Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-06-20 / 25. szám
Fotó: Horváth-Hegyi Olivér 69. ÉVFOLYAM 25. SZÁM 2004. JÚNIUS 20. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP ÁRA: 149 Ft A TARTALOMBÓL Az egyház mai tanítása Nikodémusok órája Újra a népfőiskolák SZOLGÁLATÁRÓL Az okkultizmus csapdája Bonifác, a germánok apostola Röfögő ballagok Finn, észt, inkeri, erdélyi és magyarországi lelkészek gyűltek egybe - mintegy százan - június 7. és 14. között Kolozsvárott a hagyományos finnugor lelkészkonferenciára. A sokszínű programokat A hagyomány szerepe a nemzeti és evangélikus önazonosság megőrzésében cím fogta össze. Mélyenszántó teológiai előadások, informatív egyházismertetők, gyülekezetlátogatások, kapcsolatépítő, -erősítő személyes beszélgetések - röviden így foglalható össze a finnugor lelkészkonferenciák programja. Az immár hét évtizedre visszatekintő rendezvénysorozat valódi célját és értelmét azonban eddig sem csupán a meghívott résztvevők tapasztalhatták meg. Az áhítatokkal keretezett napok gyümölcse már korábban is , számos formában megmutatkozott egyházaink, gyülekezeteink, híveink életében. Idősebb olvasóink pontosan tudják, milyen hatásuk volt a hazai evangélikus- ságra a finn ébredési mozgalmaknak, és az elmúlt esztendőben minden magyar evangélikus családhoz ingyenesen eljuttatott finn Kátét forgatva is hálát adhattunk Istennek a testvéri kapcsolatokért. Nyelvrokonok - hittestvérek A finnugor lelkészkonferenciák sorát személyesen talán legrégebb óta nyomon követő magyarországi lelkész, Baranyai Tamás jóvoltából lapunk 7. oldalán közöljük azt a történeti összefoglalót, amelyből kitűnik, hogy idestova negyedszázada megtörtént az észt evangélikus egyházzal való kapcsolatfelvétel is. Finn „nagytestvéreinké” az érdem, hogy 1985-ben már az Oroszország - az akkori Szovjetunió - Inkeri Területén (Szentpétervár környékén) élő lutheránusokat is bevonták a többnyire négy- évenként tartandó találkozók áramába. A mostani, kolozsvári együttléten immár közös igényként fogalmazódott meg, hogy - a nyelvrokonság mentén - tovább lehetne, kellene szőni a testvéri szálakat... Egy kívülállónak nem lehetett könnyű dolga, ha el akarta dönteni, hogy a kolozsvári konferencián kik a finnek, és kik a magyarok. Miután az észt és az inkeri delegáció tagjai sz'inte kivétel nélkül anyanyelvi szinten beszéltek finnül, az előadások erre a két nyelvre szorítkoztak. A finn-magyar kapcsolatok elevenségét jelzi, hogy a résztvevők közel harmada tolmácsként is hozzájárult a konferencia sikeréhez. Ha a nyelvrokonságra nem is szolgáltatott újabb adalékokat a találkozó, hitvallásunk mindennél nyilvánvalóbban tanúskodott az erős testvéri közösségről - a Jézus Krisztusban. Tradíció és hagyomány A köznyelvben a „tradíció” és a „hagyomány” ugyanazt a fogalmat takarja, ám a központi témát boncolgató előadásokból kitűnt, hogy teológiai megközelítésben számos jelentésbeli eltérés mutatható ki. (Magyar részről - többek között - Reuss András teológiai professzor és Adorjáni Dezső, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspökhelyettese taglalta a kérdést.) Az erdélyi helyszín is indokolta, hogy a lutheránus gyökerek vizsgálatát több előadás is párhuzamba állította a nemzeti identitás megőrzésének szükségességével. Konklúzióként mindenesetre megállapítást nyert, hogy az evangélikus tradíciók „nemzeti beágyazódottsá- ga” révén - különösen a kisebbségi létben élők esetében - kimutatható a megtartó erejű kölcsönhatás. A lutheri hagyomány „átörökítésében” meghatározó szerepük van a hitoktatóknak. Ebből az aspektusból Szabóné Mátrai Marianna, hittudományi egyetemünk Gyakorlati Intézetének vezetője és Hannele Repo, az egyik finn egyetem tanára vizsgálta meg a témát, vázolva a magyar, illetőleg a finn hittanárképzés és hitoktatás jellemzőit. A konferenciák visszatérő gyakorlata, hogy a testvéregyházak képviselői beszámolnak a legutóbbi találkozás óta megtett útról, örömeikről és gondjaikról. A népesség 84%-át kitevő finn evangélikusság gondjai ugyan többnyire merőben mások, mint „kistestvéreiké”, de a szekularizáció erősödése közös fellépést sürget. Nem véletlenül talált kedvező fogadtatásra az a javaslat, hogy erről (is) szóljon majd a soron következő konferencia. Házigazdák dicsérete A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház nyugalomba vonuló püspöke, Mózes Árpád bevallotta: nagy örömmel, de némi félelemmel készültek első ízben vendégül látni a finnugor konferenciát. Jóllehet lapzártánkkor még nem minden „külföldi” hagyta el Erdélyországot (a magyarországiak a június 13-ai európai parlamenti választások miatt a hét végére szervezett vidéki gyülekezetlátogatásokon már nem vehettek részt), bizonyára nemcsak az „ugorok”, de a finnek is jó benyomásokkal tértek haza. (Volt, aki már a félidőben örömmel nyugtázta, hogy - bár a finn és a magyar delegációt is püspökök vezették - az együttlétre nem nyomta rá túlzottan bélyegét a gyakorta kísértő protokoll.) A rendezvénysorozat kolozsvári részének - a tulajdonképpeni konferenciának - az erdélyi reformátusok Árva Bethlen Kata Diakóniai Központja adott otthont. Az intézmény ugyan a település peremén található, ám mivel két este is a Kolozsvár szívében lévő evangélikus templomban zárult a program, azok is megcsodálhatták a „kincses város” főterét, akik a délutáni órákban nem kockáztattak hosz- szabb sétát. A találkozó „háziasszonya”, Kovács Erzsébet püspöki tanácsos bizonyára számos köszönőlevelet kap majd az elkövetkezendő napokban a résztvevőktől. Aki azonban a testvéri kapcsolatok ápolásának lehetőségéért kíván hálát adni, az imába foglalt köszönetét ne Kolozsvárra „címezze”... TPK (Összeállításunk a 6-7. oldalon) ,. Bocsásd el tehát magadtól minden sejtésedet és érzésedet, és úgy gondolkodj az írásokról, mint a legnagyszerűbb, legnemesebb szentségről, mint a legdúsabb kincsesházról, amelyet soha nem meríthetünk ki teljesen; így rátalálsz arra az isteni bölcsességre, amelyet ő olyan szerény és egyszerű szavakkal mond el, hogy szavát szegi minden kevélységnek. Megleled itt a pólyát és a bölcsőt, Krisztus fekvőhelyét, ahová az angyal a pásztorokat küldi. S noha rossz és hitvány pólyák ezek, drága kincs Krisztus, aki fekszik bennük. ” Luther Márton: Előszó az Ótestamentumhoz (Szita Szilvia fordítása) Egy súlyos mondat Vannak zárkózott emberek. Ők nem sokat beszélnek -főleg magukról nem... De a legtöbb ember szeret sokat beszélni - éspedig éppen magáról. Jólesik kiöntenie a szívét. De mit is mond? Panaszkodik, olykor meg dicsekszik. Az emberek pedig hallgatják. Néha talán sajnálattal, máskor irigykedve. De mit szól ehhez Jézus? Hogyan hangzik fülének a dicsekvésem vagy a panaszkodásom? Tetszik-e neki, amikor hízelgek valakinek? Az emberek talán elhiszik, ha szépeket mondok magamról: ha azt ecsetelem, mennyit dolgozom a családomért, vagy hogy milyen önzetlen, áldozatkész anya vagyok. Jézus nem szorul rá arra, hogy neki is dicsekedjem vagy panaszkodjam. Jel 3,15- ben négy szót üzen a laodiceai gyülekezetnek: „Tudom a te dolgaidat.” (Károli-for- dítás) Felmértük-e ennek a mondatnak a súlyát? Ezt nem a lelkész, nem a tanár, nem az orvos vagy a pszichológus mondja, hanem ő, aki a Biblia szerint magától is tudja, hogy mi lakik az emberben. Az mondja mindezt, aki a szívekbe lát. Aki teljesen ismer engem, ismeri beszédemet, sőt ismeri még a gondolataimat is. Tudja azt is, ami a szavaim mögött van. „ Tudom a te dolgaidat" - ebben a súlyos mondatban nagy vigasztalás is rejlik. Jézus ismeri testi-lelki szenvedéseimet, rendezetlen életemet, elrontott házasságomat, csalódásaimat. Tudja, ha a főnököm lekezel, ha a munkatársaim kihasználnak. Tudja, ha egy alattomos testi baj gyötör, ha egy éjjel nem tudok aludni a gondjaim miatt. Ha valaki nem köszön vissza. Ha rémülten fedezem fel ősz hajszálaimat vagy arcomon az újabb ráncokat... „ Tudom a te dolgaidat ” - ebben a mondatban ugyanakkor az is megfogalmazódik, hogy Jézus ismeri a bűneimet. Azokat is. amelyekről senki sem tud. amelyeket még magamnak sem vallók be. Sőt azokat is, amelyekről magam sem tudok... Mulasztások, elrontott sorsok, amelyekhez én is hozzájárultam... És tudja rólunk a legrosszabbat: hogy én is, te is lázadunk Isten ellen! Bár tudom, hogy tőle függök, hogy az ő szerete- tének jele, hogy ma reggel is felébredtem, és tőle függ a következő szívdobbanásom is, mégis tiltakozom ez ellen a függőség ellen. Úgy gondolom: adja meg nekem az Úr azt, ami nekem jár, de amúgy hadd járjam a magam útját. Az ember el akar szakadni, a maga ura akar lenni, de mivel ez nem megy, harcol, lázad Isten ellen. Ennek a békéden, lázadó állapotnak egyetlen megoldása van. Pál apostol azt mondja: „Béküljetek meg az Istennel!” (2Kor 5.20) - azaz ismerjük el. hogy Isten ellen harcolunk. Örült, kilátástalan küzdelem ez. A harc mindig nehézségekkel jár. akkor is, ha emberekkel szádunk szembe — de Isten ellen lehetetlen harcolni, mert az csak a mi bukásunkkal végződhet. Boldog, kiegyensúlyozott, győztes életre vágysz? Tedd le a fegyvert. Fogadd el az Ige üzenetét: Isten jól ismeri a dolgaidat - hát békülj meg vele! Gáncs Aladár Az ötödik evangélista budapesti ünnepe A hagyományokhoz híven ebben az évben is megrendezték a magas művészi színvonaláról közismert, évente más-más zenei csemegéket felvonultató budapesti Bach-hetet a Deák téri evangélikus templomban. Az immáron 15. alkalommal megtartott rendezvény június 7-ei megnyitóján „az ötödik evangélista” 29., Wir danken dir, Gott, wir danken dir című kantátáját, valamint a Magnificatot adta elő az idén századik születésnapját ünneplő Lutheránia énekkar és a Wei- ner-Szász Kamaraszimfonikusok. Mielőtt a zsúfolásig megtelt templomban felcsendült volna Bach muzsikája, a gyülekezet nevében Cselovszky Ferenc lelkész szólt az egybegyűltekhez. Ezután dr. Kamp Salamon, a Lutheránia karnagya, országos egyházzenei igazgató D. dr. Harmati Bélát kérte fel a rendezvény ünnepélyes megnyitására. Egyházunk nyugalmazott püspöke rövid felszólalásában Bach zenéjének lélek- és közösségépítő erejét hangsúlyozta, majd név szerint is üdvözölte a fellépő művészeket. Az alkalmakat a hagyományokhoz híven idén is rövid igei elmélkedés tette teljesebbé. A Bach-hét szervezői ebben az évben olyan lelkészeket kértek fel egy-egy, a „Kik a boldogok?” kérdést középpontba állító áhítat megtartására, akik egykor a Lu- therániában énekeltek. A sort Gáncs Péter püspök nyitotta meg, aki a 65. zsoltár ötödik verse alapján egyebek mellett arról beszélt, hogy aki ma boldog, az „gyanús”. „Hadd kérjem, merjünk ma este boldogok lenni, mert jó helyen vagyunk, otthon vagyunk. Tekintsük úgy, hogy nem pusztán emberi szándék hozott ma ide, hanem maga Isten közeledik hozzánk, és arra emlékeztet, hogy keresztségünk óta Isten családjának tagjai vagyunk” - mondta a Déli Egyházkerület lelkészi vezetője. (A Bach-hét zenei programjának értékelésére - terveink szerint - jövő heti lapszámunkban még visszatérünk.) G. Zs. » Fotó: Bottá Dénes
