Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-06-20 / 25. szám

2. oldal - 2.004. JÚNIUS 20.

Evangélikus Élet

ELŐ VIZ

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP

Nikodémusok

órája

Ti nem akartátok!

Mt 23,37-39

Éjszaka van. Egy kimerítő nap után hajnali háromkor felébredek, és csak forgolódom az ágyamban anélkül, hogy újra álom jönne a szememre. Mi jobbat tehetnék, mint hogy Nikodémushoz hasonlóan én is felkeresem Jézust?

Varázslatos könyv a Biblia. Útikalauz, magtár, kincseskamra; felsorolni sem tudnám, mi minden még. Felnyitom, és a Jézussal való találkozás vágyával a szívemben olvasni kezdem a jól ismert történetet. A sötétben Jézushoz bekopogtató emberben - akárcsak a többi bibliai szereplőben - magamra ismerek. A kíváncsi Zákeus, a szomjazó Mária, a fogadkozó Péter, a realista Tamás, a tanakodó asszonyok mind-mind engem tükröznek: az örök embert, aki látni akar ahhoz, hogy hinni tudjon, s amikor lát, egyszerűen nem hisz a szemének. Az örök embert, akinek kínzó szomjúságát igazán csak az Élet vize tudja csillapítani; aki jó órájában úgy érzi, most már a lehetetlenre is képes, aztán át kell élnie a megrázkódtatást, hogy lelkesedése egyetlen pillanat alatt semmivé válhat.

Nikodémus sem tudott aludni azon az éjszakán. A legjobbat tette, amit ember tehet: felkereste Jézust. 0 pedig ezen az érdeklődő, írástudó farizeuson keresztül örök érvényű üzenetet hagyott hátra minden kor emberének. Most úgy hallgatom én is őt, mintha hozzám szólna. „ Szükség néktek újonnan születnetek. ” (Jn 3,7; Károli-fordítás) És máris mondja tovább: ez az ő odaáldozott élete árán lehetséges. „ Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. " (Jn 3,16) Jézus világosan értésünkre adja, hogy a kárhozatot mi választjuk azzal, ha a sötétségben akarunk maradni. A történetnek itt vége szakad. Nikodémussal legközelebb akkor találkozunk, amikor emlékezteti társait: senki fölött nem lehet addig ítéletet mondani, amíg meg nem hallgatják azt, akit vádolnak. Utoljára pedig a sírnál látjuk, a drága kénetekkel. Áldott út ez. A sötétségből a világosságba vezet, az önigazságból az emberi igazságosságon keresztül az egyetlen Igazsághoz. Ez az út mindannyiunk előtt nyitva áll. Ha egy fárasztó nap után álmatlanul forgolódunk ágyunkban, ne hagyjuk, hogy az egymást kergető gondolatok eluralkodjanak rajtunk, hanem keljünk fel, és zörgessünk a Mester ablakán. Egészen biztosak lehetünk benne, hogy nem küld el minket magától.

Hajnalodik. Szellő borzolja a fák lombját. „A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született” - mondta Jézus Ni- kodémusnak (Jn 3,8). íme, a ma reggeli első prédikáció. Már a madarak is hangolnak. „Aki hálával áldozik, az dicsőít engem, és aki az'útra vigyáz, annak mutatom meg Istennek szabadítását ” - emlékeztet a minap olvasott zsoltárvers (Zsolt 50,23; Károli-fordítás). „Szabadí- tásodra várok, Uram! ’’ - válaszol a szívem készségesen (lMóz 49,18). „Vir- rasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek” - hangzik felém a jól ismert tanács (Mt 26,41). Egyre világosabb már a reggel. Nincs szükség tovább a mesterséges fényre. Lekapcsolom a lámpát. Órák óta ébren vagyok, mégis felfrissülve kezdhetem a napot. Isten csodája ez. Fellapozom az Útmutatót. „Énekeljetek neki új éneket, szépen zengjenek hangszereitek! Mert az Ür igéje igaz, mindent hűségesen cselekszik. (...) De az Úr szeme ügyel az istenfélőkre, akik szeretetében bíznak. (...) Maradjon velünk, Uram, szereteted, mert mi is benned reménykedünk!" (Zsolt 33,3^1.18.22)

Szántó Vilmosné

Egyházunk honlapja: l www.lutheran.hu ,

^ . .a*:,.«

...... .......-.J* ......__1___'

„É

n akartam, újra meg újra akartam, de ti nem akartátok!” - Jézus szemrehányása egykor Jeruzsálem népének szólt, ma pedig mi vagyunk a címzettjei. Ahogyan a kotlós szárnya alá gyűjti a csibéit, úgy akarja Jézus is összegyűjteni Isten gyermekeit. Isten gyermekei mégis jobban szeretnek a maguk útján járni. Valljuk meg, hogy ökumenikus elkötelezettségünk jelszóként való hangoztatása mellett is jobban szeretünk külön lenni azoktól, akik - noha hozzánk hasonlóan a mennyei Atya gyermekei, hiszen ugyanabban a keresztségben részesültek - más istentiszteleti formát követnek, másként énekelnek, másként imádkoznak, és a hitben szerzett tapasztalataikat másként vallják meg.

Isten népének életében - az Ószövetségben csakúgy, mint az Újtestamentumban - mindig két ellentétes erő hatott: az egyik szétszórni, a másik összegyűjteni akarta Isten gyermekeit. Akik a szétszóró erő vonzásában éltek, mindig az igazságra hivatkoztak. A felismert igazságot elébe helyezték a szeretetnek. A velük egy nézetet vallani nem tudókkal megszakítottak minden kapcsolatot. Úgy tekintették őket, mint Isten ítéletének várományosait, és kerülték őket, nehogy ítéletükben is osztozniuk kelljen. Az már a vérmérsékletüktől és a kor szellemétől függött, hogy

megpróbálták-e kezükbe venni a szerintük elkerülhetetlen isteni ítélet végrehajtását is.

Az ószövetségi Izraelben többnyire a próféták voltak azok, akik a „bevett hitrendszerbe” nem illő dolgokat hirdettek. Ezért üldözést szenvedtek, többet közülük meg is gyilkoltak. Akik megölték őket, úgy gondolták, hogy tettükkel Isten ügyét védelmezik. Csak amikor a próféták szokatlan hangvételű igehirdetését a bekövetkező történelmi fordulat igazolta, akkor ismerték el, hogy Isten küldöttei, igazi próféták voltak.

Jézus pontosan tudta, hogy rá is hasonló sors vár. Isten nevében hirdeti a bűnbocsánat evangéliumát, de ez a „bevett tan”, a mózesi törvény követői szerint eretnekség és istenkáromlás. Tudta, hogy meg fogják ölni, amiért szóval és tettel is kifejezte, hogy Isten. Amikor a törvényt adta, a törvény hivatalos őreinek sem adott fölmentést a „Ne ölj!" parancsa alól. Hiszen nem azt akarja, hogy a bűnös a törvény betűje szerint megbűnhődjön, hanem hogy megtérjen és éljen. Éppen az volt a kivétel, amikor kirívó esetekben mégis parancsot adott a vétkesek fölötti ítéletének végrehajtására. Jézus korában a törvénytudók és a főpapok ebből a néhány kivételből alkottak „bevett szabályt”. A törvény ítélettel való fenyegetését persze

komolyan kell venni - ezt Jézus is tudta -, hiszen ez teszi válódi örömhírré az evangéliumot: ha a bűnös megtér, nem kell meghalnia, hanem életet nyer. De a törvény hirdetőjének nem feladata, hogy a törvény fenyegetését valóra váltsa.

A középkorban az újszövetségi nép vezetői is a régi farizeusok és írástudók hibájába estek. Üldözték, és ha tehették, megölték azokat, akik a „bevett tannal” ellentétesen prédikáltak. Áldozataik eleinte valóban tévtanítók voltak. Ez persze nem igazolja az „igaz tan” védelmezőinek türelmetlenségét és szeretetlenségét. De amint egyre tágabb tér nyílt az „igaz tan” védelmében való gyilkolás előtt, a „bevett tan” annál rohamosabban távolodott a valóban igaz keresztény tanítástól. Amint előrehaladunk az időben, egyre nyilvánvalóbb, hogy a máglyára küldött eretnekek voltak a kor igazi szentjei, és gyilkosaik éltek a legsúlyosabb eretnekségben. A reformáció egyházaiban magától értetődő, hogy Húsz János nem eretnek volt, hanem a „bevett tannal” szemben az eredeti, apostoli keresztény tanítás visszaállításáért küzdött. Ugyanezt tartjuk a tizenhatodik század reformátorairól is.

De mi a helyzet ma? Merünk-e róla egyáltalán beszélni? Máglyák persze nem gyulladnak, mert a sokat bírált felvilágosodás korában a világi hatalom kivette a kanócot a gyújtogatok kezéből, és az egyházi hatóságokat megfosztotta az emberek életét, fizikai szabadságát, testi és vagyoni biztonságát fenyegető ítélkezés minden eszközétől. Egyházi hatóságok azóta csak lelki természetű büntetést szabhatnak ki, és legfeljebb az egyház hivatalos szolgáit sújthatják „adminisztratív” intézkedésekkel.

Jézus figyelmeztetése ma is hangzik: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, te megölöd a prófétákat... ” De érvényes a boldogmondásokhoz fűzött vigasztalása is: „Boldogok vagytok, ha énmiattam üldöznek és gyaláznak titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok!” Az „igazság bajnokait” ezzel óvatosságra inti: nehogy a próféták üldözőinek sorában találtassanak! Az üldözést szenvedőket önvizsgálatra hívja: valóban Isten igazságáért szenvednek-e, vagy a maguk igazát siratják...

Véghelyi Antal

IMÁDKOZZUNK! Mindenható, örök Isten, aki egyszülött Fiadat azért küldted a világba, hogy tanúja legyen irgalmadnak: add, hogy hívó szavát mindenkor kövessük, hiszen egyedül nála találunk életet és üdvösséget, békességet és el nem múló örömöt. Ámen.

Oratio oecumenica

Mindenható Istenünk, mennyei Atyánk! Eléd visszük hálaadásunkat és könyörgésünket. Köszönjük igédet, amellyel naponta tanácsolsz, vezetsz, bátorítasz. Köszönjük a mindennapjainkat, köszönjük a Krisztusban kapott kegyelmet, az örök élet jó reményét.

Könyörgünk a világért, amely otthonunk. Kérünk, áldd meg a jó szándékú emberi erőfeszítéseket. Add, hogy a föld megteremje az asztalunkra valót, hogy a

fejlődés ne tegye tönkre a világot, hanem gazdagítson minden embert.

Tőled kérünk békét minden nép és nemzet számára, hiszen te vagy a békesség Istene. Add, hogy tudjunk megbékélni egymással, és hogy legyen erőnk megőrizni a természet szépségét. Óvj meg bennünket minden háborútól és viszálytól. Add, hogy minden ember otthonának érezhesse a földkerekséget.

Könyörögünk hazánkért, népünkért, nemzetünkért. Különbözőségeinkben is együvé tartozunk; add, hogy felismerjük a teremtési rendből fakadó felelősségünket egymás iránt. Őrizz meg bennünket a különféle anyanyelvekben és hagyományokban, egymás megbecsülésében.

Könyörgünk minden bajbajutott emberért, a betegekért, a szenvedőkért, a haldoklókért, a gyászolókért. Szentlelked erejével adj erőt és méltóságot elviselni a terheket. Engedd megérteni, hogy szeretetedtől még a halál sem választ el.

Köszönjük a Krisztusban kapott bizonyosságot, hogy velünk vagy minden napon.

Urunkért, Jézus Krisztusért hallgasd meg imádságunkat! Ámen.

(A Visszhang című kötet 271. könyörgése)

:••• SAROK

3

£

5

Q£

3

3

NÉZZÜNK KÖRÜL AZ EGYHÁZBAN 2.

A református istentisztelet gazdag múltja

Új sorozatunk azt a célt szolgálja, hogy egy kicsit közelebbről is megismerjük testvéregyházaink isten- tiszteleti életét. Elsőként - dr. Pásztor János református lelkipásztor, nyugalmazott teológiai professzor jóvoltából - a református egyház liturgikus múltjával foglalkozunk, a jövő héten pedig a kálvini egyház jelenét és jövőjét vizsgáljuk meg.

A reformáció liturgiái szempontból legfontosabb eredménye az élő Ige újrafelfedezése volt. A prédikáció visszakapta méltó helyét az istentiszteleti életben. A reformátorok ajándékba kapták a prédikálás örömét, és felismerték liturgiái fontosságát. A istentisztelet nem mágikus, automatikus esemény, hanem a Krisztusban önmagát adó Istennel való találkozás. A prédikáció és a szentség egysége őrzi meg attól, hogy mágikus szertartássá váljon. Kálvin is az úrvacsora és a prédikáció szerves egységét tanította. Szerinte „az ördög találta ki, hogy ne legyen minden vasárnap úrvacsora”, amelyben Krisztussal való titokzatos egyesülésülésünk megy végbe (unió mysticacum Christo; Kálvin tanításának ez a középpontja, nem a kettős predestináció!). Ez nem plátói értelemben vett „lelki” dolog, mert benne rejlik az ember egész személyisége, a teste is. A reformátor ugyanezért helyesli a térdelve imádkozást is: „...naponta letérdelünk” - írja az Institutióban.

A tárgyak mágikus használata elleni tiltakozásul Kálvin radikálisabb volt Luthernél. A genfi Szent Péter- katedrálisból minden képet és szobrot eltávolítottak. A megmaradó és előrehelyezett oltárt régi nevén úrasztalának kezdték el hívni, amelyet „körülvesz” a gyülekezet. Kálvin fontosnak tartotta az éneklést, különösen is a zsoltárok liturgiái használatát, hiszen ez követlen kapcsolatot teremt az ószövetségi istentisztelettel. A „genfi zsoltárok” sok református énekeskönyv szerves részét képezik, de megmaradt a reformáció által megtisztított evangéliumot tartalmazó középkori szöveg - közöttük a zsoltárok - gregorián jellegű éneklése is (a gregorián zsoltározást Debrecenben ma is művelik, Budapesten pedig közös protestáns zsoltározások vannak). Szintén fennmaradt a gyülekezet cselekvő részvételét segítő és kifejező dialógusok használata (például a Tíz- parancsolat olvasásakor, a bűnvalló és közbenjáró imádságokban). Kálvin többször hangsúlyozta, hogy az isten- tisztelet mértéke a Krisztus-központúság: „Csak az olyan szertartások (...) nem kártékonyak, melyek az embert Krisztushoz vezetik.”

Kálvin strasbourgi vagy genfi liturgiái, de még Zwingli zürichi rendtartása is azt mutatja, hogy ezek a középkorban gyakorolt liturgiákból formálódtak az Istent dicsőítő gyülekezetben. (Zwingli - az inkarnáció hangsúlyozása céljából - az Ave Mariát is benne hagyta a liturgiában.) Náluk is a létező liturgiának az Ige világosságában való megreformálásáról, nem pedig a semmiből való alkotásról van tehát szó.

A középkorban mindennap volt úrvacsorái szertartás, amelyet a gyülekezet tagjai a benne való részvétel nélkül néztek (hallgató egyház). A válaszok a klérus és az énekkar között hangzottak el. A magyar református liturgiákban a responzórikus imádságok és litániák használatát hosszú időn át gyakorolták. Az 1646-ban Gyulafehérváron megjelent Öreg gra- duál című liturgiáskönyv és a Debrecenben 1812-ben kiadott Énekeskönyv is erről tanúskodik. Megindult azonban egy folyamat, amelyet egyrészt a puritanizmus szélsőséges formája táplált, mely az istentiszteleteken semmiféle kötött szöveget nem tartott helyesnek (ez jellemző a szabadegyházak mai istentiszteleteire is), másrészt pedig az európai protestáns teológiákat eluraló, a felvilágosodás hatására kibontakozó racionalizmus. E szellemi irányzat központja és mércéje nem Isten Igéje, hanem az ember a maga intelligenciájával, gondolkodó képességével. Ez liturgiái szempontból azt eredményezte, hogy az istentiszteletet nem az Isten-dicsőítés és a vele való találkozás alkalmának, hanem csupán tanításnak, „okos vagy erkölcsös dolgokról való” előadásnak tekintették. A szentségekben és az imádságok mondásában való részvétel lassanként a peremre szorult és eltűnt.

Hazánkban a 19. század második felében ment végbe ez a „liturgiái ön- gyilkosság”. Ebből ma már kezdünk kigyógyulni azáltal, hogy hangsúlyozzuk az úrvacsora-eucharisztia (a II. Helvét hitvallás is így nevezi) ünneplésének gyakoriságát, illetve a gyülekezeteknek az istentiszteleti életben való tevékenyebb részvételét. Több helyütt is tapasztalhatóak a liturgiái megújulás biztató jelei. Mindez azt is jelenti, hogy istentiszteleti rendben is közelebb kerülünk egymáshoz.

Az istentisztelet minket, az egyházban élőket erősít és elevenít, ugyanakkor Krisztusról is tanúskodik a társadalomban. Minél inkább tudunk együtt ünnepelni, annál erőteljesebben „zendül ki” (IThess 1,8; Károli- fordítás) közülünk az ige, és lesz hathatós a tanúságtételünk. Mindennek érdekében is könyörögnünk kell: „Jövel, Teremtő Szentlélek, és híveiddel légy vélek.”

Dr. Pásztor János