Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-01-04 / 1. szám

Evangélikus Elet

2004. JANUÁR 4. 7. oldal

Istentisztelet cirkuszi sátorban

Október elején iktatták be Stuttgartban Horst Heinrichet, a Németországi Evangélikus Egyház új cirkuszi és mutatványos lelkigondozóját. Az egykori katonai lelkigondozó fesztiválokra és vásárokra utazik, hogy az ott dolgozókkal foglalkozzon. Gyülekezete tehát állandó mozgásban van. Istentiszteleteinek sem állandó épülete, sem rögzített időpontja sincs. „Az alkalmakat vasárnap 9-kor, de akár szerdán 8-kor is tarthatjuk” - mondta Heinrich. Miután az istentisztelet helyszíne is változó, Horst Heinrich szolgálata komoly improvizációs képességet igényel. A lelkigondozó már hirdetett igét sörsátorban, manézsban, sőt dodzsemen állva is. A szükséges eszközök azonban - köztük egy mozgatható oltár - mindig kéznél vannak.

A Németországi Evangélikus Egyház (EKD) több mint 30 éve gondozza az „utazó gyülekezetét”, amelynek körülbelül 23 ezer tagja van. A három evangélikus lelkész, valamint a két tartományi megbízott mintegy 200 napig van úton évente, és átlagosan 50 ezer kilométert hagynak maguk mögött.

(Forrás: http://www.ekd.de/circus)

A címben szereplő két téma egyenként is óriási terjedelmű, és egyben alkalmas arra, hogy a legmélyebb és legerősebb érzelmeket váltsa ki az emberekben. Ez az előadás szükségszerűen csak a felszínt érinti, a témák alapos és teljes körű elemzésére itt és most nincs lehetőség.

Az abortusz és eutanázia kérdését azonban mégsem hagyhatjuk a bioetikusokra és más illetékes „szakemberekre”. A laikus, az „egyszerű” keresztény ember is találkozik ezekkel a hétköznapok sűrűjében, és a szó legszorosabb értelmében véve életbe vágóan fontos döntéseket kell hoznia. Ráadásul döntésének meghozatala során nem tud hűvösen távolságtartó és tárgyilagos maradni, hiszen legtöbbször legközelebbi hozzátartozójának vagy akár saját magának az életéről (haláláról) van szó. A döntés ezenfelül az esetek zömében visszafordíthatatlan következményekkel is jár, hiszen például egy súlyos fejlődési rendellenességgel világra hozott csecsemő életét már országunk törvényei szerint sem szabad elvenni, egy „halálba segített” idős vagy gyógyíthatatlan beteg embert nem lehet az életbe visszahozni. Jó tehát, ha határozott nézetet alakítunk ki az abortuszról és az eutanáziáról, még mielőtt ezek valamelyike éles, aktuális kérdéssé válna személyes életünkben vagy családunk körében.

Az eldöntendő alapkérdés tehát a következő: Megszüntethető-e egy magzat vagy egy idős/gyó- gyithatatlanul beteg ember élete?

Ki az ember?

Az, hogy erre a kérdésre milyen választ ad valaki, alapvetően világnézeti kérdés. A különböző világnézetek különböző etikai normákhoz, bioetikai végkövetkeztetésekhez vezetnek. Mi itt ezt a témát kizárólag keresztény, bibliai szempontból vizsgáljuk. A felmerülő etikai kérdések megválaszolásához az alapszempontot a Bibliában elénk tárulkozó emberkép adja meg. Ez lényegileg a következő releváns jegyeket tartalmazza:

l.Az embert Isten tervezte, gondolta ki. Minden egyes ember Isten egyedi alkotása, a földön élő 6 milliárd ember között nincs két teljesen egyforma.

2. Isten az embert saját képmására teremtette. Ez különleges értékkel, méltósággal ruházza fel az embert. Nem az adja meg elsősorban az ember értékét, amit csinál, vagy amit gondol, amit adni tud családjának, a társadalomnak, hanem egyszerűen az, aki. Isten képmásaként az embert - minden embert, fajra, nemre, korra, tanultságra vagy bármi más tényezőre való tekintet nélkül - megkülönböztetett tisztelet, méltóság és életének védelme illeti meg.

3. Az ember a porból vétetett. Az ember egyrészt - mint Isten képmásának viselője - egyedülálló az élőlények között. Másrészt viszont testi mivoltunkban osztozunk az állatvilág - sőt valamennyire a növények „sorsában”. Génanyagunk például 50%-ban azonos egy tölgyfáéval és 98%-ban a csimpánzéval. (Ezért lehetnek segítségünkre például a gyógyszerkutatásban a kísérleti állatok.)

Az ember tehát sem angyal (pusztán szellemi lény), sem pedig állat (pusztán testi lény), hanem a testi és szellemi/lelki valamiféle hibridje.

Ezért kell a beteg ember gyógyítása során a teljes emberrel - test, lélek, szellem - foglalkozni.

4. Az embert Isten társas lénynek, családba teremtette. Ehhez hozzátartozik egymás terhének hordozása (Gál 6,2). Erre a teherhordozásra mindkét félnek szüksége van - annak is, akinek a terhén könnyítenek, és annak is, aki a másik terhéböl átvállal magára. Sok idős ember fél attól, hogy ele- settségében majd terhére lesz gyermekeinek, szeretteinek. Ez a fajta félelem szélsőséges esetben akár arra is késztetheti őket. hogy elveszítsék élni akarásukat, kívánják a halált, és ehhez például szeretteiktől, orvosuktól várjanak segítséget. Jó, ha az idős, beteg emberek felismerik, hogy ez a Sátántól jövő életellenes kisértés, hiszen rájuk utolsó szívdobbanásukig szükségük van, és légióképpen azoknak, akik számára a legnagyobb terhet jelentik.

5. A bűnbeesés során az ember kilépett abból a rendből, amelybe Isten beleteremtette, és ez többek között azzal a tragikus következménnyel járt, hogy az

MARADJ ELETBEN’

Abortusz és eutanázia

(Bukovszky Ákos október 11-én elhangzott előadása)

életben megjelent a halál, az elmúlás, a betegség, a fájdalom, a szenvedés. Az eredetileg halhatatlannak teremtett ember halandóvá vált, testünkbe be lett kódolva az öregedés, a leépülés, a halál - mi már csak ezt az utóbbi állapotot ismerjük. Ez változó mértékben érzékelt kilátástalanságot hozott az emberi létbe.

6. A megváltás hatása. Az orvostudomány a saját eszközeivel legjobb esetben is csak ideiglenes enyhülést tud hozni ezekre a problémákra. Az igazi tartós megoldást csak a Jézus Krisztus általi megváltás adja, aki bűneinket magára vette, és a kereszten megsemmisítette. A megváltás hozta üdvösség kiteljesülése eredményezi majd az eredeti állapot helyreállítását - a fájdalom, a betegség, a halál eltörlését és a halhatatlanság bevezetését, ahogy erről például Pál apostol ír az lKor 15-ben vagy János apostol a Jel 20,1-5-ben.

Az abortusz

1. Mikortól ember az ember?

Az abortusszal kapcsolatos alapkérdés: Mikor kezdődik az élet? Ember-e a magzat, vágy pusztán egy személytelen sejthalmaz? Az ezzel kapcsolatos viták során a következő időpontok jöttek szóba az élet kezdőpontjaiként:

a) A megtermékenyítés, amikor a petesejt egyesül a hímivarsejttel.

b) A megtermékenyített petesejt beágyazódása a méhnyálkahártyába.

c) A magzat központi idegrendszere kialakulásának kezdete.

d) Az egyéniség/egyediség kialakulásának befejeződése.

e) Amikor a magzat a méhen kívül életképesnek bizonyult (szülés utáni életképesség).

A Biblia képe szerint már a magzat is saját identitással rendelkező ember. A Zsolt 139,13-16 ezt világosan rögzíti. Dávid magzati létével kapcsolatban is például „csontjaim”-ról beszél, a magzat is „ő” volt. Ez pedig nem kötődik a magzati fejlődés valamely stádiumához, tehát a megtermékenyítéstől érvényes. A megtermékenyítéssel létrejön egy új ember, akit biológiai szempontból meghatároz egyedülálló génállománya. Mindaz, ami ezt követően történik, az az, hogy ez az ember fejlődik, változik, elválik az édesanyja testétől, felnövekszik, megöregszik, visszafejlődik, és végül a teste meghal, lelke pedig átmegy az örökkévalóságba, és megjelenik Krisztus ítélőszéke előtt (2Kor 5,10).

Ennek az álláspontnak óriási az etikai, morális jelentősége az abortusz és az újszülöttgyilkosság megítélése és gyakorlata szempontjából. Az abortusz és a csecsemőgyilkosság nem modem kori fejlemény, szerves része volt az ókori társadalmaknak is. Történelmileg feltárt tény például, hogy az ókori görögök az általuk életképtelennek ítélt újszülötteket a szabadba kihelyezve magukra hagyták, illetve egy hegycsúcsról ledobva elpusztították. Hasonló gyakorlat volt jellemző az ókori római társadalomra is. Egyedül a fentiekben vázolt bibliai emberképet magukénak valló zsidók és keresztények nem gyakorolták ezt a szokást - a többiek nagy csodálatára. Az ókori Róma törvény- hozása akkor változott meg gyökeresen e tekintetben. amikor a kereszténység 312-ben államvallássá lett. Ekkortól hoztak jogszabályokat a magzat- és csecsemővédelem érdekében.

2. Az abortusz létjogosultságának igazolására használt érvek

Nézzünk meg „távirati stílusban” néhányat azon indokok közül, amelyeket az abortusz védelmében szoktak felhozni:

a) Orvosi indokok. Ezek két kategóriába sorolhatók. Egyik az anya egészségének, életének a védelmében elkövetendő abortusz, másik a maradandó és súlyos egészségkárosulással születendő csecsemők megszületésének megakadályozása a fejlődési rendellenesség diagnosztizálását követően végrehajtandó abortusszal.

b) Kriminológiai indok. A nők ellen elkövetett nemi erőszak nem egyszer terhességet eredményez. Az erőszak áldozata sok esetben nem szeretné az így fogant magzatot kihordani, és megerősza- kolójától gyermeket szülni.

c) Szociális indokok. A nem várt jövevény sokadik gyermek lenne, és a szülők úgy érzik, hogy a pluszterhelést a családi kassza már nem bírná el. Előfordul, hogy a leendő anya munkahelyi karrierjét veszélyeztetné a megszületendő, be nem tervezett baba.

Válaszul elmondható, hogy az orvostudomány előrehaladtával rendkívül ritkává váltak azok az esetek, ahol a szülés közben elkerülhetetlen a választás: vagy az anya hal meg, vagy a magzat. Szakszerű terhesgondozással ugyanakkor legtöbbször elérhető, hogy az anyát ne érje maradandó egészségkárosodás a terhesség során, és a szülést követő kezelés helyreállítsa egészségét. A kriminológiai indok megítélésénél egy másik, releváns szempont a magzaté. Közülünk ki tehet fogantatásának körülményeiről? Elvehető a magzat élete azért, mert az őt létrehozó megtermékenyülést két felnőtt között lezajlott bűncselekmény okozta? Egy nőnek a gyermekéhez való viszonyulása sokszor gyökeresen megváltozik annak megszületése után, de még ha tényleg képtelennek érzi magát egy anya a szülés után is, hogy szembenézzen a rajta elkövetett erőszak eredményeként megszületett gyenneke felnevelésével, gyermekét örökbe adhatja, aki így szeretetteljes szülői gondoskodást kap. Az örökbeadás a nehéz szociális helyzetben levő szülők számára is humánus alternatívája az abortusznak. Másrészt az is az igazsághoz tartozik, hogy a gyermeket vállaló, nehéz sorban levő szülők sokszor megtapasztalják Isten különleges gondviselését. „Ahová Isten báránykát ad, oda legelőt is ad” - tartja az ismert mondás.

Jeleznék még két olyan tényezőt, amelyet az abortusz mellett érvelők rendszerint nem említenek. Az egyik az, hogy az abortusz gyakran nehezen gyógyuló, súlyos lelki sebet ejt az anyán, aki később nem tudja megbocsátani magának, hogy eldobott egy védtelen életet különösen olyan esetekben, amikor a későbbiekben szeretne gyereket, de már nem lesz, nem lehet neki. A másik probléma az a méltatlanul nehéz helyzet, amelybe az abortusz végrehajtását nem vállaló orvos kerülhet munkahelyén a törvény adta garanciák ellenére.

Összefoglalva:

(i) A Biblia szerint a magzat is ember (vö. 139. zsoltár).

(ii) Ezért az abortusz egyetlen probléma megoldásának sem lehet alternatívája keresztény szempontból, mert homlokegyenest beleütközik a hatodik parancsolatba („Ne ölj”).

(iii) Krisztust követő keresztényként se tegyük (sem édesanyaként, sem orvosként).

(iv) Mint minden más bűnre, az abortuszra is van Istennél bocsánat azok számára, akik elkövették, de később őszintén megbánták. „Ha megváltjuk bűneinket, hű és igaz az Isten, megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól" (1 Ján 1,9).

(v) Nagy a felelősségünk mind keresztényként, mind gyülekezeti, egyházi közösségekként a hátrányos helyzetben gyermeket vállalók támogatásában, hogy ne kelljen nekik a terhesség ideje alatt és azt követően kilátástalan jövő elé nézniük.

Az eutanázia

Az eutanázia szó alatt az ezzel kapcsolatos viták során több különböző dolgot értettek. Ezek közül felsorolunk néhányat:

(i) Jog arra, hogy a beteg a hiábavaló vagy a megterhelő életfenntartó, illetve az életet meghosszabbító kezelést elutasítsa.

(ii) Az életfenntartó vagy az életet meghosszabbító kezelés bármely okból történő elutasítására vonatkozó jog.

(iii) Jog az öngyilkosságra bármely racionális okból.

(iv) Jog arra, hogy az öngyilkosságot elkövetni szándékozó a végrehajtáshoz segítséget kapjon.

(v) Jog arra, hogy saját kérésére a beteg életét orvosa valamilyen célzott beavatkozással kioltsa.

Most hadd említsünk néhány olyan okot, amely az embereket ahhoz vezeti, hogy saját halálukat kívánják.

(i) A további, kibírhatatlan fájdalomtól való félelem. Ez különösen súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknél jelentkezik.

(ii) A méltóság elvesztésétől való félelem. Szintén krónikus, egyre súlyosbodó betegségben szenvedőknél jelentkezik, akik nem akarják, hogy szeretteik tehetetlen, megalázott, méltóságuktól megfosztott (például ágytálazásra, pelenkázásra szoruló) állapotban lássák őket betegségük későbbi stádiumában.

(iii) Félelem a másoknak való kiszolgáltatottságtól. Olyan idős emberek félelme ez kiváltképpen, akik nem számíthatnak szerető családi háttér támogatására, és elrettentőnek tartják a szociális intézményekben uralkodó állapotokat.

Anélkül, hogy a vázolt körülmények részleteibe egyenként belemennénk, röviden összegezzük véleményünket ezekről a helyzetekről a következők szerint:

(i) Elfogadhatónak, a lelkiismerettel összee- gyeztethetőnek. Isten előtt képviselhetőnek, sőt esetenként kifejezetten irgalmas cselekedetnek tartjuk, ha egy betegnek orvosa nem ad további kezelést, nem kezd új terápiás kísérletbe, ha attól a beteg számára lényeges előny már nem várható, és a beteget csak fölöslegesen terhelné. Ilyen esetben helyénvaló, ha a beteg tüneti kezelést kap - például erős fájdalomcsillapítást -, akár azon az áron is, hogy ez mellékhatásként esetleg megrövidíti életét. Ez a helyzet tipikusan terminális daganatos betegség esetén fordul elő.

(ii) Az orvostudomány jelenlegi állapotában már a legtöbb esetben képes a beteg méltóságát megőrző kezelést nyújtani, ennek tényleges megtörténtére több figyelmet és erőforrást kell biztosítani. A hospice szolgálat fejlesztése Magyarországon sok magatehetetlen, idős, beteg ember számára tehetné elviselhetőbbé az élet utolsó fázisát. Ennél ugyan egyszerűbb (és kevésbé költséges, ami a mai világban döntő szempontnak tűnik), ha gyors, célzott orvosi beavatkozással véget vetünk az életnek, de az élet iránti tisztelet és az élet védelmére vonatkozó Isten iránti kötelességünk kizárja az ilyen „leegyszerűsített eljárást”. Az egészségügyi ellátás során fontos, hogy a beteg feltétlen bizalommal tudjon viseltetni kezelőorvosa iránt. Ezt a bizalmat megszünteti, és gyanakvó félelemre változtatja, ha a beteg az orvosában potenciális gyilkosát kénytelen látni.

(iii) Különösen nehéz helyzet az, amikor saját véleménynyilvánításra képtelen - például tartósan kómában lévő - beteg sorsáról kell dönteni. Meggyőződésünk, hogy Isten az ilyen konkrét helyzetekben (is) vezeti az övéit. Ritkán előfordul, hogy a kómás beteg hosszú hónapok, esetleg évek után magához tér, és felépül. Ezzel együtt is helye van annak, hogy az ilyen kritikus helyzetbe került szeretteinket elengedjük, vállalva a döntés felelősségét.

Befejezésül megállapítjuk még, hogy az életet Isten adja, és ő is veheti el. Mindig rendkívül óvatosnak kell lennünk, amikor ebbe be akarunk avatkozni. Sosem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy Isten az élet pártján áll (Jn 10,10b), míg a Sátán kezdettől fogva embergyilkos volt (Jn 8,44). Ez legyen az a vezérelv, melynek alapján egy-egy döntéshelyzetben értékeljük a felmerülő alternatívákat.