Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-12-14 / 50. szám

Evangélikus Elet 2003. DECEMBER 14. 3. oldal (Folytatás az 1. oldalról) Itt is gyakran költözni kényszerültek, hi­szen több vidéki baptista gyülekezet igé­nyelte szolgálatukat. Az előadása címeként kapott kérdéssel - Akad-e számára hely? - így érthető mó­don könnyen azonosulni tudott. „Azt mondhatnák rólam is, hogy nem akad szá­momra hely” - mondta, ám a klubalkal­mon elhangzott vallomása mindennek el­lentmondott. Anett nem otthontalan. Bár eddigi élete szüntelen utazás, költözés egyik hajlékból a másikba, mégis biztos helyen tudja magát és övéit a Krisztus­ban. 0 az oltalom, a hajlék - így is össze­foglalhatjuk a karácsony üzenetét. De ki hallja meg ezt a csodálatos örömhírt? Akad-e az oltalmat adó Krisz­tus számára hely a mai világban? Anett a kérdésre válaszolva élete három állo­máshelyéről beszélt a jelenlévőknek. Indiáról, ahol gyermekéveit töltötte. Ott, a többségében hinduk lakta országban észrevétlenül zajlik a keresztények kará­csonyi ünneplése. Milliók számára isme­retlen marad Jézus neve. Pedig, ha valahol vigasztalást jelenthet karácsony üzenete: az, hogy nem vagy elhagyott, van hely a számodra Istennél, akkor az éppen ott van, az utcán heverő kitaszított leprások, haj­léktalan koldusok százezrei között. De nemcsak Indiában, hanem Magyar- országon is szükség van erre az örömhír­re - és nem csupán a hajléktalanoknak, hanem azoknak is, akik lelkileg otthonta­lanok. Számukra is rendkívül fontos len­ne, hogy az advent és a karácsony igazi értelme feltáruljon előttük. De hogyan is­merhetik fel azt, akiről nem hallottak?! Olaszországi emlékei - életének egy másik fontos helyszíne, ahol rendkívül pazarló módon ünnepük a karácsonyt - arra a veszélyre hívták fel Anett figyel­mét, hogy minden adventi előkészület értelmét veszti, ha abból kimarad a lé­nyeg: Krisztus. „Észak-Olaszországban sokan gazdagok, de lelkileg mégis éhen halnak. Mert bálványok vannak az éle­tükben, amelyek távol tartják őket Krisztustól” - jelentette ki a misszioná­riusnő. A női klub tagjainak pedig már így foglalta össze tapasztalatait: Jézus nemcsak helyet kér benned, hanem az első helyre tart igényt! Bár Anett idegen országokban élt szü­leivel, családja mindig a kanadai hagyo­mányok szerint igyekezett megemlékezni az adventi időszakról. Ezt illusztrálandó a misszionáriusnő magával hozta azt a kis piros harisnyát, amelybe gyermekkorá­ban rejtették el szülei az ajándékokat. Észak-Amerikában decemberben ünnepi díszbe öltöztetik a házat. A karácsonyfa is már jóval korábban áll. Az ajándékokat nem az angyalkák vagy a „kis Jézus” hozza, hanem a Mikulás. Anett szeme csillogott, amikor felidézte ezeket a régi szép karácsonyokat. De bármilyen szép emlékeket is őriz a szívében, nem titkol­hatta, hogy szomorú szívvel gondol Észak-Amerikára. „A legtöbb embernek nem Krisztus a fontos, hanem maga az ünnep” - mondta. Karácsony kitalált me­sefigurája \ a Mikulás elvonja a figyelmet a valóságról, Isten Fiáról, aki Betlehem­ben értünk emberré lett. A női klub min­den tagját megdöbbentette, hogy Kanada iskoláiban a diákoknak nem engedik megünnepelni Jézus születését. Tilos bet- lehemes játékokat előadni. Soketnikumú az ország - mondják erre az illetékesek. - Tekintettel kell lenni a más vallású be­vándorlókra, akiknek jogait sértené a ke­reszténység túlhangsúlyozása... így szorul ki Jézus sok európai gyö­kerű kanadai ünnepéből és gondolkodá­sából. Bár az Újvilágban - ahová még Istenben bízva indultak el őseik - hajlékra találtak, lelkileg mégis otthon­talanok maradtak. Nekünk, a női klub hallgatóságának e ponton akaratlanul is eszünkbe jutottak napjaink társadalmi vitái az Európai Unió alkotmányának preambulumáról. Említeni kell-e keresztény gyökereinket, vagy nem? Adventben, 2003 telén így talán még kiáltóbban hangzik a kérdés: „Akad-e még számára hely?” B. Pintér Márta VISSZA A KEZDETEKHEZ Egy lelkész beiktatásának története Hol kezdődik egy lelkész beiktatásának története? Már reggel az énekkari próbán vagy a tanácsteremben az asztalok terítésénél? Ne­tán már az előző napi oltárdíszítésnél? Amikor Joób Mátét decem­ber 6-án beiktatták a kelenföldi gyülekezet lelkészi szolgálatába, ak­kor Balicza Iván espereshelyettes egy házassághoz hasonlította helyzetünket: egymásra talált a lelkész és a gyülekezet - Jézus nevé­ben. De hol is kezdődött ez a történet? Új lelkészünk 1997 és 1999 között se­gédlelkészként már szolgált közöttünk. Ezt követően Svédországban töltött egy évet ösztöndíjjal, ahol anyagot gyűjtött doktori munkájához, melyben a magán­gyónás témáját dolgozza fel pasztorál- pszichológiai szemszögből. Visszatérése után a hittudományi egyetem doktori is­kolájának hallgatója lett, majd a közel­múltban fél évet Finnországban töltött további tudományos kutatással. „A Ke- lenföldön eltöltött két év valóban meg­határozó élmény volt számomra, igazi mély víz. Ahogy most visszaemlékezem a segédlelkészi évekre, hálával gondo­lok a sok épitő kritikára, visszajelzésre. Az elsőket természetesen nem volt könnyű elfogadni, aztán egyre inkább megéreztem a kritikák mögött rejlő szere- tetet.” Az iktatás története talán ezekkel az élményekkel kezdődött, majd idén nyáron folytatódott egy izgalmas presbi­teri üléssel és a választó közgyűléssel. Egy lelkésziktatásnak azonban nem­csak előtörténete van, de van története önmagában is - jól ismert és új részek­kel. Szeretem az ismerős részleteket: az „Elhatároztad-e?” kérdést; az orgonaszó nélküli könyörgő énekek csu­paszságát; az istentiszteletet követő közgyűlés nyitómon­datát: „Megtörtént Joób Máté beiktatása.” De legalább eny- nyire kedvelem az előre nem ismerhető részeket is. Az új lelkész szavai szóltak az Emmaus felé bandukoló ta­nítványokról, vakságukról, megtörtségükről; szóltak saját magáról, ahogyan az emmausi történet hetek óta érzett von­zását próbálta megérteni; szól­tak rólunk is, mint akik abban a világban élünk, ahol Jézus je­lenlétének hiánya hallható, érezhető és látható; és végül szóltak a Feltámadottról, aki végérvénye­sen mellettünk marad. Az énekkar - lelké­szünk eddigi útjaira, tanulmányaira emlé­kezve - öt nyelven énekelte el a zsoltárfeldolgozást, a svédtől az angolig. A köszöntések pedig egyaránt szóltak a régi és a mai Kelenföldről, nehézségek és áldások soráról, illetve a 10 éves „albérlet­ről” a hittudományi egyetemen vagy arról a Blázy Árpáddal közös testvér-gyüleke­Fotó: Benkő Tibor zeti látogatásról, amely a kétszer 12 órányi közös autózás miatt beillett egy maratoni munkatársi megbeszélésnek is. Talán nem csak a terített asztalok éreztették az új lelkipásztorral örömün­ket és szeretetünket: a lelkésztársakét, a gyülekezeti tagokét, idősekét és fiatalo­két egyaránt. Az elkezdődött történet folytatódik - Jézus nevében. Ittzés Szilvia ’mtiiimtisiBmittummiiiiiiammutemiiiimmmtiiiimHuiiimiattuim Karácsony közeledté­vel ismét keresztény könyvvásárnak adott helyet a Lónyay Utcai Református Gimnázi­um. December 5-én és 6-án 48 keresztény ki­adó képviseltette ma­gát a nagy érdeklődés miatt igencsak szű­kösnek bizonyuló tor­nacsarnokban. Az 1989-ben alakult Ke­resztyén Ismeretter­jesztő Alapítvány ál­tal szervezett - immár hagyományosnak mondható - alkalmon egyházunk kiadójá­nak, a Luther Kiadó­nak a kínálatából is válogathattak az ér­deklődők. Bottá Dénes felvétele Öröm Csömörön Az idei advent a csömöri gyüle­kezet életében az emlékezés és hálaadás időszaka is, hiszen a Pest megyei település lutherá­nus hívei advent második vasár­napján éppen 130 évvel ezelőtt szentelhették fel templomukat. Az elmúlt hét vasárnapján e je­les évforduló alkalmából ünnepi istentiszteletre gyűltek össze az egyházközség tagjai. Hogy mi minden történt 130 esz­tendővel ezelőtt? Az alapitó ok­irat tanúsága szerint „ez évben ment férjhez Ferencz József ko­ronás királyunk leánya, Gizella Ludovika Mária császári herczeg- és ausztriai főhercegnő Lipót ba­jor herczeghez. Ugyanekkor nyit­tatott meg a bécsi világkiállítás is.” A nevezetes dokumentumból az is kiderül, a templom „tervét Menko és Kolbenbeyer pesti épí­tészek szívességből készíték, épí­tését pedig Zier Keresztély építő­mester vállalta fel 8700 forintért, építési anyag s a szükséges napszám és fuvaron kívül. 1000 tégla belekerült 24 forintba, egy mérő mész 3 ft 50 krajcárba. Az alap­ba többrendbeli pénzdarabot tétettek s az alapkő a torony jobb oldali részébe téte­tett le.” Az 1873. május 4-ei alapkőletétel után a csömöri hívek még abban az év­ben, advent második vasárnapján temp­lomszentelési alkalmon adhattak hálát az Úristennek az elvégzett munkáért. A gyülekezet azóta is öt-tíz évente szépítet­te, újította, bővítette, adakozó szeretettel gondját viselte az Úr hajlékának, a gyü­lekezeti háznak és a parókiának. Detre János, az Észak-Pest Megyei Egyház­megye esperese a múlt vasárnapi igehir­detésében ezt így fogalmazta meg: „Az elvégzett munkák egyértelműen azt jel­zik, hogy a gyülekezet számára fontos ez a templom, mely ennek a közösségnek nagy értékű, pótolhatatlan kincse. Hi­szen ez Isten próféciájának helye, ahol angyali és emberi szó hangzik el...” Az esperes a múltat felidézve név szerint is felsorolta a gyülekezetben eddig szolgáló lelkészeket, áldást kíván­va a jelenlegi lelkész, Solymár Péter munkájára, aki immár 23 esztendeje pásztorolja nyáját. Detre János visszaemlékezett a há­rom évvel ezelőtti ünnepi alkalomra is, ahol a csömöriek a kívül-belül teljesen felújított templomukért adtak hálát, mely azóta is ezzel a megszépült külső­vel várja az oda betérőket. Boda Zsuzsa • Lelkészhiány vagy lelkészfelesleg? Az Evangélikus Elet 48. számában található, Különös lelkészavatás című írás az aláb­bi gondolatok megfogalmazására késztetett, egyfajta közös gondolkodás reményében. A lelkészhiányos hosszú évtizedek után egyre inkább foglalkoztatja egyházunk né­pét, vezetőit, a teológushallgatókat a betöltendő lelkészi állások kérdése. Míg tíz esz­tendővel ezelőtt egy végzett hallgatót püspöke akár hat-nyolc helyre is helyezhetett, ma már azon kell gondolkodni, hogy két-három éven belül a kihelyezések automatiz­musa megszűnhet, hiszen országosan már csak néhány üres, betöltendő lelkészi ál­lást tartanak nyilván. Végzős teológushallgatóink hat-nyolc évi tanulás után - meg­szerezve az államilag elvárt kötelező nyelvvizsgát, teljesítve lelkészképző intézetünk szigorú tanulmányi elvárásait, a szupplikációk és teológusnapok során fokozatosan megismerkedve egyházunkkal, a sokféle gyülekezettel - jogosan teszik fel a kérdést: lesz-e munkájuk? Szükség lesz-e rájuk az egyházban? Jelenleg a hat évfolyamon lel­készi karunk több mint egyharmadával megegyező számú teológus készül a lelkészi szolgálatra. A diákok várják, hogy a szigorlatok és a gyakorlati év teljesítése után megkapják diplomájukat, amely arra jogosítja fel őket, hogy felkeressék püspöküket, kérjék lelkésszé avatásukat, és felajánlják szolgálatukat egyházuk számára. Az 1997. évi, az egyházi szolgálatról és az egyház szervezetéről szótő II. törvé­nyünk 10. §-a szerint „a lelkésszé avatás (ordináció) feltétele az evangélikus hittu­dományi egyetemi diploma megszerzése” (kiemelés tőlem). Speciális oklevél ez: egy­házunkon kívül egyelőre nincs túl sok olyan terület, ahol a hallgatók a hosszú évek munkájával megszerzett képzettségüket kamatoztathatnák. Munkám során, a teológusok lelki vezetése kapcsán sok jó tapasztalatról számol­hatok be, jó néhány elkötelezett, egyházát szerető, hozzá ragaszkodó, felkészült hall­gató várja szolgálatba állásának lehetőségét. Úgy gondolom, a lelkészhiány szorongató feladatait megoldandó, korábban egyfaj­ta „tűzoltásra" kényszerültünk annak érdekében, hogy a lelkészi szolgálatot biztosít­hassuk olyan helyeken is, ahol helyben lakó lelkipásztor már régóta nem volt. Ez a ki­alakult helyzet épp most van változóban. Természetesen nem szabad azt mondani, hogy amíg akár csak egyetlen olyan lelkészi állásról tudunk, amely betöltetlen, addig lelkész­hiány van; amikor pedig már egyetlen olyan lelkészünk is lesz, aki gyülekezeti szolgá­latra vár, akkor lelkészfelesleg alakul ki. Egyfajta olyan „munkaerő-gazdálkodásra" van szükség, amely egyrészt a meglevő szolgálati helyek, lehetőségek kibővítését te­szi lehetővé, másrészt új, speciális utakat keres. Istennek hála, új lehetőségek kapujában áll egyházunk, hiszen egyre inkább elő­térbe kerül, hogy olyan munkatársak javadalmazására fordíthatjuk felszabadítható anyagi forrásainkat, akik e! tudnak indulni azok felé is, akik ugyan evangélikusnak vallják magukat, de akiket az egyházközségek lelkészei - számos más teendőjük mi­att - nem képesek utolérni. Hálásnak kell lennünk azért, hogy új szolgálati lehetősé­geket kutathatunk a társadalomban, és valódi missziói munka indulhat meg az önma­gukat „a maguk módján hívőknek” nevezők felé, akiknek számaránya kiugróan magas magyar társadalmunkban. Rengeteg feladatunk van tehát. Szükségünk van az elkötelezett, képzett evangélium­hirdetőkre egyházunkban. Mindez azt mondatja velem: nagy öröm az, hogy sokan vál­lalják a teológia elvégzését. Olyanok is akadnak, akik érett fejjel vágnak neki a diplo­ma megszerzésének, amely családjuk, munkájuk mellett szinte emberfeletti feladatot jelent számukra. Márpedig az említett törvény szerint is kizárólag a hittudományi egye­temünkön megszerzett oklevél útján lehet valaki lelkésszé. Becsüljük meg teológushall­gatóinkat azzal, hogy új szolgálati lehetőségek kialakításával gondolunk rájuk, és örömmel várjuk szolgálatba lépésüket. Tartsuk tiszteletben azokat, akik erre a szolgá­latra készülnek, akik Jézus Krisztus evangéliumának hirdetésére teszik fel életüket. Johann Gyula, az Evangélikus Hittudományi Egyetem lelkésze áW-s még yziiíuiirii ind/?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom