Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-01-18 / 3. szám

Evangélikus Élet 2004. JANUÁR 18. 3. oldal A doni áldozatokra emlékeztek „A drága magyar vérrel takarékoskodni kell, ezt minden pa­rancsnok kötelességévé teszem” - hangzott a honvéd vezérkar főnőkének parancsa 1942 januárjában, amikor elindították a 2. Magyar Hadsereget a keleti hadszíntérre. Egy esztendővel ké­sőbb, január 12-én a szovjet Vörös Hadsereg támadást indított a Donnál állást foglaló magyar csapatok ellen. Először az urivi, majd a scsucsjei hídfőből indul meg a hadművelet. A követ­kezmények katasztrofálisak voltak. A 2. Magyar Hadsereg vesztesége - a frontra történt kivonulástól számítva - mintegy 120 ezer főt tett ki... Erre a szomorú eseményre emlékeztek a tragédia 61. évfordulóján a mosonmagyaróvári evangélikus templomban. A vasárnapi istentisztelet keretében történt meg­emlékezést a helyi Honvéd- és Hagyományőrző Egyesület és Vitézi Rend szervezte, amelynek a tagjai közül többen maguk is részt vettek a doni ütközetben. Kiss Miklós, a mosonmagyaróvári gyülekezet lelkésze ige­hirdetésében és az oltár előtti imádságban emlékezett meg azokról a magyar honvédekről, akik életüket áldozták a végte­len orosz hómezőkön. A megemlékező istentiszteletet Németh Antal egykori doni harcos szavalata színesítette. Az istentiszte­letet követően a megemlékezők átvonultak a magyaróvári sír­kertbe, ahol megkoszorúzták a hősök emlékművét. 600 kilométer a hómezőkön át A mosonmagyaróvári Weisz Ferenc végigharcolta a második világháborút. Fel­derítő huszárként vonult be 1939. február 2-án a komáromi Frigyes lovassági laktanyába. Márciusban már Kárpátalján szolgált, onnan Erdélybe vezényel­ték, ahonnan rövid időre hazajött, de az 1941-es év már a Délvidéken találta. Ősszel újra mozgósítás kezdődött, és Weisz Ferenc menetszázadával együtt 48 órán belül indulásra készen állt. Irány a keleti front - ahogyan később kiderült: irány a pokol. Az egységet búcsúztató alezredes azzal biztatta a frontra induló katonákat: „Három hónapon belül itthon lesztek...”- Hogyan jutottak ki a Donhoz?- Szlovákián és Lengyelországon ke­resztül vonattal jutottunk el Ukrajnáig. Ott szakadó esőben vagoníroztunk ki. Az úton végig a háborús pusztítás nyo­mait láttuk: füstölgő romokat, szétlőtt harckocsikat mindenfelé. Amikor meg­érkeztünk ukrajnai állomáshelyünkre, találkoztunk az első orosz hadifoglyok­kal, akik kenyeret kunyeráltak tőlünk. Mi a kenyérzsákjainkba nyúltunk, és ad­tunk nekik. Ezzel azonban a németek haragját váltottuk ki. „Közelharc” tört ki köztünk, kardlappal és ököllel. Mérgük­ben a németek nem engedték meg, hogy fedett helyen éjszakázzunk, így egészen reggelig egy közeli erdőben áztunk. Olyan hideg volt, hogy amikor másnap lóra ültem, a rajtam megfagyott ruha majdnem eltörött. Erről a helyről már ló­háton indultunk tovább, és több heti lo­vaglás után értük el Gorodnyát, ahol át­estünk a tűzkeresztségen. Egy erős parti­zánosztag szállt meg egy közeli falut, és a mi egységünknek kellett őket kiszorí­tani. Ezt a feladatot háromórányi harc után sikerült úgy végrehajtani, hogy se­besültünk sem volt. Innen továbbmen­tünk, amíg el nem értük Tim városkát, ami csak 20 kilométerre volt Urivtól, a későbbi áttörés helyszínétől. Ott egy hídfőt kellett védenünk. Mire elértük az állásainkat a Donnál, a veszteségeink már nagyok voltak. A harmadik hadtest, amelyben én is szolgáltam, addigra már mintegy tizenötezer embert veszített. Ez nem sok jóval kecsegtetett.- Milyen volt a felszerelésük és az el­látásuk? És milyen kapcsolatuk volt a német egységekkel?- Itthon azt mondták, hogy a felszere­lésünk megfelelő. Ehhez képest az igaz­ság az volt, hogy gyatra volt a fegyver­zetünk. Kézi puskáink és géppisztolya­ink voltak, de géppuskákból és golyó­szórókból komoly hiány mutatkozott. A hidegben egyébként sok fegyverünk csődöt mondott. Egyszerűen befagytak a zárdugattyúk. Január 8-án négy menet­század érkezett Urivhoz, téli ruha és fegyver nélkül. Amikor január 12-én megindult a nagy orosz támadás, ez a négy menetszázad anélkül pusztult el, hogy egyetlen puskát elsüthettek volna. Nem tudtak mivel lőni. Velünk szemben viszont az oroszoknak kiváló fegyvereik voltak. A ruházatunk is vékony volt a mínusz 35 fokos orosz télhez képest. Nekem például bőrcsizmám volt, amely­be sok kapcát nem lehetett tekerni. Ami­kor felültem a lóra, a csizmám talpa szinte odafagyott a kengyelhez. A néme­tekkel a támadás előtt még nem volt kü­lönösebb baj, foguk fehérjét csak a kese­rű visszavonuláskor mutatták ki. Nem engedték nekünk használni azokat az utakat, amelyeken ők vonultak, puska­tussal verték azok kezét, akik egy-egy szállítóeszközre fel akartak ülni. Amikor a visszavonulás során Novgorodba ér­tünk, a bennünket felváltó német kato­nák leköpködtek minket, mondván, hogy miattunk törtek át az oroszok.- Hogyan kezdődött a nagy offenzíva?- Január 12-én délelőtt fél tízkor egy­órás pergőtűzzel indult a nagy támadás. Aznap reggel még kiosztották nekünk a reggelit. A záporesőként hulló lövedé­Weisz Ferenc ebben a partizánuniformisban jött haza a fogságból. kék elől még fedezékbe tudtunk bújni. Aztán harckocsik fedezete mellett meg­indult az orosz gyalogság. Tengernyien voltak. Egyre újabb hullámban támad­tak, de másnap délutánig még nem tud­tak áttörni..Nekünk is nagy vesztesége­ink voltak, de az oroszok iszonyatosan sok halottat hagytak hátra. A következő nap reggelén kinéztem az állásunkból, és a hóval borított sík terepen csak úgy feketéllett a sok holttest. A mai napig azon tűnődöm, hogyan és kik temették el ezt az irdatlan sok halottat, mert teme­tésre akkor nem volt idő. Délután aztán áttörték az oroszok a védelmi vonalun­kat, és attól fogva egyre zavarosabb lett a helyzet. Nemcsak mi, hanem a köze­lünkben harcoló német csapatok sem tudtak semmit tenni.- Ezután következett a tragikus visz- szavonulás. Mikor érkezett haza?- Szomorú és siralmas volt a hazaút. Több mint 600 kilométert gyalogoltunk a végtelen orosz hómezőkön át. Lova­ink olyan kimerültek voltak, hogy fel­ülni sem lehetett a hátukra, az üres nyerget is alig tudták cipelni. Akkor már nem számított, hogy valaki tiszt volt vagy közlegény, ugyanúgy von­szolta magát mindenki. A zord hideget még elviselhetetlenebbé tette az állan­dó koplalás. Aratott a halál. 1943. de­cember 3-án értem haza. Éppen a név­napomon. Nem hittem volna, hogy ez­zel még mindig nincs a vége az én há­borúmnak. Ismét a frontra vezényeltek. Részt vettem a kurszki ütközetben is, majd rövid két hét elteltével újra követ­kezett a visszavonulás. Ezúttal végér­vényesen. Végül 1945. március 7-én fogságba estem. Csak 1950 karácso­nyán érkeztem végleg haza.-Hogyan gondol vissza ezekre az eseményekre?- Nekem a sors ezt írta. Nem tudom, nem lehet elfelejteni. Éjszakánként sok­szor álmodom még most is azokról az évekről. Eszembe jutnak az ottmaradt bajtársaim. Ma is elszorul a szívem, ha rájuk gondolok. A negyedik századból például, amely majdnem háromszáz em­bert számlált, senki nem jött haza. A mi századunkból is két kezemen meg tud­nám számolni, hányán menekültek meg ebből a pokolból. Értelmetlen volt ez az áldozat. Akkor is azt mondtam, és ma is azt mondom, hogy nekünk semmi keres­nivalónk nem volt a Donnál. A németek nem érdemelték meg, hogy annyi ma­gyar az életét; áldozta abban a kíméletlen orosz télben. Kiss Miklós t Lelkésziktatás a diakonisszáknál Az Evangélikus Élet 1990. évi utolsó számában cikket olvashattunk az 1924-ben megalakult Fébé Evangéli­kus Diakonissza Egyesület és Anya­ház „újraéledéséről”. Most - 13 év el­teltével - ismét örömteli eseményről adhatunk hírt. A házasságról lemon­dó, hit-, szolgálat- és életközösségben, anyaházi életformában élő, sötét öltö­zéket, illetve fehér főkötős egyenruhát viselő, idős diakonissza testvérek - akik ma már összesen 25-en vannak - 2004. január 10-én VeperdiZoltán sze­mélyében hivatalosan beiktatott igaz­gató lelkészt, Herzog Csaba személyé­ben pedig félállású beosztott lelkészt kaptak. Az ünnepi istentisztelet hely­színe a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthon temploma volt. Az eddigi szolgálatot Zászkaliczky Pál és Madocsai Miklós végezte nyug­díjas lelkészként. Áldozatos munkájuk nyomán - hosszú szünet után - az egye­sület be tudott tagozódni a Magyarorszá­gi Evangélikus Egyház életébe. Az iktatás igehirdetői és iktatói szol­gálatát az Északi Evangélikus Egyház- kerület püspöke, D. Szebiklmre végezte. Igehirdetésében (lTim 6,11) kiemelten szólt az őrségváltás fontosságáról és az életben maradáshoz elengedhetetlen modellváltásról. Az ünnepi istentisztelet liturgiájában részt vett dr. Fabiny Tibor, a Fébé választmányának elnöke és Zászkaliczky Pál, a Fébé volt lelkésze (1999-2003). Veperdi Zoltán prédikáci­ójában (Mk 2,13-17) hirdette: ma is Jé­zus Krisztusra van szüksége a világnak, és Jézust követni ma is boldogság. Az oltár előtti imádságot Herzog Csaba mondta el. A kilenc diakonisszából álló kórus többszólamú énekkel köszöntötte új lelkészeit. Ezt követte a rendkívüli közgyűlés, melyet Taschner Erzsébet vezetett. Az újonnan beiktatottakat üd­vözölte - a három szolgálattevőn kívül - Gertrud Heublein nyugalmazott német diakonissza-fonökasszony, Bence Imre, a Budai Egyházmegye esperese, Szto- janovics András, a Sarepta igazgató lel­késze és Győri Kornél baptista lelkész. Levélben kérte Isten áldását Scholz László nyugalmazott lelkész és dr. Nagy Gyula nyugalmazott püspök. Veperdi Zoltán Herzog Csaba rek közötti igehirdetés, bátorítás, lelki tá­masz nyújtása, vagyis a szeretetotthon­ként működő anyaházban végzett lelkészi szolgálat. Ezenkívül havonként bibliaórát tart a piliscsabai Siló Önálló Élet Köz­pontban az ott élő mozgáskorlátozottak számára. Herzog Csaba a Fébében végzett lel­készi munkájának kilencedik évében „különleges konfirmációban”, hivatásá­nak megerősítésében részesült. Mint ed­Veperdi Zoltán 1973-ban szerzett dip­lomát hídépítő mérnökként, majd 17 éven keresztül a MÁV alkalmazásában állt. Teológiai tanulmányait követően - ame­lyeket levelező tagozaton végzett - 1989- ben vehette át bizonyítványát, 2002 vé­gén pedig lelkészvizsgát tett. Munkáját egyházunkban 1991 és 1994 között az Or­szágos Irodában végezte, ahol a rendszer- változás eredményeként visszaigényelt ingatlanok felelőse volt. 1994-től 2002-ig helyettes lelkészként a rákospalotai gyü­lekezetben szolgált. 2003. november 1- jétől a Fébé igazgató lelkészeként felada­ta elsősorban az idős diakonissza testvö­dig, félállásban, beosztott lelkészként többnyire a mátraszentimre-bagolyirtási Fébé Názáret templomban és üdülőben a szezonális istentiszteleti alkalmakért fe­lelős, illetve bibliaórákat tart, végzi a di­akonisszák lelkigondozását, valamint az egyesület sajtómunkájából is részt vállal. Emellett az Evangélikus Hittudományi Egyetem könyvtárának a munkatársa. Megemlítjük, hogy a Fébé - mint di- akóniával, beteggondozással foglalkozó egyesület - egyházunkkal és a bajor egy­házzal karöltve részt vesz a létesítendő egészségügyi centrum előkészítő munká­jában is. Horváth-Hegyi Olivér

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom