lényegében a későbbi korálfeldolgozásokat is e két csoportba sorolhatjuk. A Liedsatz, de főleg a korálmotetta kicsit dísze­sebb, nehezebb. Alkalmas egyrészt alternatim elő­adásra (a gyülekezettel felváltva való éneklésre), másrészt önálló kórusmű is lehet a liturgia meghatá­rozott helyén. A Kantionalsatz a már említett közös éneklésen kívül szintén lehet alternatim tétel. Mivel korálfeldolgozásokról van szó, a magyar köteteken kívül a német gyűjteményekben található müvek is használhatók, ha - kis türelemmel és fantáziával - hozzájuk igazítjuk az énekeskönyvben található ma­gyar szöveget. Nagy szükség lenne egy új, istentisz­teleti szempontok alapján szerkesztett kórusgyűjte­ményre, ahol több két- és háromszólamú, illetve többféleképpen előadható mű is segítené a gyüleke­zeti énekkarokat! Ezután térjünk rá arra, hogy miként játszhatunk intonációt olyan énekeink elé, amelyekhez nem áll rendelkezésre előjáték. Ilyesmit egy újság lapjain ke­resztül megtanítani majdhogynem lehetetlen, de azért néhány ötletet hangszerével négyszemközt és egy kis bátorsággal felvértezve mindenki kipróbál­hat. A legegyszerűbb, ha az első zárlatig eljátsszuk a dallamot. A következő lehetőség, hogy az első sor dallama után a második sorhoz a korálkönyvi kíséret basszus szólamát játsszuk, utána pedig mindig egy szólammal többet; így az egésznek építkező jellege lesz. Ennek sokkal jobb a hatása, mint ha rögtön ak­kordok szólalnának meg. Semmiképpen ne játsszuk végig az egész korálkíséretet bevezetés gyanánt! (Ügyeljünk arra, nehogy valamelyik sornál hagyjuk abba, mert lehet, hogy ott az ének éppen más hang­nemben van, és sehogy sem tudunk visszavergődni a kezdőhangra.) Másik lehetséges technika, hogy a dallamhoz szext vagy tere távolságban egy kísérő­szólamot játszunk, vigyázva arra, hogy a zárlatoknál a két szólam oktáv távolságra legyen egymástól. Az­zal is lehet játszani, hogy a korái sorait különböző oktávokban szólaltatjuk meg. Csak arra kell ügyelni, hogy az intonáció egységes legyen, és - bármilyen furcsa - be tudjuk fejezni, tehát ne legyen hosszabb annál, mint amennyi ötletünk van. E téma alaposabb kifejtéséhez van szükség a kántortalálkozókra, a sze­mélyes tanácsadásra. Reméljük, egyre több ilyenre fog sor kerülni! Ecsedi Zsuzsa m i. * <

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom