Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-12-19 / 51-52. szám

2004. DECEMBER 19-26. - 15. oldal

Evangélikus Élet

JÁROSI ANDOR

(1897-1944)

Hatvan éve, 1944. december 26-án halt meg Járosi Andor. Távol otthonától, az oly nagyon szeretett Kolozsvártól, Magnyitogorszban, ahol fogolyként is végezte a lelkészi szolgálatot. Olyan emberre emlékezünk, akinek példája ma is sokatmondó és megszívlelendő. Aldassék érte az Úristen neve.

Két tanítványát szerettem volna megszólaltatni az évforduló alkalmából. Koren Emil nincs már közöttünk, de írása - a tőle megszokott irodalmi színvonallal - ma is átmelegíti szívünket. Benczúr László pedig hangkazettára mondta fel gondolatait - ez külön is nagy örömöt szerzett nekem, s remélem, így élik meg az olvasók is. Miért fontos 2004-ben Járosi Andorra emlékeznünk? Azért, mert alakja, életútjának üzenete nagyon aktuális. Ki volt ő? Csak vázlatosan felelek a kérdésre.

Lelkipásztor. Isten szolgája, aki az igehirdetői szolgálat mellett nagy súlyt fektetett a pásztori feladatokra is. Embere lett embereknek, pásztora a rábízott nyáj egészének és egyes tagjainak egyaránt. Ma legnagyobb hiányosságunk és legfontosabb megoldandó feladatunk a lelkipásztori szolgálat, embertől emberig.

Tudós ember. Kutatta, kereste az igazságot, lutheri módon nyúlt az élet nagy kérdéseihez. Tudását készségesen osztotta meg másokkal. Nyitott volt, hogy megismerje, átgondolja mások igazságát. Nem az íróasztalnak dolgozott, gyakorlatias gondolkodásának sokan hasznát vették.

Szívügye volt a liturgia. Nemcsak tanulmányaival (például a német liturgikus megújulásról szóló iratában), de lelkészi, esperesi, tanítói szolgálatával is sokat tett azért, hogy megújult, gazdagodott az erdélyi egyház liturgikus élete.

Erdélyi ember volt. „Igazi demokrácia, valódi lelkiismereti szabadság, tiszta szellemi értékelés: ezekben állott Járosi Andor erdélyisége” - írja róla öt évvel halála után Makkai Sándor.

Karácsony másodnapja - amikor Járosi Andor mártírhalált halt - az egyház ősi rendje szerint az első vértanú, István ünnepe. A szolgálatukkal, sőt vérükkel is „bizonyságtevők fellegének” tagjaként ott áll Járosi Andor is, aki nem több, nem kevesebb volt, mint Isten áldott szolgája. Dr. Hafenscher Károly

Lenyűgözött és felkarolt

Járosi Andorra emlékezik egykori tanítványa*

1936-ban egy fél évig Kolozsváron Járosi Andor hallgatója voltam, de most, kilencvenéves koromban is tanítványának tartom magamat. Mesterem volt, lelkipásztorom, végül atyai jó barátom. Nem volt katolikus értelemben vett szent, „hithős” sem; mártír volt, Jézus Krisztus hű tanúja vérzivataros időkben. Lenyűgözött nemcsak hallatlan műveltségével, olvasottságával, széles körű tudásával, hanem mindenekelőtt azzal, hogy föl tudta karolni az embert. A maga esendőségében, egyszerűségében, jelentéktelenségében is föl tudta fedezni a nagyszerűt, a legbűnösebben is az imago Deit, az Isten arcát.

Humanista volt, a legkomolyabb értelemben vett, keresztény humanista. Rendkívüli humanisták hatottak rá, így Luther Márton is, aki ugyan nem sorolható az erazmusi értelemben vett humanisták körébe. Mélyen hatott rá a nagyon orosz és nagyon ortodox Dosztojevszkij keresztény humanizmusa, és olyan eltérő humanizmusok is, mint aminő Schweitzer Alberté és Barth Károlyé volt, vagy a református Ravasz Lászlóé és a katolikus Pohászka Ottokáré, de a szívéhez nagyon közel álló Reményik Sándoré és Tamási Ároné szintúgy. Megjelenése nem keltett mély benyomást, nehéz lenne szobrot mintázni róla, síremléke sincsen, hiszen egy fogolytáborban halt meg, és jeltelen tömegsírba temették.

Harmadéves teológus koromban, 1935-ben, ősszel találkoztam vele először. A pécsi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem Evangélikus Hittudományi Kara hívta meg Sopronba, hogy előadásokat tartson. Ismertette a romániai magyar evangélikus szuperin- tendencia életét. A teológusotthonban mélyreható igetanulmányt tartott, másnap a fakultáson Erdély sajátosságáról s a transzszilvanizmusról beszélt. Mindenkire - a professzorokra és a hallgatóságra - olyan mély hatást gyakorolt, hogy elutazása előtt mindannyian kikísértük őt az állomásra. Akkor léptem oda hozzá Koren Emillel együtt, hogy megkérdezzük: lehetséges volna-e fél évet a kolozsvári teológián hallgatnunk? Nagy örömmel fogadta kérésünket.

1936. január elején Koren Emillel már Kolozsvárott voltunk, a református teológia konviktusában kaptunk szállást, elhelyezést. A magyar evangélikus hallgatóknak volt külön otthonuk is a Monostori úton. Feledhetetlen, egész életünket meghatározó élménnyé vált ez a kolozsvári félév. Úttörőkké váltunk; nyomunkban'minden évben kiment egy

* Részletek id. Benczúr László nyugalmazott evangélikus lelkész magnetofonra rögzített naplójából

teológus Sopronból Kolozsvárra: Görög Tibor. Kovács Géza, Balikó Zoltán. Hódi Pál, Boross Lajos. Kolozsvárról először Opfermann Ernő jött Sopronba, majd őt Kovács László, Deák Ödön, Szedressy Pál, Mezei István és Józsa Márton követte. Járosi Andor 1935-től kezdve élete végéig híddá vált Erdély és Magyarország között. Idehozta közénk a Király-hágón át Transsylvaniát, és átvitte Magyarországot a Király-hágón át Romániának e ma is egészen sajátos régiójába: a nagy múltú, sajátos történelmű, sajátos társadalmi, gazdasági életű és szépségű Erdélybe.

Személy szerint nagyon sokat köszönhetek neki. Többek között azt is, hogy megmaradtam a lelkészi pályán. Amikor bevégeztem Sopronban a tanulmányaimat, nagyon féltem attól, hogy lelkész legyek, naponként vagy hetenként prédikáljak, és hogy egyszer gyülekezetét vezessek. Alkalmatlannak találtam magamat erre, és könyvtárosnak akartam maradni Sopronban. Lebeszélt róla. Nagyon határozottan lebeszélt róla, amint lebeszélt később arról is, hogy Er- langenbe menjek tanulmányútra; helyette Baselt javasolta.

Sokáig nem mertem gyülekezeti lelkészi szolgálatot vállalni. Voltam segédlelkész, vallástanár, helyettes lelkész, egyetemi lelkész, a Luther Intézet igazgatója, azután három nagyon különböző püspök mellett tíz évig püspöki titkár. Végül mégsem kerülhettem ki, hogy meg ne hívjanak gyülekezeti lelkésznek 1966-ban Budapest egyik munkáskerületében, Angyalföldre. Almaim, szép elképzeléseim ugyan nem valósultak meg, de tizennyolc évig nagyon-nagyon boldogan szolgáltam. Ebben is az egykor nagy hatású, később elhalványodott emlékű, már-már elfeledett Járosi Andor példája erősített.

A fiatal lelkésznemzedéket arra figyelmezteti Járosi Andor példája, hogy lehet szinte elfelejtve, nagyobb sikerélmények nélkül, mégis boldogan szolgálni. Figyelmeztet arra is, hogy hitünk elsősorban bizalom, de bátorság is, amely belső szabadságot ad arra, hogy a közvéleménytől való félelem nélkül is az Isten által számukra kiszabott, keskeny úton járjunk. Nemzedékemet, mely a második világháború után annyi sebet hordozott és annyi sebet osztott, arra emlékezteti Járosi Andor, hogy nem a mi sebeink által, hanem annak a sebei által gyógyulunk meg, akiről Ézsaiás próféta könyvének 53. fejezete szól. Örülnék, ha - Reményik szavaival szólva - abból az „árvizes erőből és Niagarás zuhatagból”, melyet Járosi Andor emléke idézett fel bennem, legalább egy pohámyit átnyújthatnék kristálytiszta vízzel telve.

A házsongárdi temetőpadon

Kicsi Bandika számára nem sok mondanivalóm volt. Kétévesforma aranyos kis fiúcska volt, amikor utoljára eljátszogattunk ott a Szamos melletti kis villában, ahol Járosi Andorék azon a kései tavaszon egy-két hetes pihenőre telepedtek le. A Szamos kanyarogva sietett Kolozsvár utcáit elérni, s távol a havas bontogatta tavaszi, lengő felhőlobogóit.

Akkor ért véget életem leggazdagabb tanulmányi féléve Kolozsvárt. Gyülem- lett bennem a mondanivaló, de nem kicsi Bandika számára. Mégis, amikor néhány évet tovafiityült már a havasi szél a Hója fölött, s újra Kolozsvárra vittek hosszú vándorútjaim, első dolgom volt elmenni a házsongárdi temetőbe, hogy kicsi Bandika kicsi sírja mellett megvirágozzam az emlékeimet. Mert ő még akkor, azon a régi nyáron elment. Megelőzte apját. Azóta már elébe is ment.

Hosszú telek és véres tavaszok múltak el aztán. A Szamos Szamos azóta is, talán úgy kondul a harang is a Fő tér nagy gót Szent Mihály-tomyában, mint régen, Calea Victoriei az utca neve ma is, ahol egykor oly sokat jártunk a teológiától a papiakig, s a tavaszi szél azóta is ugyanúgy viszi el a Hója felett az éveket, mint mindig. A sírok kissé jobban besüppedtek, s a sírkövek tövén dúsabb moha takarja a múltat.

Ó, Istenem, de nagyon mennék most is felfelé ott a házsongárdi macskaköveken, s állanék meg immár nem a kicsi Bandika, hanem Járosi Andor sírja mellett - s nem tehetem. Hiába mennék.

Nem tudom, hol a sírja - s ki tudja?

Pedig most volna mondanivalóm. Volna könnyem és sírásom, s volna örömöm s hálaadásom is.

Úgy leülnék most ott egy temetőpad- ra, s elkezdeném:- Nézze, Andor bácsi! Maga tanított járni itt. Szava nyomán elevenedett meg az atlantiszi harangokkal zengő erdélyi történelem. Templomépítő papok s történelmet jelentő püspökök alakjait látom. Levéltári kincsek lapjait pergeti a szél, itt énekli Bánffy György a nótáját: „Kék nefelejcs...”Kendeffy Ádám vívókardja itt villan, az Erdélyi Múzeum alapításáért látom harcolni Mikó Imrét, Wesselényi Miklós naplója itt szólal meg, az utolsó magyar polihisztor, Brassói Sámuel alakja itt éled meg, itt gyűjti Kriza unitárius püspök a Vadrózsák bimbóit, s Misztótfalusi Kiss Miklós magyar mártírsorsa is itt teljesedik be. Látom, mint hagyja ott szédületes külföldi karrierjét, s jön haza magyar könyvet nyomatni, magyar kultúrát csinálni, s meg nem értetten, üldözötten meghalni.- Lám, Andor bácsi, leülnél most a sírja mellé, s elmondanám, hogy bővült a sor, nőtt a házsongárdi temető kincse.

Ha itt pihenne a feltámadás városában. Elmondanám, hogy emlékszem a hosszú sétákra Kolozsvár utcáin. Régóta modem diákintemátus áll a Farkas utcán az egyetem mellett, s állt már akkor is, de én még ott látom a régi kolozsvári színházat, s rég porladó színészek hangját hallom. Hóstáti bicskás magyarok konok keménysége képződik meg előttem, s az unió-per nagy alakjai rajzolódnak ki megelevenítő szavai mögött. A Hója szelét is zúgni hallom, míg ott sétálunk hármasban.

Tizenkétszer bontott rügyet azóta a tavasz a Hóján, de én még mindig azt a tavaszt látom, amikor vele jártunk ott. A szavak már-már széthulltak az emlékezetemben, vagy inkább beépültek az életembe, s ma már ki nem analizálható belőlem, mi való tőle - de most, hogy évtizedes távlatból felrajzanak bennem az események, egy jellegzetes mozdulatát most is tisztán látom: két tenyerével mintha gömböt, célt mutatna. így gesztikulált mindig, valahányszor miliőt rajzolt valami körül, s benne élesen felvázolta azt, amiért a miliőt festette.

Ezt a mozdulatát mégsem tudtam eltanulni tőle.

Szeretnék körülötte egy egészet rajzolni. Körülfogni mindent, amiben ő élt, s benne egyetlen határozott vonással rámutatni: ez ő. Az egészhez csak egyetlen szavam van: Erdély. Ez az egyetlen szó most minden: emlékek, benyomások, könnyek, mosolyok, utak, városok, hegyek, emberek, hangok és színek - s nem tudom körülfogni. Benne egyetlen határozott vonal kellene, hogy felé mutasson - s ehelyett hol a polihisztor Brassainak látom őt, értvén mindenhez s a szaktudósnál élettelj esebben szólván a legkülönbözőbb kérdésekhez; hol szavakkal ír naplót korokról és emberekről, mint egykor Wesselényi tette lúdtollai; hol Misztótfalusi dobbantását érzem benne, megvetvén lábát abban, ami itt minden: Erdély; hol Mikó Imre harcol a tettében: mentvén azt, ami kultúra - s

még ki tudja, ki elevenedik meg benne azok közül, kiket szerető, színes szavakkal szólít számadásra mellénk a házsongárdi fejfák mögül.

Egy darab Erdély volt ő nékem.

Nem. O volt nékem egészen Erdély.

Nélküle hiába állítottak volna oda a költői kastély verandájára - vele csak el kellett nézni a máramarosi havasok felé, hogy életre melegedjék bennem a költemény: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok...”

Nélküle zajló város, színes tarkaság és hangos idegenség Kolozsvár - véle dús történelem, kiapadhatatlan forrás, zengő kincs a kincses város.

Nélküle kies nyaraló, fenyőillat és pezsgő borvíz csupán Radnaborberek - véle vadvizek zúgnak benne, fenségesen orgonái az erdő, beszél a patak, tanít az Ördög-szoros, uralkodik az Ünőkő, s életre melegszik Reményik költészete.

Nélküle rikító kelet, fülsértő zaj és tikkasztó hőség a Regát, Bukarest és Constanta - véle erdélyi magyar sors, beszédes háttér a tenger támasztotta ország.

Nélküle események és mesék jóízű leírása az erdélyi irodalom - vele lélek, hitvallás, gyümölcs és illat Tamási, Kós Károly és a többiek.

Nélküle hitről szóló tudomány az, ami katedráról száll felém - vele: teológia.

Nélküle ebéd utáni pincérkörnyezetű ejtőzés a feketekávé - vele gyöngyök sziporkáznak a levegőben, s csodák nyílnak ki a jó illatú, finom gőzökben.

Azóta írok, amióta ő nincs többé. Mégis ő tanít ma is írni. Mert megtanított olvasni. Immár nem jár közöttünk: örök klasszikusokat forgat az örök otthonban, talán onnan is így int: „Fiúcskák, csak komoly dolgokat olvassatok. Pár lapos traktátusokra kár az időért!” - de számomra ma is ő az egyetlen igaz kritikus, s minden tárcámnak, cikkemnek és írásomnak ő az első bírálója.

Hallani vélem olykor a hangot:- Fiúcska, ezt jól fogtad meg.

Vagy:- Fiúcska, ezt a témát ne vedd még elő. Olvass előbb sokat. Fáradt a mondanivalód. Frissíts kissé magadon.

Éjfélre jár az óra, s a házsongárdi pádon mind csak keresném Járosi Andort, s nem találom.

Vajon valóban nem találom?

D. Koren Emil