Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-05-02 / 18. szám

Fotó: Barta Imre 6. oldal - 2004. MÁJUS 2. r =Evangélikus Elet Az egyházak szerepe az Európai Unióban Budapesten ülésezett az Európai Egyházak Konferenciája Az Európai Unió bővítésének az új tagállamokra gyakorolt hatásairól és az egyházak szerepéről rendezett kon­ferenciát a fővárosban az Európai Egyházak Konferenciája (EEK) Egy­ház és Társadalom Bizottsága, vala­mint a Magyarországi Református Egyház. A több mint ötven résztvevő között egyházunkat Gáncs Péter püs­pök, a határon túli magyar evangéli­kus közösséget pedig Adorjáni Dezső, a romániai magyar evangélikus egy­ház püspökhelyettese képviselte. mokban címmel tartott beszámolót. Az európai integrációs ügyek koordinálásá­ért felelős tárca nélküli miniszter ki­emelte, hogy „az EU egyszerre érdek- és értékközösség is, és a kettő feszültségé­nek feloldása az egyház feladata is”. A résztvevők végül munkacsoportok­ban osztották meg egymással az uniós tagsággal kapcsolatos észrevételeiket. A református püspök felszólalásában kiemelte az uniós alkotmány 51. parag­rafusát, amely az uniós intézmények, valamint az egyházak közötti állandó di­Balról jobbra: Peter Pavlovié, Rudiger Noll, Bölcskei Gusztáv és Tamás Bertalan Nem véletlen, hogy az Európai Egyhá­zak Konferenciája és a magyarországi egyházak képviselői éppen most, tíz ál­lam - közöttük hazánk - közelgő uniós csatlakozása előtt tárgyaltak egymással. Az EEK ugyanis fő feladatának tekinti, hogy figyelemmel kísérje az európai in­tézmények munkáját, és segédkezzen abban, hogy tagjai az egyház számára fontos kérdésekhez hozzászólhassanak. Amint Bölcskei Gusztáv elmondta, azzal a szándékkal ültek össze, hogy megtárgyalják, milyen örömöket és gon­dokat jelent az uniós csatlakozás az új tagállamok egyházai számára. „A ta­nácskozást nem a témával való foglal­kozás lezárásának, hanem kezdetének szántuk. Reménységünk szerint az ösz- szegyűjtött felvetéseket és véleménye­ket a nemzetközi egyházi szervezetek (elsősorban is az EEK) továbbgondolják majd” - hangsúlyozta a református püs­pök, aki a továbbiakban röviden ismer­tette a konzultáción elhangzottakat. Megtudhattuk, hogy Peter Pavlovié, a bizottság tanulmányi titkára az EU- tagsággal kapcsolatos gyakorlati tápasz- talatokról adott elő, Juhász Endre pedig az EU-bővítés - kihívás és lehetőség a társadalom számára az új EU-tagálla­alógust garantálja. „Ezt mindannyian nagyon fontosnak tartjuk, nem elsősor­ban a magunk, az egyház érdekében, ha­nem azok miatt, akik önmagukért nem tudnak szót emelni” - hangsúlyozta. Tamás Bertalan az elhangzottakon kí­vül a református egyház felvetését is­mertette, nevezetesen azt, hogy az em­berek szabad áramlása miatt biztosítani kell a magyar nyelvű istentiszteleteket szerte a világon. Ennek megvalósításá­hoz kérték a többi testvéregyház segítsé­gét is, mert „bár a nemzeti identitás megőrzését dokumentumok garantálják, rendkívül fontos, hogy ne uniformizá­lódjunk” - mondta. A külügyi osztály vezetője megemlítette, hogy a konferen­cián szóba került a mezőgazdaság hely­zete is. „Hazánkban a gyülekezeti tagok jelentős része földművelésből él. Az egyháznak kötelessége, hogy ezen a te­rületen is segítse a rábízottakat” - tudat­ta Tamás Bertalan. A konferencia alatt Rudiger Noll és Peter Pavlovié látogatás tett a Déli Egy­házkerület püspöki hivatalában. A talál­kozón Gáncs Péter püspök és az EEK két vezetője a további együttműködésről tárgyalt. G. Zs. Az Európai Egyházak Konferenciája 1959-ban alakult. Tevékenységének közép­pontjában a kereszténység egységének előmozdítása, valamint az egyházak társa­dalmi szolgálata áll. Az ökumenikus szervezetnek Európa ötvenhárom országá­ban összesen 126 tagegyhaza van. Az EEK-nak tagja az ortodox, az ókatolikus, az anglikán, a református, az evangélikus, a metodista, a baptista egyház, vala­mint a pünkösdi közösség is. A római katolikus egyházzal - bár nem tag - az Eu­rópai Püspöki Konferencia Tanácsa révén állnak szoros kapcsolatban. Az EEK ki­lenctagú elnöksége élén Jérémie Caligiorgis ortodox metropolita áll. A szervezet legfelsőbb fóruma - amelyben minden tagegyház képviselteti magát - a hatéven- te összehívott nagygyűlés. Az EU-hoz most csatlakozó országok egyházairól informál a Gustav Adolf Segélyszolgálat Az uniós csatlakozás előtt álló tíz ország protestáns egyházai közül nyolcról nyújt bő­vebb tájékoztatást internetes oldalán a Gustav Adolf Segélyszolgálat. A www.gustav- adolf-werk.de akciók (Aktionen) menüpontjában az egyes országok egyházairól, ökumenikus szervezeteiről, testvéregyházairól is olvashatunk egy-egy rövid összeál­lítást. A website tudósít a Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvá­nia, Szlovákia, Szlovénia, valamint a hazánk számára meghirdetett projektekről is. (Glaube und Heimat) r r r Evangélikus Elet - Eled. Eled? Fizessen elő lapén! Egyházaink és az Európai Unió Kapcsolatrendszerek a 20. század kettészakított Európájában Ma érthető módon mindennapi beszélgetéseink, a világi és az egyházi média egyik állandó témája az Európai Unió államközösségébe való belépésünk. Sokan vannak közöttünk olyanok, akik erre a valóban korszakalkotó történelmi válto­zásra csupán mint a jövőnkre gondolnak. Azok - mintegy két generációnak a tagjai - tekinthetnek így a csatlakozásra, akik személyesen nem ismerik - mert maguk nem élték át - a múltat, a 20. század gyötrelmes, szenvedésekkel és a leg­súlyosabb próbatételekkel teli évtizedeit, hiszen még meg sem születtek, vagy csak halvány gyermekkori emlékeikben él ez az időszak. Pedig soha nem volt annyira időszerű az ősi bölcsesség: „História est magistra vitae” (vagyis „A tör­ténelem az élet tanítómestere”), mint éppen napjainkban, ezeknek a történelmi változásoknak a küszöbén! Mi, az idősebb nemzedékek tagjai - mielőtt a holnapra, Európa jövőjére és annak egyházi kihívásaira, feladataira gondolunk - előbb tekintsünk vissza a 20. századra: milyen Európát hagyunk magunk mögött ezzel a történelmi vál­tozással? Sokan közülünk a milliókat elpusztító és százmilliókat megnyomo­rító, véres II. világháborút. Majd az ezt követő két kegyetlen, ugyancsak milli­ókat elpusztító és megnyomorító - ideológiai alapú - diktatúra hosszú év­tizedeit. Az Európánkat kettészakító vasfüggöny időszakát és az ezt kísérő hidegháborút Európa középső és keleti országaiban. Gondolunk-e minderre, amikor ott állunk az Európai Unió kü­szöbén? Nem kerülhetjük ki azt a kérdést sem: mit tettek az egyházak, mit tettünk mi, keresztények Európában e szenvedések elhárítása vagy legalább enyhítése érde­kében? Mi a válaszunk azoknak, akik nem szűnnek meg hangoztatni egyházel- lenességüket, az egyházak bűneit, a múltban elkövetett mulasztásait, köve­telve áz állam és az egyház szigorú szét­választását az Európai Unióban is? Akik csak egy kicsit is közelebbről is­merik a mögöttünk maradt „rettenetes évszázadot”, jól tudják: Európa egyhá­zai már a 20. század elején, az I. világ­háború kitörése előtt, de még inkább a 11. világháborút megelőzően és követő­en teljes tudatában voltak Isten színe előtti és a szenvedő százmilliók sorsa iránti felelősségüknek. I. A 19. század tudományos-technikai haladására büszke, emberközpontú és ezért erősen ateista és liberális hatások alatt álló világa után a 20. század kez­detén megindult a világkereszténység­ben az első nagy lelki ébredés: összeült az I. világmissziói konferencia, és megalakult a Nemzetközi Missziói Ta­nács (Edinburgh, 1910). Az egyházak önfeláldozó szeretetszolgálatot teljesí­tettek az első világégés sok millió ál­dozata között. Ez a lelki ébredés to­vább erősödött az I. világháború után. Ennek a belső megújulásnak három fő ága alakult ki a 20. század húszas és harmincas éveiben: a Nemzetközi Missziói Tanács mellett megalakult a Hit és Egyházszervezet Mozgalma - előtérben az egyházak ökumenikus egységének, közeledésének kérdései­vel valamint a Gyakorlati Keresz­ténység Mozgalma, a sokoldalú, segítő szeretet világméretű összefogása - ke­resztények és nem keresztények között - a mérhetetlen szenvedések és nyo­morúság ellen. Isten Szentlelkének ez a láthatatlan, kegyelmes munkálkodása végezte el, hogy már a II. világháború romjain, az első atombombák, a hitleri, majd a sztálini haláltáborok borzalmai között megalakult az Egyházak Világtanácsa az említett hármas feladatkörrel, támo­gatva az egyházak és hívők életét (Amszterdam, 1948), és sorra alakultak az egyes egyházak hasonló célú világ- szervezetei is (így a Lutheránus Világ- szövetség, Lund, 1947). És Isten Szentlelkének ugyanez a megelőző, kegyelmes munkája végezte el azt is, hogy ez a lelki ébredés megtör­tént a mi kicsiny, csonkává zsugorodott, lerombolt hazánkban is. Már a II. világ­háború kitörése előtt megkezdődött, el­sősorban a finn ébredési mozgalmak ha­tására (Csepregi Béla és mások munkája révén), ezt követően pedig - többek között - Túróczy Zoltán, Kapi Béla, Or- dass Lajos, Szabó József szolgálatához kapcsolódóan. II. Aki maga is személyesen átélte a 20. század negyvenes-ötvenes éveinek szen­vedéseit és gyötrelmes próbatételeit, mi­közben évtizedekre bezárult mögötte az Európát kettészakító vasfüggöny, az ter­mészetesen csak nagyon keveset tudhat arról, hogyan készítette fel Isten Szent­lelke a vasfüggöny boldogabb, nyugati oldalán élő egyházakat a lerombolt és szétszakított földrészen rájuk váró, egé­szen új feladatokra. Erről szeretnék rövi­den szólni a következőkben, későbbi is­mereteim és személyes tapasztalataim alapján. Amikor már úgy látszott, hogy a szov­jet megszállás alá került Kelet-Közép- és Kelet-Európa egyházai véglegesen el­szakadnak a Nyugattól, s fokozatosan felőrlődnek az egyházüldöző, ateista­materialista ideológia hatalma alatt, Isten - mint a század elején is - megőrző ke­gyelmével megint új utakat talált egyhá­zaink megmentésére. Isten Szentlelkének új „ eszköze ” ebben a nehéz újkori egy­háztörténelmi időszakban egy sajátságos új egyházi szervezet volt: az Európai Egyházak Konferenciája. Az ötvenes évek elején egyszer a dán Liselundban, majd a hét egymást követő Nyborg-kon- ferencián találkozhattak egymással a Nyugat és a vasfüggöny mögötti orszá­gok egyházai. Akik - kevesen - átélhet­ték ezeknek a találkozásoknak a légkö­rét, soha nem felejthetik el azt a szerete- tet, amellyel a nyugati egyházak segíteni igyekeztek szegény és üldözött testvér­egyházaikat. Tény, hogy a sok küzdelem és erőfeszítés végül is meghozta gyümöl­csét: 1964-ben Genfben hivatalosan is megalakulhatott - kis létszámú munka­társi gárdával - a földrész mindkét felé­ben elismert Európai Egyházak Konfe­renciája. Mára az akkori kis európai egy­házszervezet több mint 130 európai egy­házat - protestánsokat, anglikánokat, sokmilliós orosz és görög egyházakat - foglal magába, és az ökumenikus világ­mozgalom legnagyobb regionális szer­vezetévé lett, szoros együttműködésben az Európai Katolikus Püspöki Konferen­ciák Tanácsával. Hosszú, nehéz éveken keresztül ez volt az egyedüli lehetőség a vasfüggöny mögé zárt, üldözött egyhá­zak és Európa, valamint a világ többi egyháza közötti találkozásra. „Először vonakodva és bizonytalanul, de azután növekvő lendülettel és önbizalommal alakult ki Európában az egyházak egyre erősödő közössége ebben a szervezet­ben, amely áthatolt az államokat és kon- fessziókat elválasztó határokon. És amely az egyházak egész sora számára a legerősebb és sok esetben egyedüli kap­csolódási pont volt az ökumenikus moz­galomhoz” - írta 1973-ban Glen G. Wil­liams főtitkár Európa - kihívás az egyhá­zak számára címmel megjelent könyvé­ben. Igen, akármilyen hihetetlen is, volt egyetlen akadály, amelyet az egyházak­kal kapcsolatban még a világhatalmak egyike, a Szovjetunió sem tudott leküz­deni: alá kellett írnia az Egyesült Nemze­tek Alapokmányát az emberi jogokról, közöttük a vallásszabadság elemi alapjo­gáról. Bár a vasfüggöny mögött ezt sem­mibe vette, az Európa országaival fenn­tartott nemzetközi kapcsolataiban azon­ban nem járhatott el ugyanígy. ' III. Nem fejezhetem be az egyházak és az Európai Unió múltjára visszatekintő írást anélkül, hogy hálás szívvel meg ne emlékeznék - halálának tizedik évfordu­lóján - ennek a nehéz, küzdelmes idő­szaknak az egyik vezető egyházi szemé­lyiségéről: az Európai Egyházak Konfe­renciáját alapító és 25 éven át vezető fő­titkárról. Dr. Glen Garfield Williams volt Istennek az az alázatos, félelem nél­küli, mélyen hívő, emberi eszköze, aki Ura szolgálatában kétségtelenül a leg­többet tette az egyedülálló európai egy­házszervezetért. Akinek - mint 1975-től öt éven át legközelebbi munkatársa - magam is segíthettem csodálatra méltó, hídépítő munkájában Európa akkor egy­mástól elszakított egyházai között. A 11. világháborút még egy brit tank­ezred fiatal tisztjeként küzdötte végig Észak-Afrikában és Dél-Itáliában. A há­ború megtapasztalt véres valósága végül is arra indította, hogy lemondjon tiszti rangjáról, és élő Krisztus-hitre jutva kis baptista egyháza lelkészi szolgálatát vá­lassza új élethivatásául. Tanulmányait szőkébb hazájában, Walesben, más brit egyetemeken, majd Tubingenben, a hír­neves evangélikus teológiai fakultáson végezte. De haláláig büszkén hirdette hegyes-völgyes walesi hazája nyelvé­hez, kultúrájához való hűségét. Tökéle­tesen beszélt emellett angolul, németül, franciául és olaszul is. Először egy kis londoni baptista gyülekezet lelkésze lett, majd az ötvenes évek közepén Visser’t Hooft, az Egyházak Világtanácsa első főtitkára Genfbe hívta, és Európa sze­gény, kis egyházainak a gondozását bíz­ta rá. Végül 1961-ben megválasztották az Európai Egyházak Konferenciája szervező főtitkárává. Genfben, az öku­menikus egyházi világszervezetek köz­pontjában igazi hídépítő lett a szétszakí­tott Európa nyugati és keleti egyházai között. Otthona igazi „Európa-ház” volt, ahol az odalátogató szegény kelet-euró­paiak mindig a legmelegebb fogadtatás­ra találhattak. Egyik baráti beszélgeté­sünkön mondta: „Még a saját egyhá­zamban sem kaptam annyi szeretetet és bizalmat, mint éppen a ti legnehezebb körülmények közt élő kelet-európai egy­házaitokban.” Hazai evangélikus egyhá­zunk a hetvenes években tiszteletbeli teológiai doktorává avatta. Huszonöt évig tartó, nehéz és felelős­ségteljes szolgálata, az utazások és kon­ferenciák vég nélküli sora után egészsé­ge megrendült: vezetői szolgálatát 1986-ban átadta megválasztott utódjá­nak, Jean Fischer francia református lelkésznek. De ezekben az években is kevés nyugalom jutott osztályrészéül. Fáradhatatlanul járta tovább Európa egyházait keleten és nyugaton, különö­sen is szívén viselve Európa legszegé­nyebb, legelhagyatottabb kis egyházai­nak nehéz sorsát Albániában, Európa egyetlen hivatalosan is ateistának dek­larált államában. Tíz évvel ezelőtt, 1994. március 28- án, a nagyhét első napjának reggelén szíve váratlanul megszűnt dobogni. Hosszú és nehéz szolgálatban eltöltött élete után szenvedések nélküli, „kegyes halál” adatott számára. A genfi St. Ge­orges központi temető kápolnájában búcsúztunk el tőle itt, a földi életben. Magam az Európa vasfüggöny mögötti felében élt tagegyházak nevében vehet­tem tőle búcsút, megköszönve Istennek azt a felejthetetlen, hosszú és hűséges szolgálatot, amelyet a 20. század ketté­szakított Európájának sokat szenvedett egyházaiért végzett. Szolgálata és em­lékezete legyen áldott közöttünk ma is, a reménységgel várt, határok nélküli Európában! Dr. Nagy Gyula ny. ev. püspök

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom