Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-12-21 / 51-52. szám

8. oldal 2003. DECEMBER 21.

Evangélikus Elet

...... I.........

Az öregúr az utolsó, akit beengedtek a karácsonyfával díszített és ajándéktárgyakkal megrakott szobába. A szoba különösen elváltozott ez estére: mintha rejtélyes erő tört volna be ide, vad és kedves kalandor, s mindent elmozdított helyéről.

Ez a kalandor a szeretet volt.- Apuska - mondta fia, a gyáros tessék velem jönni.

A szoba egyik falát teljesen elállta egy leplekkel borított óriási bútor. Most megrántotta a fiú a lepedőket, mint egy szoborünnepségen. Óriási könyvesszekrény tűnt elő: hosszú polcolt, fényezett keményfából faragott műremek.- Ezer kötet is elfér benne - mondta nagyzoló hangon a fiú. - Ezerötszáz is.

A családtagok hüledeztek, óbégattak. Az ajándék csakugyan fejedelmi volt. Nagyrészt a fiú rádiógyárában készült, egy elkallódott müasztalos segítségével. Megállapították, hogy a könyvesszekrényre „sürgős szükség volt”, emésztő szükség: csakugyan nem lehetett már tovább élni ebben a rendetlenségben, apuska munkaszobájának félelmes zűrzavarában. Az öregúr - harminc éven át a görög nyelv szépségeit magyarázta az egyetemen - szenvedélyesen gyűjtötte a könyveket, s makacson és bogarasán tiltakozott minden kísérlet ellen, amely megbonthatta volna munkaszobájának félelmes és módszeres rendetlenségét. De az új könyvesszekrényt elérzéke- nyülten nézegette. Megtapogatta a fényezett fát, megölelte fiát, s boldogan mondotta:- Igen, igen. Gyönyörű. Mindjárt holnap nekikezdek.

S tétova mozdulattal a szekrények, az asztalok, a bútorok tetején, az ablak tövében, a roggyant kanapé alatt felhalmozott, poros kötetekre, egy élet szellemi romhalmazára, hetven esztendő kíváncsiságának e szellemi trágyadombjára nézett. Aztán a gyermekek elrontották az új körvasút kapcsolójával a villanyt, s mindenki szerelni kezdett. Elégedett, boldog hangulatban ültek vacsorához.

_____IL_____

Cs

akugyan, mindjárt másnap, még az ünnepnapon nekilátott. A család szeretett volna a hajlongó öregúrnak segíteni; de féltékeny örömmel hárított el minden segítséget. Egyedül emelgette a poros köteteket. Rétegenként szállt feléje a múlt. A könyvespolcok fele megtelt görög szakirodalommal. Aztán természettudományos művek kerültek sorra, amelyeket tisztelettel és enyhe gyanakvással emelgetett és rakosgatott, a szakember gyanakvásával, aki szakmája tárgykörét tudja csak ellenőrizni, s minden más tapasztalás és vélemény kissé gyanús a számára. Aztán a remekírók kerültek sorra, bőrben és aranyban e poros műtárgyak, amelyek hideg és ünnepélyes köntösben őrizték halhatatlan, az idő vetélkedő értékeléseinek szűrőjén sokszorosan átszűrt tartalmukat. Az öregúr ifjúkorában maga is műkedvelő író volt; aztán, szerény és bölcs alázattal, tapintattal, megadta magát a görög irodalomnak, csak arról írt, amire szakmája kényszeríttette, s az irodalommal, a naggyal, távolival és igazival alázatosan tartotta a rokonságot. Most elérzékenyülten rakosgatta a hazai és külföldi remekírók köteteit. Elérzékenyülten, de különösebb érdeklődés nélkül. Hetvenéves korában észrevette, hogy már csak a szakmája érdekli, semmi más. Szakmájából is inkább csak a tévedéselv, a durva valótlanságok. Az irodalomra már csak úgy gondolt, mint egy távoli földrészre, amelyet valamikor, ifjúkorában beutazott. Már nem akart utazni. Már csak emlékezni akart.

Estefelé elfáradt a rakosgatásban. Leült az új könyvesszekrény előtt a pudvás karosszékbe, a könyvekkel félig megtöltött polcok árnyékába, szivarra gyújtott, és pislogva nézelődött. A padlón, az ablak előtt, a szekrények tetején még mindig hevertek kósza kötetek, száz és száz. Egyszerre rosszkedvűen bámulta e félelmes és érthetetlen könyvtömeget. Mit adtak a könyvek? Tapasztalást. De semmiféle tapasztalás nem segített. Most, az élet utolsó idejének alkonyatában csaknem ellenségesen bámulta a könyveket, amelyek mindig csak a részletekre feleltek. Az egészre nem tudott felelni senki.

Estefelé leány lépett be a szobába, és lámpát nyújtott.- Elfáradt, apuska?

mert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége Izajás 60,1

Év végi hálaadó és dicsőítő' koncert

Program:

14.00: Csiszár László és zenekarának lemezbemutató koncertje

15.30: Összevont dicsőítő csoport 17.30: Szeráf dicsőítő csoport Igehirdetések, tanúságtételek

www.ezazanap.hu

2003. december 28.14-20 óráig

Biidapest, Körcsarnok, XIV. Ifjúság u. 2. (a Népstadion bejáratánál) Info: Ez az a nap! szervezőiroda, tel.: 436-9862, www.ezazanap.hu Mindenkit szeretettel várunk! A belépés díjtalan!

Csiszér László

Ez az a napi- Igen - mondta bizonytalanul és zavartan. - Elfáradtam, kedvesem. Igazatok volt, már nem való nekem a hajolgatás. Majd megkérlek... - mondta s krákogott -, igen, megkérlek, rakjátok mindezt a helyére.

Kissé megvetően mondta ezt, s legyintett hozzá, és a könyvekre mutatott általában.

III.

A család szépen rendbe rakta az öregúr könyveit. Mindent sorjában, úgy, ahogy kívánta, külön a tudományos irodalmat, aztán külön a remekírókat, s a korszerű irodalmat is. Az öreg néha megállott a díszes polcolt előtt, hátratett kezekkel bámulta a tarka könyvsorokat, kissé fitymáló mosollyal.

Egy este, vacsora után ezt mondta a lánynak:- Azt a barna kis kötetet hová tetted, kedvesem?- Melyik kötetet, apukám?

Az öreg a levegőbe nézett. Szája hangtalanul mozgott, mintha számolná.

De csak emlékezett. Aztán elvörösödött, és bosz- szúsan mondta:-Nem jut eszembe a címe. Hallottál ilyet? Legkedvesebb könyvem volt. S olyan élesen látom magam előtt a kötést: barna kötés volt, régies, aranybetűkkel. Az volt a címe... várj, itt van a' nyelvem hegyén.

De a kedves kötet címe nem jutott az eszébe. Csikorgó, elakadó aggyal, mérgesen gondolkozott.- Micsoda bosszúság! - mondta indulatosan, szégyenkezve. - A vénség, lányom, a vénség! Az ember elfelejti a legkedvesebbet.- Mégis - mondta a lány -, tessék csak emlékezni.

Leült a könyvekkel szemközt, nézte a tengernyi

papirost, s iparkodott emlékezni.

Kis barna kötet volt - motyogta. - Mindig itt állott... itt valahol, a kis asztalon. Látod - mondta bosszúsan -, a régi rendetlenségben jobban megtaláltam mindent.

E vádat a következő nápokban is hajtogatta. Hogy a régi rendetlenségben minden a helyén volt. S most elrakták valahová a legkedvesebbet, azt a kis, barna kötetet, az aranybetűs címzéssel. Öreges együgyű- séggel vissza-visszatért e barna kötetre, amelynek címe később, hetek múlva sem jutott eszébe.- Várj csak - mondta egy reggel fiának, felcsillanó szemmel. - Most eszembe jutott. Nem is barna volt, hanem vörös. Olyan... - kereste a szót - bíborvörös, mint a bíborosok Rómában - mondta elégedetten.

A fiú figyelmesen hallgatta:- Milyen könyv volt, édesapám? - kérdezte aztán. - Mi volt a tartalma?

De az öreg nem hallotta a kérdést. Az asztalra ütött, élénken felállott, a munkaszoba felé totyogott. Kereste a könyvet, fél napon át. Aztán elfeledkezett róla. A család szeretettel mosolygott a háta mögött. Öreg már, nagyon öreg, mondták. S vigyáztak reá, óvatosan kényeztették.

IV.

Néha napokon át megfeledkezett a könyvről, a kis barna vagy piros kötéses könyvről, a szép arany betűkkel, élete legkedvesebb könyvéről. Aztán észbe kapott, mérgesen keresni kezdte. Létrára állt, átvizsgálta a legfelsőbb polcokat is. Indulatosan szórta a földre a bölcs köteteket, a szépirodalmat, a szakírókat és a remekírók műveit. A könyvesszobában minduntalan takarítani kellett utána. A

család már megbánta, hogy könyvszekrénnyel bolygatták meg élete nyugalmát. A rendetlenség, amely szobájában az évtizedek során körülötte kialakult, rend volt a számára, valamilyen poros, réteges rend, amelyben elmerült minden emlék. Most felzavarták ezt a rendet. Ebéd közben nyugtalanul pislogott; lefogyott, keveset evett, sokat pipázott és krákogott. Látnivalóan nyugtalanította valami.

A fiú egyszer faggatni kezdte:- A könyvet keresi, apám?

Fújtatott, és halkan, gyámoltatlanul mondta:- Keresem, hogyne keresném.

Biztatták, mondjon valami közelebbit a könyvről. Elég, ha a szerző nevét megmondja; rögtön megszerzik összes munkáit. Vagy talán meséljen az elkallódott kötet tartalmáról valamit. De az öreg nem állott kötélnek. Vádaskodott, hogy valaki elrakta a könyvet, vagy talán kölcsönadták irigy idegeneknek, akik ma is ott őrzik egy idegen lakás fiókjában. A családtagok megállapodtak, hogy az öreg rohamosan hanyatlik, ügyelni kell reá. Már sétára sem engedték egyedül. Később aztán ő maga is megfeledkezett a könyvről, a híres, kedves könyvről, amelyet olyan nagyon szeretett. Mind ritkábban emlegette.- Összetévesztette valamivel - mondta a fiú, és vállat vont. Aztán elfeledték az egészet.

Az öreg ez években már csak ritkán olvasott. Szemérmesen élt, szinte rejtőzött a világ elől öregségével, mint valamilyen különös betegséggel, amelyet nem illik a világnak mutogatni. Ez a rejtélyes szemérem késztette, hogy ne mutatkozzék gyakran családtagjai előtt sem. Csak lányával fért meg valahogyan, özvegyasszony lányával, aki napjában kétszer átjárt hozzá, vigyázott a konyhára és az öreg kényelmére. Az első őszi hideggel meghűlt az öregúr, de nem feküdt ágyba. Az orvos is jobban szerette, ha ülve tölti az időt, karosszékben. Könyvei előtt üldögélt, a betegség, az ősz és a magányosság félhomályában, amikor leánya egy délután belépett hozzá.- Ilus! - mondta csendesen.

A leányt meglepte az öreg hangjának érzelmes élénksége. Melléje ült, megérintette csontos kezét.- Mi tetszik, apuska?- Megvan, Ilus! - újságolta boldogan. - Eszembe jutott.- A könyv címe? - kérdezte a leány; mert ők ketten összetanultak ez években, mint a házastársak, s gyorsan és kevés szóból is megértették egymást.- A címe? - mondta az öreg. - Nem, a címére nem emlékszem. Nem is fontos.-* A szerző neve?- Arra sem emlékszem - mondta csüggedten.- Hát apuskám?... - s a lány mosolygott a homályban.- A mesére emlékszem - mondta halkan, bizalmasan, boldog sejtetéssel.- Tessék elmondani - kérte a leány, s közel ült apjához, mintha nagyon érdekelné a mese.

V.

De az öreg hallgatott. Vak mosollyal hallgatott. Befelé nézett, a másik, belső élete félhomályába, az emlékezés alkonyatába. Nagysokára mondta:- Olyan egyszerű történet volt - mondta. - Kis, barna kötet. Azt hiszem, francia író írta. De lehet, hogy magyar. Igen, igen, magyar volt - erősítgette hirtelen izgalommal, mintha valami, ami kedves és fontos, nem is lehetne más, csak magyar. - Egy régi író,írta. Nem volt híres... Tudod.

• - Igen, igen - mondta a lány.- Ez volt a legszebb, a legbölcsebb történet - mondta az öreg, és nehezen lélegzett.

A lány várta a történetet. De nem következett semmi hasonló. Az öreg némán ült a sötétben, több ezer könyv árnyékában, nehezen lélegzett, majd reszkető kézzel megtöltötte pipáját, és rágyújtott. A szomszéd szobában már vacsorára terítettek, csörömpöltek a tányérokkal. Valaki fütyült az estében a nyitott ablak előtt.

így ültek, némán, s akkor a lány megértett valamit. Később, esztendők múlva, amikor az öreget már eltemették, így mondta el ezt az estét a családnak:- Tudjátok, ültünk a könyvek alatt, s hallgattunk, s akkor megértettem, hogy talán nem is volt soha, sehol az a kis, barna kötet a régies aranybetűkkel, a kötet, amelyet oly mohón és csüggedten keresett. Nem élt soha az az író, akinek nevét nem tudta megmondani. S a történet, a legszebb, a legbölcsebb történet, amelyet élete végén szeretett volna még egyszer elolvasni, nincs sehol. De valamire emlékezett, ami hiányzott az életéből, hiányzott a sok ezer kötetből, mindenből, amit életében tanult, gondolt, olvasott. Van egy történet, egy mese, amelyet mindig újra szeretnénk olvasni... Nem gondoljátok?

A könyvesszobában ültek és mosolyogtak.

Elnézően mosolyogtak és tájékozatlanul.- Azért, keressétek csak - mondta a fiú, és mosolygott -, keressétek csak azt a barna kötetet. Talán előkerül egyszer.

Gyermekeinek mondta ezt, akik a könyvek tövében ültek, s bizalmatlanul pislogtak a nagyokra, a könyvekre - bizalmatlanul és kíváncsian, mint mindig, ha a nagyok valamiről beszéltek, ami a halottakra, az emlékekre, a múltra s a tapinthatatlan dolgokra vonatkozott.

i