Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-04-18 / 16. szám
Két történet - egyazon vigasz Január 10., reggel 9 óra 30 perc. Rekedten, kapkodva koppantak a szavak: „Anyu meghalt, majd hívlak.” Nem szóltam, nem is kellett. A süket telefonnal a kezemben egyedül maradtam a hír rettenetes, vállakat roppantó súlyával. Hallottam, lassan megértettem. A torkom összeszorult, a vér a fülemben dobogott, és lassan folyni kezdtek a köny- nyeim, oldva a torkom szorítását. Magamat sirattam. A húgom elment, örökre lezárva azt az utat, azt a lehetőséget, hogy pótoljam az ellene elkövetett mulasztásokat, az elmaradt beszélgetéseket. Nem fogunk többé találkozni, már nem tudom neki sürgető hangon bizonygatni, hogy az Úrra van szüksége. , Valamikor találkozott az Úr Jézussal, talán egy kicsit bele is nézett a keskeny útkanyarba, de másképp döntött. Vonzotta a világ. Csinos és szép volt, rengeteg energiával kezdett bele egy embert próbáló, halálos játékba. Mindig sikerült mindent megoldania, magabiztos volt és fölényes. Gyakran hangoztatta: az életet nem úgy kell élni, ahogyan mi tesszük, hiszen így annyi jóból kimaradunk! Szerettem és szántam, aggódtam érte, és féltettem. Nehogy mindent elveszítsen ebben a halálos táncban! Hiszen táncpartnere a Gonosz volt, aki kaján vigyorral lép át áldozatain. Pár évvel ezelőtt meghökkentette a diagnózis: rák. Akkor dobogó szívvel álltam az ágya mellett, hátha... Hátha meglátja addigi életének minden kudarcát. Hiszen akkor már megfakult a szépsége, a dicsőség glóriája is lehullt róla. Aztán meggyógyult. Büszke volt magára, hogy le tudta győzni a halált. Nem mertem a szemébe mondani, hogy „csak egy időre”, és hogy az ajándékba kapott időt már ne tékozolja el! Hiszen a születés pillanatában elindulunk a halál felé. Nincs korhoz kötve, hogy mikor kell befejezni életünket: újszülöttkorban vagy kisgyermekként, életvidám fiatalként, netán tettvágytól fűtött középkorú emberként. Ezért kell szakadatlanul bizonyságot tenni az életünkkel. Nemcsak beszélni a hitről, hanem úgy is élni! Ahogyan Assisi Szent Ferenc is mondta: „Élj az Úrral huszonnégy órán keresztül, és néha mondj egy mondatot!” Tavaly ősszel ismét beteg lett. A rák kitartóan végezte pusztító munkáját. Rettenetes harc kezdődött. Nem akart meghalni, gyűlölt mindent és mindenkit. Ordított Istennel, hogy „úgyis tudom, hogy meg akarsz törni!”. Én is tudtam. De csak néztem lázadását, és sírtam testi-lelki gyötrelme láttán. Nem engedte, hogy megöleljem, hogy „csak úgy”, csendben szeressem. Hogy odaszerethessem az Úr karjaiba. Imaharc kezdődött: sokan hordozták őt imádságaikban ismeretlenül is. Szinte a fél világ könyörgött érte Amerikától Ausztráliáig, és a körülöttünk lévő testvérek is nap mint nap gondoltak rá. Ismerőseim gyakran kérdeztek az állapotáról. Nem voltak jó híreim sem testi, sém lelki javulásáról. Éjszaka, ha felébredtem, vagy reggelente mindig ő volt az első gondolatom. Tudtam, hogy az Úr meg tudná gyógyítani, hiszen pár évvel ezelőtt is megtette. De akkor már csak azért könyörögtem, hogy életre haljon meg! Sokszor tehetetlenül nézzük végig, ahogyan szeretteink a kárhozat felé rohannak, kezeinket tördelve, kétségbeesetten akarjuk megóvni őket a nehézségektől, nyomorúságoktól, kudarcoktól, a talmi csillogástól. Aztán már csak azért fohászkodunk, hogy „Uram, ha lehetséges, ne kelljen nagy mélységet megjárnia”. De van, akinek erre azért van szüksége, mert másként nem kell neki az Atya szeretete. Nem érdekli, hogy várja, hogy életre hívja, hogy értelmet, bölcsességet adna ehhez a földi élethez. Hit nélkül nem tudjuk megtanítani élni a gyermekeinket, a ránk bízottakat, hiszen ők azt teszik, amit látnak. Hogy van merszünk egy ilyen hatalmas labirintusba, mint amilyen a földi élet, vezető nélkül elindulni? Hiszen előbb-utóbb sok mindenről kiderül, hogy értéktelen szemét. Veszendő dolgokba és halandó emberekbe kapaszkodunk, amelyek nem tartanak meg, nem pedig mennyei Atyánkba! A húgom tüdejének egyre nagyobb részét támadta meg a gyilkos kór, és végül győzött felette... Akkor, 2004. január 10-én a harc véget ért. „Élt” 44 évet. Itt, a földi létben nem lettünk lelki testvérek, de bízom benne, hogy mielőtt a küszöböt átlépte, az utolsó pillanatban átölelhette az Isten - kárpótolva őt az én elmaradt ölelésemért. Gy. A. 2004. ÁPRILIS 18.-9. oldal Korai húsvét- Gondolod, hogy itt leszek még a születésnapomon? - ez elég egyenes kérdésnek hangzott. De anya és én nem tudtuk, vajon mire gondolt apa valójában. Arra, hogy „ itt leszek-e még a kórházban? ", vagy arra, hogy „életben leszek-e még egyáltalán? ”. Aztán a vizsgálatok, fájdalomcsillapítók, kezelések, majd még több vizsgálat hónapjai után egyik kérdésre sem tudtuk már a választ. Olyan sokszor váltakozott bennünk a remény és a reménytelenség, hogy a végén már meg sem próbáltuk megjósolni, mi következik. Abban az évben apa születésnapja nagypéntekre esett. Egy nap a kérdésén tűnődve azon kaptam magam, hogy azt gondolom, nem lesz már több húsvétja. Aztán hittel kijavítottam magam: mindegyikünknél előbb lesz húsvétja. Apa meghalt: böjtben temettük el. A temetésen szolgáló lelkészek amerikai szokás szerint a lila stólájukat viselték. Mi, a gyászolók szinte mind feketében vagy szürkében voltunk. Ahogy ránéztem a koporsót takaró lepelre, szíven ütött a kontraszt: csak apán volt fehér! Amíg mi még mindig a böjti utunk ködében voltunk, ő már az örök húsvétot ünnepelte és ünnepli. Kathryn Kleinhans (Lutheran, 2004. március, fordította: Boda Zsuzsa) EvÉlet-LELKI SEGÉLY ■ -A ROVATGAZDA: SZÓKÉNÉ BAKAY BEATRIX .Jm íj k i JSk ' A: fa, - 'jjß ' 1 „Régóta foglalkoztat a kérdés: lehet-e hazugság nélkül élni? A mindennapjaink tele vannak olyan helyzetekkel, amikor nem mondunk igazat. Nemcsak arra gondolok itt, hogy az ember lódít valamit, hogy egy kellemetlen szituációból kimenekülhessen, hanem az úgynevezett kegyes hazugságokra is. Mi lenne, ha mindig mindenkinek őszintén elmondanánk azt, amit róla gondolunk? Van olyan ember, akit egyszerűen nem lehet szembesíteni a tényekkel: azt várja el, hogy takarjuk el előle az igazságot. A lelkésznő véleménye szerint ilyenkor mi a helyes megoldás?” Rendkívül érdekes kérdéssel és mélyen megragadó gondolatokkal teli levéllel keresett meg kedves testvérem. Felelevenítette bennem kamaszkorom kínos-szép idejét, amikor az erények csúcsán nálam az őszinteség tündökölt. Semmi sem lázított fel annál jobban, mint amikor valakinél álarcváltogató magatartást tapasztaltam. Az igazmondás alapvető mércét jelentett abban, hogy meg. tudjam ítélni, melyik felnőtt vagy serdülő hiteles személyiség. Azonban a csodált és példaértékű személyiségek is gyakran mondogatták nekem: „Mondj igazat, és betörik a fejed!” vagy „Ha sok ellenséget akarsz magadnak, légy kíméletlenül őszinte!”. Akkor még nem értettem, hogy miért mondták ezeket nekem. Ma már pontosan tudom, miről beszéltek. Hiába, akkor tizenhat éves voltam, most meg harminchat. Húsz esztendő alatt elveszett volna - valahol útközben - az igazság? Szó sincs róla. Csupán arról van szó, hogy két évtizednyi élettapasztalattal a háta mögött az ember eljut arra a felismerésre: ez a világ eltiporja az igazságot, és kirekeszti az igazmondót. Nem kell neki az igazság. Helyette érdekektől átszőtt látszatbirodalom kell manipulálható emberekkel. Olyan „marionettfigurákkal”, akiknek eszükbe sem jut, hogy lehetne másképpen is élni, hogy nem kell hagyni a „dróton rángatást”, hogy igenis meg kell mondani, ha valami rossz és hamis, hogy ki kell állni mindazért, ami értékes, hiszen „vétkesek között cinkos, aki néma”. Úgyhogy kedves levélírónknak e hosszúra nyúlt bevezetés után mindenekelőtt ezt mondhatom: húsz év múltán még jobban csodálom az igazmondók bátorságát, azokat az őszintén kiáltókat, akik felfedezték világunk álságosságát, de nem nyugszanak bele abba, hogy ilyen is maradjon. Ennél már csak egy csodálatraméltóbb dolog van: az, amikor az ember engedi, hogy Isten élő és ható igéje mint kétélű kard áthatoljon az elme és a lélek szétválasztásáig, és megítélje a szív gondolatait és szándékait (Zsid 4,12). Mert sajnos gyakori jelenség, hogy saját magunkat is becsapva leplezni próbáljuk bűneinket, kozmetikázni jellemhibáinkat, kiszínezni a velünk történt eseményeket, esetleg elhallgatni belőlük a ránk nézve terhelő momentumokat. így születnek életünk hétköznapi legendái. Észrevétlenül és fokozatosan formáljuk, átértelmezzük történeteinket, utólagosan megideologizáljuk tetteink kiváltó okait, hogy amikor elmeséljük valakinek történeteinket, mi magunk a lehető legszebb képet mutathassuk magunkról. Ahogy telnek az évek, már számunkra is ez az idilli önarckép lesz az igazság. Tartok tőle, hogy nagyon sok ember elsápadna, ha egy filmen visszanézhetné élete eddigi eseményeit. Úgy, ahogy az valóban lezajlott, a maga naturálisán kíméletlen valóságában... Hátborzongató. Az igazság már csak ilyen - hátborzongató. De éppen ettől igaz, mert felráz, mert kizökkent a megszokott kerékvágásból, a langyos, lelki tespedtségből, mert rádöbbent, hogy rossz úton járok. Mel Gibson passiója is ezért vált ki világszerte heves vitákat. Nem szeretjük az igazságot, mert fájdalmas. Nem szeretünk szembenézni a bűneinkkel, mert kényelmetlen. A lel- kiismeret-furdalást sem szeretjük: „Ez a szegény Jézus feleslegesen szenvedett annyit, mert mi nem is vagyunk olyan rosszak...” Egyszer azonban betelik az idő, és mégiscsak levetítik előttünk életünk dokumentumfilmjét. Pilinszky János az utolsó ítélet lényegét így foglalja össze: „Táblára írva / nyakadba akasztják / történetedet.” És ez az igazi történetünk lesz. Nem az a verzió, amelyet az ember átgyúrt vagy megfestett a környezete megtévesztésére. Természetesen itt nem az óvodáskorú gyermek fantáziájának meglódulására vagy a költői képzelet szárnyalására kell gondolnunk, nem is azokra az esetekre, amikor memóriánk cserbenhagy bennünket, és ezért akaratlanul torzítunk az igazságon. Arról van szó, amikor valaki azért állít valótlanságokat, hogy ezzel megtévesszen másokat. „Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van” (Mt 5,37) - mondja Jézus a Hegyi beszédben, és hogy ez az egyenesség mennyire fontos nemcsak az emberek közötti harmonikus kapcsolatban, de az egészséges személyiségfejlődésben is, arra a modern lélektan is nemrégiben ébredt rá. Ugyanis amikor a hazugságok segítségével kimenekülünk egy-egy kínos helyzetből, amikor rájövünk, hogy az igazság elkendőzésével oldódik feszültségünk, esetleg élvezni kezdjük, hogy a hazugság hatalmat adhat nekünk mások felett, vagy amikor önmagunk előtt sem vállaljuk saját magunkat, akkor ez demoralizál és dezorientál minket. A hazudozó ember zilált életű, megbízhatatlan, belső kudarcait leplező, rosszra hajló figurává válik, aki egy idő után összekeveri a fantáziát és a valóságot, és a maga teremtette káoszból nem talál kiutat. Urunk mint a legtökéletesebb lelkigondozó, előre látja a hazugság kimenetelét, és meg akar óvni attól, hogy erre a hamis útra lépjünk. A tízparancsolat „Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot” törvénye elsősorban a felebarátot védi attól, hogy hazugságunkkal kárt okozzunk neki, vagy tönkretegyük becsületét. De Megváltónk szava mögött az is kiolvasható, hogy a valótlanság, sőt a kétértelműség egy olyan ördögi útra terel, amelynek mi magunk is áldozataivá válhatunk. De mi a helyzet a kegyes hazugsággal? Szabad-e szeretetből, kíméletből vagy félelemből elhallgatni valamit, esetleg a valóságot kissé elkendőzni? Jó- e a halálos betegnek, ha szembesítik azzal, ami rá vár? Megmaradhatok-e az állásomban, ha szemébe vágom a főnökömnek, amit gondolok róla? Mi lesz a családi békességgel, ha őszinte leszek a menyemhez, és felhívom a figyelmét arra, hogy téved? Hogy mindezekre a kérdésekre választ adhassunk, egyenként meg kellene vizsgálnunk emberi kapcsolatainkat: létezik-e közöttünk a „nincs titkunk egymás előtt” szövetsége? Mi a szándékom és célom azzal, hogy leleplezem embertársam hibáját, bűnét? Az is fontos, hogy milyen stílusban mondom ki a tényeket, hogy sugárzik-e a szeretet a mondanivalómból, vagy az ítélkezés szelleme árad belőle. Emellett empatikus készséggel ki kell fürkésznem, hogy milyen szellemiségű az az ember, akivel közölnöm kell az igazságot, hiszen ha az ő „nyelvén beszélek”, ha jó szándékú és segítő a magatartásom, könnyebben elfogadja majd, amit hall. Érdemes elolvasni azt a beszélgetést a Szentírásban, amely Jézus és a samáriai asszony között zajlott Jákob forrásánál (Jn 4,1-26). Áldott, klasszikus példa arra, hogy a kegyes hazugság nem old meg semmit, legfeljebb késlelteti az igazság felszínre kerülését. Ellenben az őszinte, a testi-lelki betegség gócpontjait felfedő vallomás gyógyít, épít. És milyen jó elfogadni utána Megváltónk megtisztító feloldozását! Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély" jeligével várjuk szerkesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a levelükre adott válasz lapunkban is megjelenhessen. HETI ÚTRAVALÓ Kulich János felvétele a csömöri vasárnapi iskolások passiójátékát örökítette meg Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy’ irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre. (I PL l:J) Húsvét ünnepe után az első héten az Útmutató reggeli igéi a húsvéti hitben járó és/vagy elinduló, újjászületett keresztények számára tartalmaznak biztatást és gyakorlati útmutatást. Az ősegyházban a húsvétkor megkereszteltek fehérvasárnap vettek először úrvacsorát; s az akkor kapott fehér ruhát nyolc napig viselték. Sok gyülekezetünkben máig él az a hagyomány, hogy ezen a vasárnapon tartják a konfirmációi ünnepélyt. Meg van-e még (már) ez a fehér ruhánk, amelyet a húsvéti Báránynak a keresztfa oltárán kiontott vére tisztított meg? A vasárnap névadó igéje nemcsak a húsvéti hitben újszülött csecsemőket figyelmezteti, hogy a hamisítatlan lelki tejet, Isten tiszta igéjét kívánják, hogy életük végéig azon növekedjenek az üdvösségre (lPt 2,2), hanem minket is. Bátorító lehet számunkra Tamás példája, aki őszinte kételkedése ellenére személyesen megtapasztalhatta és átélhette, hogy Jézus az „ő Ura és az ő Istene”. Jézus nekünk is üzen: „Boldogok, akik nem látnak [engem testileg] és hisznek. ” (Jn 20,29) Péter vezérigénk folytatásában Urunk gondolatait ismétli meg: ,, Ót szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, mert elértétek hitetek célját, telketek üdvösségét.” (lPt 1,8-9) Ha mi egyes szám első személyben is el tudjuk mindezt mondani, mert megtapasztalhattuk, hogy Istenünk szeretete a bűn sötétségét a hit világosságává változtatta életünkben, akkor boldogan megfogadjuk az Ószövetség evangélistájának a tanácsát is: ,.Énekeljetek az Úrnak új éneket (...). Dicsőítsék az Urat. ” (Ézs 42,10.12) Jób, Isten szolgája imádkozott barátaiért. Csak ezután fordította jóra sorsát az Úr, majd jobban megáldotta, mint azelőtt (Jób 42,10.12). Ezt a képmutatás nélküli testvérszeretetet láttuk Jób közbenjáró imájában, és ez jellemzi mindazok életét, „akik (...) romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő és maradandó igéje által" (lPt 1,23). Jézus főpapi imájában így könyörög tanítványaiért, akikben ő megdicsőíttetik: „(...) őrizd meg őket a gonosztól. (...) Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság. ” (Jn 17,15.17) Arimátiai József várta az Isten országát, és Jézust még halálában is szerette, amikor sokan elfutottak tőle (Lk 23,51). Jézus felemelt hangon mondta, hogy még mi is meghalljuk: „Aki hisz én- bennem, az nem énbennem hisz, hanem abban, aki elküldött engem (...). Én pedig tudom, hogy az őparancsolata örök élet. ” (Jn 12,44.50) „Dicsőség néked, Istenünk! / Fiaddal együtt dicsérünk.” (EÉ 216,1) Garai András Elmaradt ölelés =Evangélikus Élet=
