Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-12-14 / 50. szám

2. oldal 2003. DECEMBER 14. Evangélikus Élet ADVENT 3. VASÁRNAPJA Senki és semmi meg ne tévesszen titeket! Jn 10,30-42 Fásultságból örök életre A közismert angol rövidítés, az SOS - „save our souls”, azaz „mentsétek meg lelkeinket” - a veszélyben forgó hajók, repülők stb. nemzetközi segélykérő jele. A Bibliában is találkozunk „SOS-jelzés- sel”: az angyalok a menekülő Lótot arra figyelmeztetik, hogy mentse meg életét (lMóz 19,17). Bunyan János „Zarándok útja” című könyvében is gyakran vissza­tér a mondat: „Mentsd meg a lelkedet!” Kell-e még több felszólítás, hogy végre ne értsük félre: az evangélium nem tétlen­séget jelent, hanem sürgető feladatokat, amelyeket Isten ránk akar bízni? Az or­vosnál is szívesen hallanánk: nincs baj, nem kell gyógyszer, nem kell diéta, nem kell kezelés. Éljen úgy, mint eddig. Magá­tól rendbe fog jönni. (Persze ritkán kapunk ilyen orvosi tanácsot...) Isten azonban végképp nem kínál hamis megnyugvást. Az Apostolok cselekedeteinek köny­vében arra is látunk példát, hogy miképp kezdődik Isten megmentő munkája: az apostolok könyörögtek, erre megmoz­dult a hely, ők beteltek Szentlélekkel, és bátran kezdték hirdetni Isten beszédét. Isten tehát megmozdít. Jézus a bűnbá­natban síró Péternek azt mondja: „Ne félj, ezentúl emberhalász leszel. ” (Lk 5,10). A barlangban kesergő Illést pedig így rázza fel: „Mit csinálsz itt, Illés?(...) Menj, kelj ismét útra a pusztán át, Damaszkuszba, és amikor odaérsz, kend fel Hazáéit Szíria ki­rályává. " (lKir 19,13.15) Tehát Isten ki­emel bennünket fásult állapotunkból, és feladatot ad nekünk. A világ kiábrándultán szemléli az alvó keresztények életét. Ám Isten felébreszti, és arra indítja a benne hívőket, hogy ve­gyék észre maguk körül a hitetlenségben vergődőket, és hallják meg a reményte­lenségben fuldoklók SOS-kiáltását. Az örömhír azt jelenti, hogy Isten le­veszi rólunk a bűn terhét. Igaz, ezzel újabb, más jellegű terheket rak ránk, egymás terhének hordozását. így lesz az alvásból ébredés, a mozdulatlanság­ból szolgálat. Ha hagyom leoldani éle­temről a bűn kötelékét, akkor szabaddá leszek: vigasztalásra mozdul a szám, a lá­bam elindul az elhagyott megkeresésére, a kezem felkarolja a gyengét... Vagyis meghallom, hol van rám szükség. így vi­lágossá lesz az is, hogy mit jelent az, hogy a „ teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését”. Ne feledjük el Pál apostol intését: „ Mert ti testvére­im, szabadságra vagytok elhíva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a test­nek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak. ” (Gál 5,13) Gáncs Aladár gjjgjgl! O. mi szerencsétlen emberek! Ha csak egy’ kicsivel is több va- gyónunk, hatalmunk, tekinté- I Ivünk van, vagy- másnál csak egy I kicsit is csinosabbak vagyunk, már nem tűrünk meg kisebbet mellettünk, a: igényekben nem I ismerünk határt. Vajon mit ten- | nénk, ha igazán nagy és maga- | sabb rendű javakkal rendelkez- I nénk!? Azért hagy meg minket Isten szegénységben és nyomor- 5 ban. mert szeretetteljes javait megszeplösitjük, az önértékelés­ig ben nem tudunk állandóan egy I szinten maradni, hanem a javak . elnyerésével vagy elvesztésével í, együtt nő vagy csökken bennünk a gőg. Mária szive azonban mindenkor szilárd és változat- ij lan, engedi, hogy- Isten az O akarata szerint munkálkodjon ') benne, s ebből a maga számára csupán vigaszt, or ómat es Isten- be vetett bizodalmát merít. ” Luther Márton: Magnificat (Takács János fordítása) A templomszentelési ünnep télre, de­cemberre esett. Jézus éppen Jeruzsálem­ben tartózkodott ezekben a napokban, és salamon csarnokában járt. Kíváncsi szempárok fürkészték az ünneplő tömeg­ben járkáló „rabbit”. Összesúgtak a háta mögött, és izgatottan kérdezgették: Nem ö a hires Názáreti Jézus, József és Mária (fia? A vallási és szellemi vezetők - a kor értelmiségiéi - is kerülgették egy ideig. Végül felbátorodtak, és körbevették, hogy kérdéseikkel ostromolják őt. A zsi­dók gyanakvást tükröző szeme találko­zott Jézus tiszta tekintetével. Némelyikük Keresztelő nyomdokán járva azt kérdezte tőle: „ Te vagy a Krisz­tus, vagy’ mást várjunk?” „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket?" A többiek is tettek fel különféle kérdéseket, de a válasz nem igazán érdekelte őket. Pe­dig ha hallgattak volna rá, megnyílhatott volna előttük Jézus titka. Ö maga lett vol­ttá számukra az ajtó, miként ígérte: „Ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál. ” (Jn 10,9) Hogy megértsük, miért nem tudtak Jé­zusra hallgatni, próbáljuk beleélni magun­kat a templomban ünneplők hangulatába! Mit is ünnepelnek a zsidók e téli napokon? Kr. e. 164-ben Júdás, Mattatiás fia - akit Makkabeusnak, azaz „pörölynek” neveztek - győzelemre vitte apja és test­vérei szabadságharcát a Szeleukida szír uralkodó, IV. Antiochus Epiphanes ellen, aki egész birodalmában a hellenizmus szellemét terjesztette. Ennek jegyében követte el a zsidók szemében legsúlyo­sabb bűnt: a jeruzsálemi templomban pogány istentiszteletet vezetett be. Az ol­táron disznót áldoztak Zeusz tiszteletére. A kultikus értelemben megszentségtele- nített templomot a makkabeusok győzel­me után meg kellett tisztítani. A ledön­tött oltár köveit félretették addig, „míg jön egy próféta, és megmondja, mi le­gyen vele". Végül újra felszentelték a templomot. A zsidók erről emlékeznek meg évről évre a hanuka, azaz a temp­lomszentelés ünnepén. Jézus korában ennek a vallásos tarta­lommal telített szabadságünnepnek - a gyűlölt római megszállás miatt - politi­kai aktualitása is volt. Évről évre voltak, akiken úrrá lett a makkabeusi idők han­gulata. Megemlékeztek az egykori hő­sökről, de mindenekelőtt az új vezért várták, aki - mint egykor Makkabeus Jú­dás - készen áll, hogy a népet harcba szólítsa az idegen megszállók ellen. Ilyen lelki, szellemi és politikai kö­zegben záporoztak a kérdések Jézus felé. O türelmesen és szelíden válaszolt, még­sem hallgattak rá. Hiába utalt korábbi tetteire, amelyeket nagy nyilvánosság előtt vitt véghez. Hiába példázta követői­hez való viszonyát a pásztor és a nyáj képével. Amikor pedig kimondta a leg­nagyobb titkot: „Én és az Atya egy vagyunk! hallgatóit elöntötte a düh, és azon nyomban meg akarták kövezni is­tenkáromlásért. Ők nem olyan messiást vártak, aki küldetését a nyáját legeltető pásztor békés képével jellemzi. Hiába azonosította magát a szabadító Jahvéval, akinek nevében Júdás Makkabeus egy­kor legyőzte az ellenséget. Elutasították, mert nem fúj riadót az éppen aktuális megszállók, a rómaiak ellen. Mi sem kerülhetjük ki az emberi lét legfontosabb kérdését: Kicsoda szá­momra Jézus Krisztus? Kinek tartom őt? Kit is várok? Egyáltalán várom-e őt? Az advent szent idő, mert az igazi sza­badulást hozó Isten Fia eljövetelére em­lékeztet. A hajnali istentiszteleteken, a böjtölés csendes pillanataiban, esti isten­tiszteleteken és a meghitt adventi össze­jöveteleken a Szentlélek választ ad éle­tünk nagy kérdésére, hogy hitünkben megerősödve Messiásunknak valljuk a Názáreti Jézust, meghalljuk pásztori sza­vát, és megmaradjunk nyájában. . Vigyázzunk! Ha minket is hatalmába kerít az ünnepi láz, ha rabságába ejt a fo­gyasztói társadalomban hódító új szen­vedély, a vásárlási kényszer, ha enged­jük, hogy előkészületünket betöltse egy­fajta vallásos zaj, amelyben a keresztény­ségtől idegen elemek ünnepeink tartalmá­val vegyülnek, akkor mi is könnyen a megtévesztés áldozatává leszünk, mert nem halljuk meg a Jó Pásztor szelíd sza­vát. Az advent megóv minket attól, hogy beleszédüljünk a lét hétköznapi forgata­gába. Az örökkévaló Istenre irányítja fi­gyelmünket, aki életünknek úgy adott igaz tartalmat, hogy Megváltónkká és Pásztorunkká lett abban a Jézus Krisztus­ban, aki egykor a betlehemi istálló kény­szerszállásán született meg. Adventben is hallgassunk az ő hangjára! Keressük buz­gón imáinkban, és kopogtassunk ajtaján, amíg időnk engedi. Gregersen-Labossa György IMÁDKOZZUNK! Mennyei Atyánk! Te felénk fordulsz, és igéddel magadhoz hívsz bennünket. Na­ponta hálát adunk azért, hogy Jézust Jó Pásztorul adtad, akinek hallgathatunk hangjára. Megvalljuk, hogy mégis sze­münk elöl tévesztettük őt, szívünk eltávo­lodott tőle: így ismeretében sem növeked­tünk. Áldd meg ezt az adventi időt, hogy újra közel kerüljünk hozzá, aki az idők tel­jességében már eljött értünk, egykor pedig újra eljön mint egyedüli és igaz Messiá­sunk. Ámen. Oratio oecumenica Hz alább közölt általános könyörgő imádságot szeretettel ajánljuk minden gyülekezet figyelmébe, bátorítva a lelké­szeket arra, hogy az istentisztelet liturgiájának alakítása­kor számoljanak a rovatunk nyújtotta lehetőséggel is. Urunk Istenünk! Hálás szívvel borulunk le előtted, hogy megköszönjük neked egyetlen Fiadat, akit ember­ré tettél értünk; hogy megköszönjük neked azt a gyö­nyörűséges tervet, melyben üdvösségünket elhatároz­tad és véghezvitted! Áldott légy, Urunk, hogy ma is hirdettetted igédet, s igéd által munkáltad szívünkben az igazi adventi örömöt, Fiad eljövetelének valódi, hitből fakadó várakozását! Könyörgésünkkel is feléd fordulunk, Urunk! Ké­rünk, légy velünk, hogy ünnepi készülődésünk és ünne­pünk középpontja egyedül te légy. Az az örömhír töltse be szívünket, mellyel megörvendeztetsz bennünket: a megszületett Üdvözítő által maga az Isten jött közénk! Add, Urunk, hogy semmiféle csillogás, adventi, kará­csonyi idill ne vonja el szívünket és figyelmünket e kö­zépponttól, és add, hogy meg ne botránkozzunk benned akkor, amikor mást hirdetsz nekünk magadról, mint amit mi hallani szeretnénk, mint amit elvárunk tőled! Könyörgünk hozzád egyházadért, gyülekezeteidért, hogy a szószékeken igéd tisztán és igazán hirdettessék! Könyörgünk hozzád az igehirdetőkért! Tedd őket igéd fe­lelősségteljes és hűséges sáfáraivá, s add nekik Szentlel- kedet, hogy szolgálatuk küzdelmeit és kudarcait el tudják hordozni, és legyen erejük tovább végezni azt! Könyör­günk hozzád az igehallgatókért! Tedd fülüket hallóvá, hogy a szószékről hangzó igehirdetésből meghallják sza­vadat, s igéd termékeny talajba hulljon szívükben! Könyörgünk hozzád azokért, akik ezekben a szép napokban is betegséggel, nyomorúsággal küzdenek. vagy éppen szívük keserűséggel van teli az őket ért igazságtalanságok, megalázások, hántások miatt! Légy vigasztalójuk és mentsváruk! Mutasd meg számukra Fiad szenvedéseit, hogy hittel és békességgel tudják hordozni keresztjüket! Könyörgünk hozzád azokért is, akik az ünnep fényé­ből semmit sem látnak, mert szemüket eltakarja a könny, a gyász szomorúsága. Láttasd meg velük az örök élet világosságát, mely Krisztus kereszthalála óta mindenkinek fénylik; ébreszd fel bennük a reményt, hogy egy napon eljön még a viszontlátás boldogsága szent színed előtt! Kegyelmes Istenünk! Kérünk, mindnyájunkban erő­sítsd a vágyat örök országod eljövetele iránt, hogy bi­zonyosak legyünk benne: mi is részesei leszünk annak kegyelmedből, mely megjelent, és kétségtelenné vált a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen. SAROK MUSICA SACRA VII. 3 £ 5 O' 3 E­Az orgonáról Vasárnap délelőtt a templomban. Elhallgatnak a harangok, és megszólal az orgona. A felcsendülő zene a kezdőének dallamát idézi. Lassan elcsendesü­lünk, magunkba nézve készülünk az Istennel való találkozásra. Megszokott pillanatok, talán túlságosan is azok. De értjük-e igazán az orgona „szavát”, vagy csak az ünnepi hangulat kelléke számunkra e hangszer? Az orgona nem volt mindig templomi hangszer. A Római Birodalomban a főúri lakomák kísérőhangszere volt, szolgáltatta a zenét a gladiátorok via­dalain, és sokszor azokon a mészárlá­sokon is, amelyek elszenvedői az első keresztények voltak. Érthető, hogy a fiatal keresztény egyház sokáig ide­genkedett tőle. Jóllehet később az or­gonák építői a tudós szerzetesek let­tek, de a hangszer a kolostorokban elsősorban pedagógiai célt szolgált. Csupán a 9-10. században kezdték templomi hangszerként is használni Nyugat-Európában. Magyarországon pedig a 13. századtól vannak adataink az orgonák építéséről és azok templo­mi használatáról. A hangszer kezdeti szerepe valószí­nűleg az ünnepélyesség és az áhítat fo­kozása volt. Többen is tudósítanak ar­ról, hogy a rendkívüli hangtömeg milyen pszichikai hatással volt a hall­gatóságra. Ez a korszak ugyanakkor a többszólamúság kialakulásának s ezál­tal a liturgikus zene gazdagodásának a korszaka is, ezért az orgonára már a 14. századtól komoly liturgiái felada­tok hárultak. A templomi szertartások, például a misék az úgynevezett alter- natim praxis jegyében zajlottak. A li­turgikus énekeket a kórus és az orgona egymás közt megosztotta, és soron­ként váltakozva szólaltatta meg. Ez abból a felfogásból eredt, hogy az or­gona képes „beszélni”, imádkozni, el tudja „mondani” a liturgikus szöveget, nem csupán annak hangulatát fejezi ki. Az orgonán felhangzó dallam szöveg nélkül is megegyezik az énekelt válto­zattal. A gyülekezet ilyenkor az orgo­na beszédével azonosul, lélekben együtt imádkozva vele a szöveget. Ez a gyakorlat még évszázadokon keresztül tartott, így az orgona nemcsak muzsikát szolgáltató zeneszerszám lett, hanem szerves része a templomnak. Ezért is fordítottak mindig olyan nagy gondot az orgona külsejére. Ezt mutatja az orgonaszekrénynek és a homlokzat­nak faragásokkal, díszítőelemekkel gazdagon ellátott kiképzése, amely mindig azt a művészeti korszakot kép­viseli, amelyben a hangszer keletkezett, így vált az orgona nemcsak liturgiái, hanem képzőművészeti szempontból is az oltár testvérdarabjává, építészek, fes­tők, faragók közreműködésével készült műremekké. Arnolt Schlick német or­gonista 1511-ben megjelent, Spiegel der Orgelmacher und Organisten című művében ezt így fogalmazza meg: „Az orgonák kiváltképpen a hallás számára és Isten magasztalása végett készül­nek, a mennyei dolgok szemléletében segítendő; ám egyszersmind a jámbor éneklő személyek támogatására is szolgálnak. Ékességei továbbá a temp­lomoknak, azok számára valósággal te­kintélyt parancsolván; az odaillő fara­gott és festett képekkel egyetemben áhítatra buzdítván.” Az orgona szerepe a reformáció után sem csökkent, az evangélikus istentisz­teletnek éppen olyan fontos résztvevője volt és maradt, mint korábban. A refor­máció hatását az orgonamuzsika és az orgona történetében nem lehet eléggé hangsúlyozni. Friedenthal írja Luther személyéről: „minden művészet közül egyedül a zene állt hozzá közel, ennek megvoltak a maga következményei a protestantizmus fejlődése szempontjá­ból. (...) Az éneklő reformáció hatalma­sabb lett, mint a disputáié és hadakozó reformáció”. Az éneklő lutheránus egyház megte­remtette a korálköltészetet. A gyüleke­zeti énekből, a koráiból kinövő egyház­zene a mai napig meghatározza az evangélikus orgonazenét is. A lutherá­nus istentisztelet háromféle feladatot ró az orgonistára: az istentiszteletnek, illetve egy-egy koráléneklésnek a be­vezetését, azaz előjáték előadását, a gyülekezet énekének vezetését, ezen­kívül az úgynevezett altemálást. Ez utóbbi olyan koráléneklési forma, amely a középkori alternatim praxisra vezethető vissza. A mai liturgiában már kevéssé kap helyet, de örömmel tapasztaljuk, hogy ez a gyakorlat Ma­gyarországon is ismét erősödik. A gyülekezet (vagy a kórus) és az orgona felváltva „énekli” a korái egy-egy vers­szakát. A gyülekezet tagjai értik az or­gona közjátékait, amelyek az énekelt korái dallamára készültek, hiszen a ko­ráit annak minden szövegi-tartalmi vo­natkozásával együtt jól ismerik. Ezért az orgona az evangélikus istentisztele­teken nem egyszerűen a szertartások kí­sérőhangszere, amely „aláfestőzenét” szolgáltat a templomi eseményekhez, vagy elő- és utójátékokat szólaltat meg a „gyülekezet épülésére”, hanem ma­gasrendű liturgiái tényező. E szerepe révén nem egyszerűen szolgálója a lu­theránus koráinak, hanem „hirdetője”, így töltve be Luther teológiájának és a reformációnak szellemét, amely sze­rint a kórus- és orgonazene, azaz a musica sacra igehirdetés. Zászkaliczky Tamás * ■* t 1

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom