Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-01-18 / 3. szám
2. oldal 2004. JANUÁR 18. Evangélikus Élet VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁNI 2. VASÁRNAP Jézus a mértékek mértéke Mt 5,17-19 ELŐ VIZ Amikor az Isten dolgozik... Vége az istentiszteletnek. Kifelé mennek a hívek. A templomkapuban a lelkész mindenkivel kezet fog. Egyszer csak egy ismeretlen férfi áll előtte:- Lelkész úr, köszönöm, hogy ma nekem prédikált - mondja megrendültén.- Hogyan?- Én ugyanis katonatiszt vagyok: százados! A prédikáció a kapemaumi századosról szólt. A katonatisztet a barátja már sokszor hívta templomba. Semmiképp nem akart jönni. Isten nélkül élte a maga életét. De végül is - csak a barátja kedvéért - eljött. Nem várt semmi különöset. De hirtelen megütötte fülét, hogy éppen egy századosról szól az igehirdetés. És váratlanul Isten lépett be az életébe. Amikor Isten dolgozni kezd, sok mindent fel tud használni. Jelentéktelen dolgokat is, ahogy az ének mondja: „Az Úr csodásán működik... ” Persze Isten titkaiba mi nem láthatunk bele. De a Bibliában sok olyan történet van, amelyekből valami felvillan előttünk, hogy miképpen dolgozik Isten. Egyik ilyen 2Móz 3- ban Mózes története. Mózes juhokat őriz a pusztában, új legelőt keresve tereli őket. És ahogy megy, hirtelen furcsa dolgot vesz észre: egy csipkebokor ég, de nem hamvad el. Odasiet, mert kíváncsi, hogy mi lehet ez. Valami természeti színjátékot akar megnézni. Eszébe sem jut Isten. Nem vár semmit. Csak nézelődni akar. És ilyet még nem látott! De hirtelen megdöbben, mert valaki a nevét kiáltja: Mózes, Mózes... Hogy hol, mikor és hogyan szólít meg Isten valakit, azt ő dönti el. Mózesnél is így volt. És most már nem az égő csipkebokor a fontos, hanem Isten, aki megszólít, és feleletet vár. Ez az a pillanat, amikor kezdeni akar velünk valamit. És sokszor egy ilyen pillanatban dől el minden. Mózes csak nézelődni akart, minden elkötelezettség nélkül. Rendszerint ilyenek vagyunk még a nyitott Biblia fölött vagy a szószék alatt is. De Isten többet, mást akar. Ezért mondja: „ Oldd le a te sarudat... ” Isten nem csak azt akarja, hogy gondolkozzunk róla, beszélgessünk, talán vitatkozzunk: ki teremtette a világot, vagy van-e valaki a dolgok mögött... Az élő Isten valóságosan, személyesen akar találkozni velünk. Nem gondolati, elméleti vagy tudományos síkon. Ha Isten megszólít - minden más háttérbe szorul. Kicsivé, jelentéktelenné lesz. Most már nem a juhok, nem a puszta és nem is az égő csipkebokor a fontos, hanem Isten szava, utasítása: „ Oldd le a te sarudat, mert szent az a hely, ahol állasz. " Csak két dolog fontos: mit mondott Isten, és mit felelt Mózes. Mózes válasza - „Imhol vagyok" - azt jelenti, hogy teljesen aláveti magát Istennek. Isten választ vár. Tudjuk, hogy ő a kevé- lyeknek ellene áll, de az alázatosaknak kegyelmet ad. Új célt, új távlatot akar adni életünknek. A Magyarországi Lepramisszió a lep- rások világnapjának központi ünnepségét 2004. január 25-én délután 4 órakor tartja Budapesten, az újpestbelvárosi református templomban (IV., Szent István tér 24.). Megközelíthető: a 3-as metró újpesti végállomásától a 12-es villamossal Rákospalota, a 14-es villamossal Káposztásmegyer irányába egy megálló, vagy gyalog. Tárgysorozat: rövid igeszolgálat (Szeverényi János evangélikus országos missziói lelkész szolgálatával); megemlékezés a Lepramisszió megalakulásáról és dr. Dobos Károly munkásságáról; beszámolók, jelentések a 2003. év munkájáról; az előkészítő bizottság jelentése; a Lepramisszió Nemzeti Bizottságának és elnökének a megválasztása. Az alkalmon az újpesti baptista gyülekezet énekkara szolgál. A Lepramisszió munkatársi csoportja szeretettel várja erre az alkalomra a támogatókat és minden érdeklődőt. A kereszténység első nemzedéke fontos kérdésnek tartotta, hogy Jézus miként viszonyult Mózes törvényéhez, hogyan értékelte. Ragaszkodott hozzá? Érvényt szerzett neki? O maga megtartotta-e, és megtartatta-e másokkal? Vagy a múlt relikviájának tekintette? Olyan maradványnak, amely elveszítette érvényét, és amelyen túl lehet, sőt túl kell lépnie annak, aki őt elfogadja, és követésére vállalkozik? Az első keresztények zsidók voltak. Az első jeruzsálemi gyülekezet tagjai - Az apostolok cselekedeteiről írt könyv szerint - két vallást, kétféle kegyességet gyakoroltak. Feljártak a templomba, részt vettek a Mózes által előírt kultikus életben. Ugyanakkor „házanként” is összejöttek Jézus nevében, hogy a róla szóló tanítást hallgassák, nevében s hozzá imádkozzanak, és megtörjék a kenyeret. Mégis volt közöttük egy - István, az első keresztény vértanú -, akit azzal a váddal állítottak a vallási bíróság elé, hogy a templom és a törvény ellen beszél, s azt állítja, hogy Jézus lerombolja a templomot, és megváltoztatja azokat a szokásokat, amelyeket Mózes hagyott a zsidókra. Amikor pedig egyre nagyobb számban csatlakoztak a Jézusban való hithez és a Jézus-követőkhöz olyanok is, akik más nép fiai voltak, és nem a Mózes nevével fémjelzett valláshoz és kultúrához tartoztak, akkor megfontolás és döntés tárgyává lett a kérdés: részük lehet-e a Jézus nevében való megváltásban és üdvösségben olyanoknak, akik hisznek ugyan Jézusban, de a mózesi törvényt nem ismerik, és nem tartják meg? A döntés és a határozat úgy hangzott, hogy Mózes törvényének megtartása nem előfeltétele a Jézusban való hitnek, a megváltásnak és az üdvösségnek. De még kísérő, kiegészítő vallásként sincs szükség a mózesi törvényvallásra. A kereszténység önálló vallás: önmagában elegendő a Jézusban való hit és az ő követése. Mózes vagy Jézus? Mózes és Jézus? Egyedül Jézus? Az első keresztény nemzedék életének évtizedeiben ilyen viták közepette tradálták a ma Bibliánkban olvasható evangéliumok szövegét. Előbb szájról szájra adták tovább, majd írásba foglalták. Nagyon is érthető, hogy Máténál, Márknál, Lukácsnál újra és újra találkozunk a kérdéssel: hogyan értékelte Jézus a mózesi törvényt, érvényt szerzett-e neki, vagy túllépett rajta? Azon evangéliumi szakasz alapján, amelyet a mai vasárnap elénk ad, nekünk is szembe kell néznünk a kérdéssel: mire kötelez bennünket Jézusban való hitünk, kereszténységünk? Válaszunk pedig ez lehet: a lényeges és a mellékes közötti különbségtételre, vagyis az egyetlen fontosnak komolyan vételére, szabad kezelést engedve a mellékes dolgoknak. Jézus követői akkor leszünk, ha így teszünk. Jézus sok mózesi szabályt mellékesnek tekintett. Védelmébe vette tanítványait, amikor - étkezéshez készülve - elmulasztották a rituális kézmosást, vagy amikor szombaton kalászokat tép- destek és morzsolgattak. De Jézus maga is asztalhoz ült, és kultikusan tisztátalan ételt fogyasztott olyanokkal, akiket a mózesi vallás kultikusan tisztátalannak ítélt. Ezekben Jézus szabadnak tudta magát a törvénytől, és követőit is szabaddá tette. Amikor viszont egy írástudó a számtalan törvény, szabály, előírás közül a legfőbb és legfontosabb felől érdeklődik, akkor Jézus a Tórából Mózest idézi, és így ad egyértelmű választ: Istent kell mindenekfelett szeretni, az embertársat pedig ugyanúgy, mint ahogyan az ember saját magát szereti. Ez a kettős szeretet- parancs feltétel nélkül érvényes és kötelező. Itt nincs semmi „de” és „ha”, ez alól nem létezik kivétel. Mindenkire, mindenhol, minden időben érvényes és kötelező. Abszolútum: meg nem rendülő és meg nem rendíthető masszív pont ez az egyes ember és az emberiség életében. Nincs az ember szabad döntésére bízva, hogy miként viszonyuljon létének és minden létnek forrásához és alapjához, Istenhez. És nincs az ember szabad döntésére bízva az sem, hogy embertársára tekintve miként válaszolja meg a kérdést: micsoda az ember? Senki sem felelhet másként, mint a zsoltáros: „Kevéssel tetted kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg." Amikor pedig az embertárs elesett állapotban van, akkor a jézusi példázatból jól ismert samaritánus válasza a mértékadó: „meglátta, megszánta, odament... ” - felelősséget vállalt érte. Legyen így a mi életünkben is! IMÁDKOZZUNK!. Istenünk, kérünk, ajándékozz meg bennünket világos látással, hogy különbséget tudjunk tenni feltétlen és viszonylagos között. Kérünk, adj erőt, hogy a feltétlennek feltétel nélkül alárendeljük magunkat, a viszonylagoshoz pedig szabadságunk tudatában közeledjünk. Ámen. Takácsné Kovácsházi Zelma o RATIO OECUMENICA Jó Istenünk! Mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy minden nyomorúság és fájdalom, betegség és háború, hazugság és igazságtalanság ellenére tudhatjuk, hogy szereteted őrködik a világ fölött. Gondoskodsz akaratod teljesüléséről, és minket munkatársaidul fogadsz annak megvalósításában. Köszönjük azokat a politikusokat, akik felismerték szolgálatuk felelősségét és méltóságát. Köszönjük azokat a tanárokat és közéleti embereket, akik a jövő nemzedékét készítik föl az életre. Áldd meg munkájukat! Tedd őket mindenkor jóakaratod eszközeivé! Köszönjük a szüleinket, köszönjük, hogy szülők lehetünk, és családban élhetünk. Segíts átélni ennek örömét is, ne csak a gondjait! Tartsd össze családunkat a szeretet és megértés finom szálaival! Segíts a fiataloknak, hogy olyan társra találjanak, akivel életre szóló hűségben élhetnek majd! Őrizd meg őket a türelmetlenségtől és a magány félelmétől! Segíts, hogy szívük értőn figyeljen rád, és ne kételkedjenek jóakaratodban! Bár az egész világról gondoskodsz, és fenntartod életünket, egyházadra különleges felelősséget ruháztál. Köszönjük azt a tisztességet, hogy ránk bíztad az evangéliumot! Világosítsd és szenteld meg egyházadat, hogy bátorítóan, örömmel és reményt keltőén hallassa hangját a világban. Őrizz meg minket attól, hogy törvényeskedéssel vagy keserű kiábrándultsággal elijesszük a hozzád igyekvőket! Legfőbb akaratod, hogy minden ember higgyen Jézus Krisztusban. Kérünk, tedd, hogy gyülekezetünk olyan szeretettel fogadjon be minket, amilyennel Krisztus befogadott! Erősítsd a gazdagok felelősségérzetét a szegények iránt, a gazdag népek felelősségérzetét a szegény országok iránt! Taníts meg minket a más kultúrák, vallások tiszteletére! Őrizz meg attól a képmutató gőgtől, hogy keresztény és nem keresztény világról beszéljünk! Adj lehetőséget, hogy tanuljunk a fejlődő országok ifjú és eleven egyházaitól! Egységünk a te akaratod. Segíts egymáshoz találni a Krisztusban hívő felekezeteknek! Használd fel erre a kezdődő ökumenikus imahetet is, hogy közösségünk ne csak szép szavakban, hanem őszinte egymásra találásban is megvalósuljon! Add, hogy azt lássuk meg egymásban, ami összeköt, és testvérekké tesz minket, és ne azt, ami szétválaszt! Segíts alázatosan elismernünk, hogy most tükör által homályosan látunk! Lépteinket vezesd a szeretet egyetlen és mindnyájunk számára elkészített útjára! Kegyelmedbe ajánljuk beteg, idős testvéreinket! Legyen életük egyre gazdagabb tebenned! Add az örök élet reményét a haldoklóknak és a szeretteiket gyászolóknak! Éreztesd jelenlétedet azokkal, akik magukra maradtak! Köszönjük változhatatlan hűségedet és irgalmadat! Legyen tied a dicséret, dicsőség és hálaadás most és mindörökké az Úr Jézus Krisztus által! Ámen. • • • • 3 £ SAROK MUSICA SACRA X. Kantátazenés istentisztelet o Cd 3 frBach viszonya az evangélikus gyülekezeti énekhez - melynek alapvető istentiszteleti jelentőségét Luthernek és munkatársainak a teológiai munkássága készítette elő - mélyen a lutheri reformáció tradíciójában gyökerezik. A lutheránus ének- költészettel megszületik az evangélikus egyházzene legdrágább zenei kincse, a korái, amely a lutheri egyház sérthetetlen, egyéni arculatát és tanítását megőrző, sajátos öröksége. A korái a liturgia lényeges elemévé vált: a prédikáció mellett - mint az evangélium hirdetésének élő hangja — ez a reformáció egyik legjelentősebb eredménye, melyet a keresztény istentisztelet megújítása terén elért. Megszületnek az úgynevezett katekizmusénekek, melyekben a tanítás legfőbb tételei közérthetővé válnak. Ez azonban nem a szubjektivitás síkján történik, hanem egy személyességen túli, általánosan érvényes tudatosság szintjén. így a korái a gyülekezet közös hangja lesz, melynek most már saját, önálló súlya van. Ezáltal az egyes ember énekével az isten- tiszteleti cselekmény részévé válik. E liturgikus rendeltetésű énekek mellett az egyházi esztendő szép rendjét követő, a vasárnap evangéliumához igazított főének határozza meg a korálok- nak az istentiszteleten betöltött másik alapvető funkcióját. Az egyházi kantáták szövegbázisát a korálok mellett a Biblia, a zsoltárok, az evangéliumok, ritkábban az epistola és a szabad költemények alkotják. A főistentiszteleten közvetlenül a napi evangélium felolvasása után szólalt meg az „Evangelien-Mo- tette”, melynek a lutheránus tradíció által meghatározott szerepe az volt, hogy a felolvasott evangélium megértését elmélyítse. A kantáták szövege - ellentétben az evangéliummotettákéval, melyek a bibliai szöveg érzelmileg színezett, emfatikus ábrázolására törekedtek - a felolvasott evangélium értelmezését, magyarázatát tartotta legfőbb feladatának. A teológus költő, Erdmann Neumeister szövegeivel a kantáta exegézissé, szövegmagyarázattá lesz, zenei prédikációvá válik. Bach összes lipcsei kantátája ennek a lutheránus pré- dikációmodellnek felel meg: bibliai szövegmagyarázat és teológiai tanítás, melyet annak erkölcsi és gyakorlati alkalmazása követ. A kantáta leggyakrabban bibliai szövegidézettel kezdődik, amely a nagyszabású nyitókórusban szólal meg. Ez a Szentírás magyarázatának kiindulópontja. A teológiai összefüggések megvilágítását az első recitativo-ária pár szolgálja. Hogy a bibliai szövegből milyen konzekvenciák vonhatók le az igaz keresztény életvitelre, azt a második recitativo-ária pár fogalmazza meg. Majd a kantáta a gyülekezet közös imájával, a korállal zárul. A kantátakomponista alapállása: „Hiszek, ezért szólok.” Ennek megfelelően a zeneszerző mint igehirdető, exegéta lép a gyülekezet elé. Ahogyan a prédikáció kerül az istentisztelet középpontjába, úgy kerül a zene centrumába a személyes hitvallás. Az ortodox tanítás dogmatikus szigora mellé a egyéni hitvallás istenélményének közvetlensége, melege társul. Az 1660-as évektől a kantáta lett az evangélikus egyházzene modem műfaja, amely minden istentiszteleti igényt kielégített, s amely tartalmában és formájában mindent egyesített, ami előzőleg különvál- tan jelent meg. A kantáta a lutheránus egyházzene történeti fejlődésének célja és gyűjtőmedencéje. A gyülekezeti korállal, a korái alapú orgonazenével együtt egyházunk legsajátosabb megnyilvánulása és kinyilatkoztatása. így az orgonazene, a felolvasott epistola és evangélium, a gyülekezet közös énéke, a kantáta, a prédikáció és az úrvacsora - tehát az egész istentisztelet teljes liturgiája - egyetlen megbonthatatlan, belső egységgé válik. Bach kantátái mellett számtalan mű maradt még ránk. Graupner 1400, Telemann 1054 alkotást hagyott hátra. Ezért minden egyházzenész testvéremet arra szeretném bátorítani, hogy a tetszetős kórusmüvek helyett, melyek csak hangulati elemek lehetnek, e páratlanul gazdag lutheránus zenei múlt kompozícióiból - melyek szervesen kapcsolódnak az istentiszteleti liturgiához - válasszanak alkotásokat. Ne feledjük: a felelősségünk óriási, mert ha mi nem őrizzük, ápoljuk és nem adjuk tovább a ránk bízott lutheránus zenei értékeket, helyettünk ezt soha senki nem fogja megtenni. Nem az egyház belső ügyéről van tehát szó, hanem arról, hogy mindannyiunk életének egyetlen értelme, a feltámadt Krisztusról és a teremtő Istenről szóló bizonyságtétel eltűnik-e az emberiség ajkáról. Kamp Salamon
