Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-02-23 / 8. szám

2. oldal 2003. FEBRUÁR 23. Evangélikus Élet w rr r ELŐ VIZ Van-e bátorságod? Mk 10,17-27 „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” - kérdezi egy ifjú Jézus­tól, és különös, nem várt választ kap: „Senki sem jó az egy Istenen kívül.” El­hangoznak a parancsolatok - elégedet­ten. sőt talán önelégülten bólogat a mó­zesi törvényeket jól ismerő ifjú. Jézus azonban belelát a szívébe, és váratlanul azt kéri, hogy adja el vagyonát, és kö­vesse őt. Ez az egy dolog azonban túl nehéznek bizonyul az ifjú számára. Hi­szen nem arról van szó csupán, hogy ra­gaszkodik-e a földi javakhoz vagy sem, hanem arról, milyen alapra épül az élete. Jézus néhány rövid mondaton belül kétszer is beszél az egyről. Az egyik ol­dalon ott van az egy Isten, a másikon az az egy, ami hiányzik. Azaz nem elég be­tartani a parancsolatokat, figyelembe kell vennünk az azt megelőző kijelentést is: „Én vagyok az Úr, a te Istened!” E nagyszerű tény elfogadása ugyanis a hit tárgya. Ez az alap, amelyre a parancsola­tok épülnek. Mi tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? - kérdezheti egy fiatal lel­készpalánta évezredekkel később. A vá­lasz ma is ugyanaz: lehetsz erkölcsös em­ber, példakép sokak számára, aki nem lop, nem hazudik, nem csalja meg a tár­sát, tiszteli a szüleit és a feletteseit, de ez még nem jelenti azt, hogy Jézus igazi kö­vetője vagy, és elnyered az örök életet. Mert lehet, hogy éppen az a bizonyos „egy valami”, az alap hiányzik. Lehet, hogy elsődlegesen nem tenni, hanem en­gedni kell? Engedni, hogy Isten legyen az egyetlen Úr az életedben? Lehet, hogy az aktív parancsteljesítést megelőzi a hit „passzív”, ráhagyatkozó pillanata? Lehet, hogy a törvény betartásának is ez ad értel­met. alapot? A kezdeti kérdés most kissé módosul: van-e bátorságod, testvérem, arra, hogy ne tegyél semmit, csak ráha­gyatkozz az igazi alapra? Hulej Enikő Lapzártakor kaptuk a megdöb­bentő hírt: február 17-én - bu­dai lakásában - bűncselekmény áldozata lett Andorka Eszter evangélikus lelkésznő, az EHE doktorandusza, a MEVISZ titká­ra. 32 éves volt. Családja gyászá­ban egyházunk népe is osztozik. Jézus megszólította őket, és ezt mondta nekik: „Bízzatok, én vagyok!” (Mk 6,50) Sírunk Jézus Krisztus! Halált győző, életet ajándékozó Úr! Meghalt, akit szerettünk, és most sí­runk. Te megértesz, hiszen Te is sírtál barátod sírjánál. Emberré lettél, megér­ted fájdalmunkat, gyászunkat. Előtted nem szégyelljük könnyeinket. Köszönjük, amit az elköltözöttben ne­künk ajándékoztál. Köszönjük, hogy itt járt közöttünk, s eddig a miénk lehetett. Bocsásd meg vétkeit, és bocsásd meg a mi vétkeinket is. Enyhítsd fájdalmunkat, gyógyítsd lel­künk sebét, adj vigasztalást. Őrizz meg attól, hogy úgy gyászoljunk, mint akik­nek nincsen reménységük. Amikor majd megérkezünk Hozzád, a mi szemünkről is törölj le minden könnyet, némíts el minden panaszt és jajszót! Urunk, könyörülj rajtunk, halandó embereken, és vigasztalj meg minket! (Evangélikus énekeskönyv 707. old.) HATVANAD VASÁRNAPJA Máj dnem ApCsel 26,22-32 Hatvan napon belül ünnepeljük Jézus döntő győzelmét: feltámadását. Hatva­nad vasárnap arra int: halld meg, hall­gasd meg, hallgass rá! Az Útmutató január havi igéje szerint a szivárvány Isten letett íja, türelmi szö­vetségének jele. De vajon értjük-e, mire akar indítani? Azt szeretné, hogy felé forduljunk! A Mindenható persze másképpen is szól. Megengedi például, hogy termé­szeti és történelmi katasztrófák történje­nek. De nem csupán jajgatás vagy elke­seredett lázadás a válaszunk? Szólt a Seregek Ura Mózes és a prófé­ták által is, de mind közvetítőül válasz­tott népe, mind az érdeklődők félreértet­ték. Üres kultusz és jutalomra számító jó cselekedetek sora született belőle. Az Úr pedig - lásd évi igénket! - nem azt nézi, ami a szem előtt van, hanem azt, ami a szívben lakozik. Végre szólt Egyetlené által, aki társa a teremtésben, aki emberré született, szó­val és tettel igazolta magát, kereszthalá­lával megpecsételte a nekünk felkínált kegyelmet, feltámadásával és Lelke által az újrakezdés, sőt az újra meg újra kez­dés lehetőségét nyújtja. Jézust különbözőképpen lehet fogad­ni. Van, akinek nem kell, mert nem tud vele mit kezdeni, mert végtelen igazsága és végtelen irgalma nem fér bele véges elméjébe. Ilyen az alapigében Fesztusz, a hivatását becsülettel ellátó római hely­tartó, aki elmezavamak tartja a Jézusról hallott információt. Javára legyen írva, hogy tájékozatlanságában is lelkiismere­tesen és emberségesen kezeli az enyhén szólva furcsa tarsusi Saul rabbi - más néven Paulus - római polgár ügyét és személyét. Hatóságok és magukat ható­ságként viselők tanulhatnának tőle még abban is, hogy illetékes és az ügyben jár­tas személyhez fordul: Rómának ahhoz a megbízottjához, aki a jeruzsálemi temp­lom és a zsidó vallás ügyeiben illetékes, a Heródes-dinasztia utolsó koronás tag­jához, II. Agrippához. Vele szemben Jézus pozitív fogadásá­nak példája az oltár előtti igében szerep­lő betániai nővérpár: a Jézust aktívan szolgáló Márta és a Jézus hallgatásáért mindent félretevő, csupa fül Mária, aki nem adni akar, hanem kész elfogadni. A Jézusra való hallgatásból fakad és fakad­hat helyes cselekvés, ám a legjobb szán­dékú tevékenység is csak a csődön át ve­zethet Jézus életre szóló ajándékának kéréséhez és elfogadásához. Az ifjú tarsusi Saul rabbi sem tudott mit kezdeni Jézussal, aki nem fért bele a Mózesre és a prófétákra hivatkozó te­ológiájába, amely nem volt más, mint az írástudomány, a vallásjog, a szertar­tásrend és az érdemszerzés rendszere. Ezért a legkeményebb gyilkos nemet mondta ki Jézusra és követőire. Jézus mégis eszközéül választotta ki ezt a gö­rög műveltségű, következetesen gon­dolkodó izraeli zsenit. Saul rabbi a da­maszkuszi úton nem a szelek járása szerint fordított köpönyeget, hanem éle­tét tette fel arra az ügyre, és életét bízta rá arra a személyre, amire és akire ad­dig nemet mondott. Ahogy Kierke­gaard, a hívő evangélikus dán filozófus mondta: ha a keresztény embernek be­fogják a száját, az orrán jön ki a Jézus­ról szóló tanúságtétel. Pál apostol nem­csak a Jézus-hit vértanúja lett, nem csupán az őt meggyőző igazság fanati­kusává vált, hanem fájó szívvel szólí­totta meg a földi és örök vesztükbe ro­hanókat, kit-kit a maga nyelvén. Hívő Testvérem, hogy állsz a rád bí­zottak iránti felelősséggel - családtagja­id, keresztgyermekeid, barátaid, munka­társaid iránt? Hogy állsz a mindenkit menteni akaró szeretettel, az imával, a jóakarattal? Hogy állsz a szóval való bi­zonyságtétel Istentől készített alkalmai­val? A kereszténységünk nemcsak kép­telen szöveg (esetleg hitelképtelen szöveg) nem lehet, de „szöveg nélküli kép” sem. Pál kihallgatása során még egy tipikus válasszal találkozunk. Ez magának Agrippának a felelete: „Kévésén múlik, és Krisztus-hívővé teszel!” De nem lesz az, mert akkor válságba kerülhet trónja, a zsidók előtti tekintélye és elvált húgá­val, Berenikével fenntartott élettársi vi­szonya. Ráadásul Róma bizalmát is elve­szítheti. Agrippa tehát nem a próféták Urát szerette mindenekfolött - pedig az Istent szeretőknek minden javára szol­gál. (Lásd februári havi igénket!) Isten, bármennyire fáj neki az elutasí­tás, nem tesz senkin erőszakot. Ám elfo­gadó, teljes szeretete hasonló szeretetre indít. Zsidók, hellének, szkíta-szittyák és „barbárok” (=más kultúrájúak): ne félt­sük identitásunkat, énünket! Neki és a ránk bízottakért élve elszakít a bennünk lakó rossztól, de visszaadja a teremtés szerinti énünket. Agrippa hallotta Pál szájából Isten Fi­ának szavát, hallgatta is egy darabig, de nem hallgatott rá. Majdnem megkapta és elfogadta az Istennel megbékélt, boldog örök életet. Majdnem, mint akinek az or­ra előtt megy el az utolsó vonat. Ne le­gyünk ilyen Agrippa-féle majdnem-ke- resztények! Jézus hív - ne álljunk meg félúton! Dr. Zsigmondy Árpád IMÁDKOZZUNK! Adj, Uram, Istenem, adj Uram, Jézu­som - Szentlelked által - halló, hallga­tó, rád hallgató szívet! Ámen. o RATIO OECUMENICA Urunk! Mennyei Atyánk! Köszönjük neked, hogy ma is kerestél bennünket igéden keresztül. Neked köszönjük a megszólító szava­kat, a megelevenítő gondolatokat. Olyan jó, hogy szí­ned előtt szívünk és lelkünk sosem marad üresen, ha­nem betöltőd azt a te végtelen szereteteddel, és megadod, amire szükségünk van. Utat mutatsz, ha bi­zonytalanná válnak lépteink, vigaszodat adod, ha két­ségbeesve magunkba roskadunk, megállásra kényszeri- tesz, ha nélküled élünk, és önfejűén, büszkén megyünk a magunk esze után. Légy áldott mindazért, amit igéden keresztül ajándékoztál nekünk. Jézus nevében kérünk! [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Könyörgünk, Urunk, ezen a vasárnapon az igehirdető­kért. Add, hogy a te igaz szavadat mindenütt és mindig tisztán hirdessék. Mentsd meg őket a semmitmondó üres frázisoktól, és add nekik Szentlelkedet, hogy úgy hirdes­sék igédet, hogy minél többekhez eljusson a te végtelen szereteted életet újító jó híre. Add, hogy aki a jó hírt hir­deti, maga is jó hírré váljon. Jézus nevében kérünk! [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Könyörgünk, Urunk, a téged keresőkért és nem kere­sőkért egyaránt. Tartsd kezedben az életüket, és add, hogy rád találjanak. Ne engedd, hogy a mi emberi mu­lasztásaink, meggondolatlan mondataink, bűneink elso­dorják őket a te közeledből. Jézus nevében kérünk! [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Köszönjük neked a tiszta szavakat. Sokszor érezzük, hogy életünkben mindent átjár már a szürkeség. Meg­kopottá, hazuggá válnak szavaink és mondataink. Sok­szor szeretnénk belekiáltani a világba a jót és az igazat, a tisztát, de mire kimondjuk, már semmit sem ér. Sze­münk láttára mennek tönkre barátságok, házasságok, közösségek, országok és nemzetek, mert hiteltelenné és üressé válnak szavaink. Urunk, a te szavad igaz, ezért kérünk, hogy tisztítsd ....SAROK 3 £ O 3 Amint arról Olvasóink előző számunkból értesülhet­tek, új sorozatot kezdtünk rovatunkban „Margójegy­zetek” címmel. Ezeket a margójegyzeteket akár meg­jegyzéseknek is nevezhetnénk. Ám én tudatosan nem használom ezt a szót. Sokan tesznek ugyanis megjegy­zést a liturgikus megújulásra. Egyik-másik el is jut azokhoz, akik felelősek az ügyért, de többnyire csak hallomásból, indirekt módon értesülnek róluk, úgy, hogy hiányzik belőlük a közvetlen, testvéri megszólí­tás, az alapos indoklás, a párbeszédkészség, a kreatív továbbgondolás. Bárcsak valóban sokféle módon, iga­zán építően hangoznának el ezek az észrevételek! Az istentiszteleti élet - és vele, általa, mellette az egyház megújulásának - ügye emberileg nézve csak akkor ha­lad előre, ha tudunk együtt tanulni, amihez nélkülöz­hetetlen a megjegyzések helyetti nyílt párbeszéd. Az elmúlt héten már néhány részlet napirendre ke­rült. Az egyik az állandóan kísértő „legyen” szócska törlésével volt kapcsolatos. A másik a csendről, csendes imádságról, a harmadik az általános könyör­gések „címzettjéről” szólt. Ma újabb két „apróságot” veszünk nagyító alá. A hitvallások sokfélesége - akár énekelve is A credo - bármely formájában - válasz az Isten meg­szólító igéjére, ugyanakkor istendicséret, -magasz­talás és -imádás is. Ezért mondja a közösség, az egész gyülekezet együtt. Reménységünk szerint az új rendben az igehirdetés után hangzik majd el (en­nek indoklására később még visszatérünk), úgy, hogy egy erre felkészült gyülekezeti tag fogja kezde­ni. A két ősi hitvallás - az Apostoli és a Niceai - egy­aránt szerepel az Agendában és az énekeskönyvben is. Természetes, hogy az Apostoli hitvallást többen ismerik. Aki azonban megismeri és végiggondolja (végigimádkozza) a Niceai hitvallás mondatait, hihe­MARGÓJEGYZETEK 2. Belső aktivitás tetlen gazdag kincsesbányára lel. Nagyszerű változa­tosságot hoz a gyülekezeti életbe, ha a kettőt felváltva használják. Sőt ez a váltakozás segít elkerülni az egyik legszömyűbb veszélyt: a megüresedést, a motorikus mondást. Azt hiszem, mindannyian tapasztaltuk (ön­magunkon is), hogy kiüresedik néha a hitvallás: csak mormoljuk, bele sem gondolva abba, mit is mondunk. A hitvallások váltogatásánál jobban kell figyelni... És még egy fontos tényező: hangosan mondjuk! Annak is, aki mondja, annak is, aki mellette áll, fontos ez! Ha nem motyogjuk, hanem határozottan mondjuk, ma­gunkat is, a velünk mondókat is erősítjük. Hadd hivjam fel a figyelmet arra, ami Luther és a reformáció korában élők számára természetes volt, ám ma sokszor elfeledjük: lehet a hitvallást énekelni is. No nem csak úgy, hogy a régi gregorián eredőt a pap intonálja, és a kórus folytatja. Úgy is, hogy hit­valló énekeink kerülhetnek a „hiszekegy” helyére. Tudom, nehéz - bár nem megtanulhatatlan - Lu­ther hitvalló éneke, a „Mi valljuk, hiszünk Istenben” (EÉ 247). De ezen kívül hitvallásként énekelhetjük a 248-as, a 251-es vagy a 253-as éneket is. És ezzel nem értünk a sor végére... Csupán néhány „praktika” hitvallásunk komolyan vételére és testileg-lelkileg aktív gyakorlására. Az istentisztelet keretében zajló úrx’acsora - marad­junk együtt! Az úrvacsora szerves része az istentiszteletnek. Ak­kor is, ha máshogy gyakoroltuk évtizedeken keresz­tül. Nem a „futottak még” kategóriába tartozik, ha­nem az egyház életének lényegéhez, alapelemeihez (akár részt veszünk az asztalközösségben, akár „csak” a hallgatók közösségében maradunk). Ezért lenne fontos az, hogy akkor, amikor az istentisztelet igehirdetési részének rendjét megszakítás nélkül kö­meg a mi ajkunkat is, és add a te szeretetedet minden emberi szívbe, hogy végre megbéküljünk veled, egy­mással és önmagunkkal. Jézus nevében kérünk! [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Könyörgünk hozzád a betegekért, az elesettekért, a megvetettekért, a kitaszítottakért. Azokért, akiket kör­bevesznek, s azokért, akik nem kellenek senkinek sem. Szánd meg őket, tekints rájuk, légy a közelükben. Ve­zesd népedet úgy, hogy az életre vezető úton maradja­nak, s annak a lábnyomában járjanak, aki közösséget vállalt az elesettekkel, a kitaszítottakkal, a kicsinyekkel. Jézus nevében kérünk! [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Urunk, hisszük, hogy te meghallgatod imádságunkat, és megadod azt, amire szükségünk van. A te végtelen irgalmadban bízva kérünk, hallgass meg minket a mi Urunk Jézus Krisztusért. Ámen. Miatyánk veti az úrvacsora (egyre több helyen gyakorolják így - nagyon helyesen), ne menjenek el a gyülekezet úr­vacsorával nem élő tagjai. Szükségmegoldás volt az, amikor befejeződött az istentisztelet, és néhányan ott maradtak az úrvacsorái közösségre. Ahogyan az sem természetes, hogy az úrvacsorával egybeépített istentiszteleten az úrvacsorával nem élők áldás nél­kül felállnak, és elmennek az istentisztelet „köze­pén”. Az, aki nem vesz úrvacsorát, még tud imád­kozni, „hátteret biztosítani” azoknak, akik az oltárhoz mennek. (A lelkész a hirdetésben akár ima­szándékokat, -témákat is megjelölhet. Van miért, van kikért imádkozni!) Egyes gyülekezetekben pedig ezt az időt énekléssel töltik ki. Ez is lehet szolgálat a nem úrvacsorázók részéről. Az úrvacsorái liturgiá­ban elhangzó igei mondatok, imádságok, istendicsé­retek pedig építik a „csak a fülével” résztvevőt. Hafenseher Károly (ifj.) k t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom