Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-11-28 / 48. szám
2. oldal - 2004. NOVEMBER 28. Evangélikus Élet ä ELŐ VIZ Interjú Istennel ADVENT ELSŐ VASÁRNAPJA Itt már semmi sem a régi! Ézs 63,15-17- Tehát interjút szeretnél kérni tőlem? - kérdezte Isten.- Ha van rá időd - válaszoltam. Isten mosolygott.- Az én időm örökkévalóság. Milyen kérdések vannak a tarsolyodban?- Például hogy mi az, ami a leginkább meglep az emberiséggel kapcsolatban - mondtam. Isten így felelt:- Az, hogy beleunnak a gyerekkorba. Siettetik, hogy felnőjenek, és azután újra gyerekek szeretnének lenni. Az, hogy tönkreteszik az egészségüket azért, hogy pénzt keressenek, aztán az összes pénzüket az egészségük helyreállítására költik. Az, hogy miközben aggódva gondolnak a jövőre, elfelejtik a jelent, így sem a jelenben, sem a jövőben nem élnek. Az, hogy úgy élnek, mintha sosem halnának meg, és úgy halnak meg, mintha sohasem éltek volna. Isten ekkor megfogta a kezem, s egy ideig csendben maradtunk. Azután újra kérdeztem.- Te mint szülő, mit tartasz fontosnak: mit kell a gyerekeidnek életük során megtanulniuk? Isten mosolyogva válaszolt:- Tanulják meg azt, hogy nem kényszeríthetik ki senkinek a szeretetét. Amit megtehetnek, az az, hogy hagyják magukat szeretni. Tanulják meg azt, hogy ne méregessék magukat folyton másokhoz. Azt is tanulják meg, hogy pillanatok alatt mély sebeket ejthetünk szeretteinkén, de sok évig tart begyógyítani őket. Tanuljanak meg elnézőnek, türelmesnek lenni. Tanulják meg, hogy vannak, akik igazán szeretik őket, csak egyszerűen nem tudják kimutatni az érzelmeiket. Tanulják meg, hogy nem mindig elég, ha mások megbocsátanak nekik. Saját.maguknak is meg kell bocsátaniuk. Ismeretlen szerző „A keresztségben mindnyájan egy és ugyanazt fogadjuk meg: hogy mi Isten cselekedete és kegyelme által a bűnöket megöldököljük, és szentté leszünk. Ehhez odaadjuk és felajánljuk magunkat, mint az agyag a fazekasnak, és ebben egyikünk sem különb, mint a másik. ” Luther Márton: A keresztség szentségéről (Gáncs Aladár és Muntag Andor fordítása) CONTENT digitális templomi orgonák Magyarország egyházai, orgonaművészei. iskolái által használt, egyedi minőségű digitális templomi orgonák Hollandiából! Magyarországon elsőként lízinglehetőség egyházak és magánszemélyek részére, igen kedvező feltételekkel és rugalmas ügyintézéssel. Magyarországi képviselet: Tutto Hangszer Kft. 8300 Tapolca, Dobó tér 1. Tel.: 87/510-500, fax: 87/510-505 e-mail: info@tuttoinstruments.hu www.tuttohangszer.hu „Itt már semmi sem a régi!” - biztosan sokszor hallottuk már ezt a megkeseredett, lemondó, kézlegyintéssel kísért mondatot. Itt már semmi sem a régi... Idősek szokták mondani, amikor idegennek érzik magukat a mai világban. Megváltozott a világ, amelybe születtek, amelyben leélték az életüket. Mindenki siet, mindenki erőszakos, a fiataloknak már a nyelvét sem érti az ember. Elvesztek az értékek, a nemes célok és gesztusok. Kamasz gyerekeiket nevelő szülők szokták mondani, akik már nem találják a hangot saját fiukkal, lányukkal; akik úgy érzik, elveszítik őket, talán már nem is ismerik őket... Nem ilyennek nevelték, nem ilyennek szerették volna látni gyerekeiket. Pedig ők mindent megtettek, mindent megadtak, de azok mégis hálátlanok, figyelmetlenek, türelmetlenek velük szemben. Itt már semmi sem a régi! Még nem mondják, de a mondat mögött meghúzódó bizonytalanságot azért átélik a fiatalok is. Azok, akiknek most kellene elkezdeni igazán élni, akik célt keresnek, értelmes élet után kutatnak, mégis napról napra egyre tanácstalanabbak lesznek. Minden olyan bizonytalan, semmi sem fekete-fehér, könnyen átlátható, eldönthető. Mintha nem kaptak volna megfelelő iránytűt a szüleik nemzedékétől, vagy mintha a világ, amelyet rájuk hagytak elődeik, már most alkalmatlan lenne az értelmes életre. Itt már semmi sem a régi! Ugyanezt mondhatták azok az emberek is, akik eredetileg hallhatták az Ezsaiás könyvéből mai vasárnapunkra kijelölt igét. Az akkori hallgatóság a babiloni fogság után hazatérve élte át azt, hogy Jeruzsálemben már semmi sem a régi. Házaikban mások laktak, az emberek más törvények, más szabályok szerint éltek, mint korábban. A templom romokban hevert, így az Istennel fenntartott kapcsolat helye sem volt meg. Ha a próféta, aki e szavakat leírta, naponta végigjárta a várost, az utcákat, a piacokat, a karavánpihenőket, mindenhol keserűen panaszkodó emberekkel találkozott. Mindenki tudta, hogy ki a hibás mindezért: a másik! A másik hibája, a másik bűne, hogy ide jutottunk. Őseink tették ilyenné az életet, a gazdagok, a politikusok az okozói annak, hogy itt már semmi sem a régi. Voltak, akik ennél is messzebbre mentek, és mindent Istenen kértek számon. Hogy hagyhattad, Isten, hogy ilyen legyen ez a világ?! Hol a hatalmad, az erőd? Miért nem állítod meg az erőszakot, a pusztítást, miért fogod le a bűnös kezeket, amelyek ezt tették velünk, amelyek ide juttattak bennünket? Létezel egyáltalán? Ha mindezt hagytad, talán nem is vagy! Sokan nem is törődtek már Istennel. Ha a próféta ma járná végig az utcákat, ma hallgatna bele a piaci beszélgetésekbe, a buszon, a vonaton elhangzó panaszáradatba, ugyanazt hallaná. Mindannyian úgy gondoljuk, hogy a másik a hibás, amiért az életünk olyan, amilyen. Tudjuk, hogy ők rontották el. Tudjuk, hogy a szüléink mit tettek rosszul, mit hibáztak el. Tudjuk, hogy a gyerekeink miben tévednek, s mi a vétkük. Tudjuk, hogy hol van a baj a társadalommal, a közösségekkel, tudjuk, hogy mi a baj egyházunkkal. Mi is számadásra hívjuk Istent, őt hibáztatjuk. Mi is figyelmen kívül tudjuk hagyni őt, képesek vagyunk elfelejteni, tudunk nem számolni vele az életünkben. A próféta egészen otthon érezhetné magát közöttünk. Az akkori emberekhez hasonlóan nekünk is nehezünkre esik és nagyon ritkán sikerül szembenéznünk önmagunkkal. A legritkábban mondjuk: én vagyok a hibás, én vagyok a bűnös. Ritkán hangzik el annak a felismerése és beismerése, hogy nekem is részem van abban, hogy tönkrement, ellehetetlenült, céltalanná és értelmetlenné vált körülöttem az élet. Mit tehet ilyenkor egy próféta? Mit kezdhet egyetlen emberi hang mindannyiunk tagadásával szemben? Persze Isten jelenlétében talán minden megváltozna. Ha ő eljönne közénk, ha itt lenne, ha lámánk, hallanánk, talán minden más lenne. Ha eljönne közénk, ha itt lenne, jelenlétében, szeretetének közelségében könnyebb lenne szembenéznünk önmagunkkal. Ha eljönne, ha itt lenne, vele együtt megpróbálhatnánk önmagunkat elfogadni. Ha eljönne, és ő elfogadna minket, akkor nekünk is könnyebb lenne másokkal. De mit tehet ezért egyetlen hang? Mit kezdhet mindannyiunk tagadásával szemben? Azt, hogy imádkozik. Mindannyiunk hangjaként, értünk és helyettünk is imádkozik. Mondjuk mi is vele együtt: „Tekints le az égből, nézz le szent és dicső hajlékodból: Hol van féltő szereteted és hatalmad? Szíved megindulása és irgalmad miért marad távol tőlem? Hiszen te vágy a mi atyánk, Ábrahám nem ismer bennünket, Izráel nem törődik velünk. Uram, te vagy a mi atyánk, ősidőktől fogva megváltónknak nevezünk. Miért engeded, Uram, hogy letévedjünk utaidról? Miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, s ne féljen téged? Fordulj szolgáidhoz, örökséged törzseihez!” Ámen. Krámer György Oratio oecumenica Mi Atyánk! Hálát adunk neked, hogy így szólíthatunk, és kérhetünk téged Jézus Krisztusért, akiben váltságot szereztél a Golgotán. Nagyon rászorulunk erre a váltságra, hiszen meg kell vallanunk, hogy életünk egyre jobban telítődik a mindennapok feladataival, gondjaival, lázas rohanásával, és az idő elszalad előlünk. Már csak futólag gondolunk rád, vagy inkább csak szemrá- hányásokat teszünk azért, mert a dolgok nem kívánságunk szerint alakulnak. Bocsásd meg, hogy amikor beszélni szeretnél velünk, és igédben mondani kívánsz nekünk valamit, akkor sincs időnk, hogy igazán elcsendesedjünk előtted, és a szívünkhöz szólhass. Mi pedig leginkább csak panaszainkat és kéréseinket mondjuk el neked - azokat is csak futólag. Köszönjük, Urunk, az új egyházi esztendőt, az advent meghitt lelki lehetőségeit, amelyekkel szeretnél kiragadni bennünket zaklatott életritmusunkból, és szeretnéd, ha készülhetnénk a karácsonyra. Szeretnénk arra kérni téged, hogy az idei advent valóban a te jöveteled várása lehessen számunkra Krisztusban, hiszen nemcsak egyéni életünk, de egész, reménytelenül békétlen, sok feszültséggel, gyűlölettel, háborúval, népirtással, terrorral terhelt világunk számára te vagy az egyetlen élő reménység. Könyörgünk népünk, hazánk egységéért, egyetértéséért is! Bárcsak ne a pénz, hanem a mindenkor tőled való szeretet vezérelné népünket sorsfordító és mindennapi döntései során! Bocsásd meg egyházadnak, hogy emberi lehetőségekben és nem a te ígéreteidben bízik. Szeretnénk, Urunk, ha nemcsak akkor jönnél majd, amikor hatalommal és dicsőséggel megérkezel, hanem ma és holnap is közelednél felénk gyermekeidnek tett ígéreted szerint, hogy velünk leszel minden napon a világ végezetéig. Ámen. :••• SAROK *••••••••• # LUTHER NYOMÁN ADVENTRÓL 3 £ 5 6 3 3 A sötétség Luther és az istentisztelet című sorozatunkban elkezdtük számba venni azokat az iratokat, amelyeket a reformátor egyházszervező írásai között tartanak számon. Most egy alkalom erejéig megszakítjuk a sorozatot, hiszen az új egyházi év kezdetének ünnepe van: advent első vasárnapja. A középkori latin himnuszokat jól ismerő wittenbergi professzor adventi gyülekezeti énekké formálta a kedvelt karácsonyi himnuszt: Veni redemptor gentium (Evangélikus énekeskönyv 141.). Mai cikkünk címe - nem véletlenül - ebből való. Az elmúlt egyházi esztendőben háromszor is olvashattunk lapunk e sarkában arról, hogy az adott ünnep mennyire hatással van az istentiszte- • letre. Nemcsak az aznapira, hanem a mindenkori, vasárnapról vasárnapra, ünnepről ünnepre zajló istentiszteletünkre. Minden istentisztelet karácsonyi - olvastuk közel egy éve, hiszen a szóban és a szentségben testet ölt az Ige. Minden istentisztelet húsvéti - próbáltuk végiggondolni -, hiszen hétről hétre a feltámadott Urat köszöntjük, őt hallgatjuk, az ő asztalához ülünk le. És minden istentisztelet pünkösdi, hiszen a Szentlélek eleveníti meg a holt betűt, teszi élővé az igét, elmúljon, a hit fénye ragyogjon! és nyit meg annak befogadására; őt hívjuk segítségül az úrvacsora vétele előtt. Ma az istentisztelet adventi vonatkozását illusztrálom néhány apró vonással. Adventus - így hangzik e gyönyörű időszak latin neve. Adventus Domini - az Úr érkezése. Az antik világban ez az uralkodó trónra lépését vagy az uralkodónak a birodalma valamely pontján tett látogatását jelentette. Nemegyszer azonban az istenség megjelenését, megérkezését jelezték így a templomban. Az „adventus” Krisztussal kapcsolatos ünnep. Érkezik, megérkezett, újra elérkezik az emberré lett Isten. Emlékezünk arra a várakozásra, amellyel a Messiás eljövetelére készültek; felelevenítjük a megérkezés pillanatát és eseménysorát, amikor az Ige testté lett; és komolyan vesszük az ígéretet, amelyet hitvallásunkban újra meg újra hangoztatunk: eljön újra ítélni élőket és holtakat (és uralmának nem lesz vége). A már igen és a még nem feszültségében élő egyház ünnepe az advent. Már eljött, és újra el fog jönni - nem csupán egy kedves, számunkra fontos személy, hanem a világ Ura. A négy hét liturgiája erre kérdez rá: komolyan vesszük-e - minden következményével együtt -, hogy itt járt, közöttünk lakozott az Isten? És hisszük-e minden következményével együtt -, hogy újra el fog jönni? A zsoltárok, a próféciák, az imádságok, a tanúságtévő igehirdetések, a Krisztust váró és Istent dicsérő énekek mind-mind a megérkezettre és a már érkezőre mutatnak. Az adventi időszak kialakulása minden valószínűség szerint összefügg az óegyházi keresztelési gyakorlattal. Régebben november 11-én kezdődött az a hosszabb böjti időszak, amely felkészített az epifánia (Istenjelenés), azaz a vízkereszt ünnepén tartott keresztelőre. A hosszú időszak a liturgiatörténet tanúsága szerint egyre rövidült; egy idő után hat, végül már csak négy vasárnapot jelentett. A nyugati kereszténységben, ezen belül az evangélikus gyakorlatban is így éljük meg. A különböző korokban és a különböző helyeken eltérő volt az advent. Volt, ahol a karácsonyi motívum dominált: Isten emberré lett. Bizonyos vidékeken a visszatérő Úr fogadása miatt a bűnbánat fontosságát emelték ki. Ez utóbbi kapcsán alakult ki az időszak liturgikus színe, a violett (lila), és ennek köszönhetően formálódott úgy a liturgia rendje, hogy elmaradt a nagy dicsőítő ének: „Dicsőség a magasságban Istennek!” Volt, ahol Keresztelő János személye és útkészítő szerepe volt az adventi időszak középpontjában. Másutt a jeruzsálemi bevonulás és ennek kapcsán az Úr egyéni életünkbe való megérkezésének motívuma volt a hangsúlyos. Mindezek együtt formálták az összességében igen gazdaggá vált négy hetet. Ezt a gazdagságot tulajdonképpen a következő ellentétpárok fejezik ki az adventi istentiszteletek világában: sötétség és fény, bűnbánat és öröm, úttalan sivatag és elegyengetett út, régi és új, már ittlévő és még csak közeledő. A reklámszakemberek mindig arra hívják fel a figyelmet, hogy az az érdekes, ami még sohasem volt, ami újdonság, ami páratlan. Advent - liturgiájában koncentráltan - erről szól. Ami még sohasem volt, megtörtént: Isten közénk jött, emberi formában köztünk járt, még a halált is vállalta értünk. Ami még sohasem volt, meg fog történni: újra eljön, hogy jelenléte, uralma, hatalma, végtelen szeretete nyilvánvalóvá váljék, s ami töredékes, beteljesüljön benne. Mindezt azért, hogy felkapjuk a fejünket, hiszen: .....emeljétek fel a fejet eket, mert közeledik a megváltásotok” (Lk 21,28). Áldott adventi istentiszteleteket, áldott találkozást a már megérkezett és már érkező Úrral. Hafenscher Károly (ifj.) Egy hívás - és valakit megajándékozott 06-81-330-220 KÁTÉ A HATÁRON TÚLRA - adományozóvonal A hívás díja 400 Ft + áfa. » * J
