Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-10-05 / 40. szám

Evangélikus Elet 2003. OKTÓBER 5. 7. oldal s. o. s. Szexuális felszabadításnak titulálták a múlt század második felében azt a mozgalmat, amely a begyepesedett, „görcsbe szorult” emberiséget a nemiségére és az azzal való szabad élésre kívánta ne­velni. Szalonképesek lettek a „felvilágosítók” - akár politikai eszközökkel, akár a ne­miség „technikai eszközeinek" árusításával hozakodtak elő. Az idő haladtával olyan hihetetlen nyilvánosságot kapott a kérdés, hogy a média által buzgón támogatott kampány ellen egyre halkabb lett, és szinte elnémult az óvók, intők, a figyelmezte­tők hangja. Különben is gyorsan akasztották a nyakukba a maradi, a konzervatív, az ódivatú felírató táblát, s biztosak lehettek abban, hogy a média mindent megtesz ki­figurázásukért, nevetségessé tételükért, sőt kipellengérezésükért. Ideál lett a „szing- li”, „Mózes-kalickákat” kellett fabrikálni a kitett bébiknek, évtizedeken át volt sza­bad a lányoknak különböző gátló szerekkel nyomorítaniuk magukat, miközben egyre nőtt a magzatelhajtások, vetélések száma - törvényesen és társadalmilag elfogadot­tan. Hovatovább pedig szinte minden tiltakozás és jajkiáltás elnémult... Talán még a római egyház ismételgette egyre sűrűbben a tiltást, ám - nem utolsósorban - saját köreinek nem mindig egyenes életvitele ezt is elhalkította, illetve érvénytelenné tette. Protestáns egyházainknak pedig - tisztelet a ritka kivételnek! - attól való páni félelmükben, hogy „fundamentalistáknak” kiáltják ki őket, megint csak igazat kellett adniuk a marxi valláskritikának. A vallás - mondá a „bölcs” - szívesen vállalja a tűzoltó szerepét, s azt őrült buzgalommal végzi, ahelyett hogy gon­doskodna a tűz kitörésének megelőzéséről... Csődöt mondtunk a felvilágosítás­ban és a megelőzésben, de - miután ég a ház - szinte beteges gyújtogatok mód­ján, hatalmas erőbedobással nyüzsgünk ott a tűzoltók élvonalában, se erőt, se pénzt, se időt, se fáradságot nem sajnálva... Csak hogy el ne bízzuk magunkat, a napokban újabb lármát csaptak a hormonkutatók. Közel 30 éve figyelik azt a folyamatot, amely az állatvilágban egyre fokozódó gyorsasággal megy végbe. Fogy például a hím halak száma, ami azt jelenti, hogy valami zavar lépett fel a hormonháztartásban, s ez okozza a természetellenes folyamatot. A további vizs­gálatok az ivóvizünkre irányultak, és a kutatók megállapították, hogy abban mértéken felül találhatók meg a női fogamzásgátló és a férfi fogamzás-elösegí- tő hormonpreparátumok maradékai. Ezek a vizelettel kerülnek a vízbe, és semmi­féle tisztítási módszer, folyamat nem képes őket eltüntetni, hatástalanná tenni. Statisztikusok szerint sok száz millióra tehető a fogamzásgátló hormonprepará­tumokat naponként fogyasztó nők száma, és néhány év óta a férfiak számára gyártott fogamzásgerjesztő készítmények is megszaporodtak. Ugyanakkor ro­hamosan csökken a férfilakosság spermatermelése az elmúlt 40 év vizsgálatai alapján. Lehetséges lenne, hogy a természet rendjét felborító önkényes beavat­kozásaink a rend felborításának következményeit mégiscsak ránk hárítják, és azok káros hatását mi szenvedjük el? Tennivalónk akad bőven, mert a fejünkre nőtt a modem pestis, az AIDS. Hátborzongató számokat közölt az UNAIDS és a WHO, az Egyesült Nemzetek egészségüggyel foglalkozó osz­tálya. Több mint 36 millióra becsülik a fertőzöttek számát, és 22 millió ember már meg is halt ebben a betegségben! A legkatasztrofálisabb helyzet Afrikában van. Ha nem jut eszébe a világnak valami új segítési módszer, akkor 2010-re Botswana, Namíbia, Szváziföld és Zimbabwe lakói átlagban 30 évesen halnak meg. Uganda minden tizedik lakosa fertőzött, ez 1,8 millió embert jelent. A nyolcvanas évek óta félmilliót már halálba vitt a kór az országban. Talán új. hal­vány reménysugárnak könyvelhető el a Dél-afrikai Unió legfelsőbb bíróságá­nak döntése, amely olcsó gyógyszerek gyártására kötelezi a gyógyszergyárakat. Tudjuk, hogy nem lehet egyszerűen a „szexuális forradalom” számlájára írni az irgalmatlan betegséget? Ahhoz túl magas az önhibájukon kívül megbetegedettek száma! De mintha vala­mi végzetes lett volna abban, ahogy a férfi és a nő közötti legbensőségesebb kap­csolat elfelejtkezett eredeti rendeltetéséről, és ahogyan tárggyá, azaz beszeny- nyezhető és lealacsonyítható vásári portékává züllött az áruba bocsátott emberi test és annak minden viszonyulása. Egyik sem vezethetett jóra. S ezt a tragédiát az sem szépítheti meg, ha szándékos torzításokkal és torzulásokkal most már vá­sárra visszük azt, ami még megmaradt az istenadta, jó nemiségből, s azokat ter­mészeteseknek kiáltjuk ki. Minthogyha a természet, a környezet tönkretétele után már a jövendő emberiséget is tudatosan szeretnénk megnyomorítani. Az pedig va­lósággal égbekiáltó, ahogy a „tabu” vagy az „emberi jogok” kategóriáit koptatjuk. Mert ha valami már tabu, akkor annak eredeti jelentése az, hogy az védett, oltal­mazott, megóvott valami. S az emberi jogok élén nem a „melegség” vagy az ab- normitás, hanem az élethez való hamisítatlan jog áll. Ezt védik nem csupán a tör­vények, hanem ez az Isten akarata is! Hogy éljünk! Ezt nem ködösíthetik el modemkedő új szakkifejezéseink, „elideológizált” alibijeink sem. Azzal még nem oldjuk meg milliók tragédiáját, legfeljebb szalonképessé akarjuk tenni azt. Szinte tehetetlenül kell megkérdeznünk: mit tud segíteni az ENSZ nemrég meg­szavazott évi tízmilliárd dollárja, amelyet az AIDS, a malária és a tuberkulózis el­leni harcra szavazott meg? Hiszen még az összeg maga is kétséges, és szétoszta­ni csak azt lehet, amit előbb összeadnak. Ez pedig még várat magára... Csak azt ne bizonygatnánk egyre gyakrabban, hogy „alapjában véve” milyen jó is az ember...! Gémes István (Útitárs 20003/4.) A génsebészet lehet Istennek tetsző tudomány! A címbéli állítás dk. Ficsór Gyulától származik, aki az Amerikai Egyesület Ál­lamokban él, és amellett, hogy az egyik legkiemelkedőbb génkutató, baptista lel­kipásztorként is szolgál. Kiskunhalasi származású, és noha 1956 után elhagyta az országot, rendszeresen hazajár. Egy-egy itt-tartózkodása nemcsak a rokon­ság és a barátok végiglátogatásával telik, hanem ismeretterjesztő előadásokat is tart szakterületéről, a genetikáról és a klónozásról. Egy ilyen előadókörútja köz­ben találkoztunk vele.- A genetika mennyiben egyeztethető össze a vallásos élet\'itellel?- Ha az ember természettu­dományos kutatóként minél jobban elmélyed az adott terü­let rejtelmeiben, annál inkább megtapasztalja Isten létezését. Ez a genetikában, a szaporo­dásban és a génsebészetben fo­kozottan így van. A Teremtő csodái talán itt a legnagyob­bak!- Ön a klónozásról is be­szélt. Hol a határ a génsebé­szet és a klónozás között?- Előbb volt a génsebészet, majd ebből fejlődött ki a sza­porítás egyik változata, ame­lyet klónozásnak nevezünk. Amerikában ezt az eljárást nö­vényekkel már régóta végzik, az más kérdés, hogy Európa nem engedi be ezeket a termékeket. Ez inkább piacvédelem részük­ről, ami természetesen érthető. A klónozott vetőmag a legjobb tulajdonságokat hordozza, és az amerikai mezőgazdaságban már széles körben el­terjedt a használata. Az állatok, így az em­ber klónozása azonban tényleg felvet olyan erkölcsi kérdéseket, melyek megál­lásra és elgondolkodásra intik a tudóst.- Hogyan születik egy klón?- Teljesen természetes módon, aho­gyan amúgy is megszületne. A beavat­kozás úgy történik, hogy egy petefészek­ben levő petesejt sejtmagját eltávolítjuk, és oda beültetünk egy másik sejtmagot. Azt az élőlényt (állatot vagy embert), amelyből ez utóbbi származik, ezáltal klónozzuk. A megszületen­dő állat vagy ember kül­sőségeiben erre fog hasonlítani. Em­ber esetében pél­dául ugyancsak szemüveget kell majd hor­dania, vagy gyakran fog fájni a dereka. Persze sok minden más­képp lesz nála, hiszen számos tu­lajdonság - főleg a szellemiek - a külső hatá­sok és a tapaszta­lás útján fejlődik ki. Tehát a klón lehet okos, de ha nem művelik, akkor ez nem fejlődik tovább.- Miben rejlik a klónozás fő veszé­lye?- Nem ismerjük teljesen a veszélye­ket és a végkifejletet. Ezenkívül ez már olyan mértékű beavatkozás a természet rendjébe, amely orvosilag etikátlan, ép­pen ezért nem is vállalja fel az orvostár­sadalom. Egyelőre.- Előfordulhat, hogy egy többszörös milliomos üzletember vagy diktátor sokszorosítani akarja magát ezzel a módszerrel?- Elvileg igen, de ez valóban sok mil­lió dolláros befektetés lenne! A műsze­rek és az eszközök beszerzése, valamint a körülmények megteremtése komoly beruházást igényel. Ezért a klónozásra elvileg csak az állami intézetek képesek, ott azonban szigorú szabályok uralkod­nak. Hangsúlyoznám, hogy a klónozott gyermek ugyanúgy születne és nőne fel, mint normálisan fogant társai. A ve­szély abban áll, hogy nem tudjuk, milyen zavarok léphetnek fel a nőve-, kedés különböző stációiban: fel­gyorsuló örege­dés,. betegsé­gek, elmebaj? És ha mind­ezek jelent­keznek, mit te­gyünk ezzel az emberrel? Mert­hogy a klónozott lény is ember len­ne! Itt van az „isteni erő”, amit mi nem merünk felhasználni, mi­vel nem ismerjük. — Ön rendsze­resen jár haza, és előadásokat tart, nem csupán tudományos, hanem vallási té­mákban is. Miért?- Azzal, hogy 1956 után elhagytam az országot, nem szakadt meg a kapcso­latom az itt élő emberekkel. Fontosnak tartom, hogy a társadalom megújuljon, és ehhez a vallási élet újjáéledése is szá­mos lehetőséget kínál. Káposzta Lajos © Hulladék Munkaszövetség, 1995-2000 Átörökítem a gén­állományomat Az orvosommal beszélgetek. A té­ma most nem konkrétan az egész­ségi állapotom, hanem egy gyer­mek vállalásának lehetősége feleségemmel. Megfogalmazom a félelmeimet. A betegségem, a gyógyszerek, amelyeket szedek, va­jon nem jelentenek-e veszélyt leen­dő utódom számára? Megemlítem, hogy talán az örökbefogadás lenne a megoldás. Orvosom - doktornő, több gyermek édesanyja - döbben­tem néz rám: — Zoltán, maga nem akarja át­örökíteni a génállományát? Mi tagadás, most rajtam a meg­döbbenés sora. Mert sok mindent elképzeltem én már e témát illető­en. Elképzeltem, ahogy babakocsit tologatva sétálgatunk a feleségem­mel az utcán. Elképzeltem, hogy egy göndör fürtös, kislány vagy szöghajú fiúcska lovagol a térde­men. Hogy korán reggel tejért, zsemléért a boltba sietek: legyen mit készíteni reggelire, tízóraira. Hogy megtanítom majd úszni, kor­csolyázni, kerékpározni, merthogy ezek nélkül nem lehet teljes életet élni. És elképzeltem már sok ehhez hasonlót. De a génállományom át­örökítésének lelkesítő gondolata spéciéi eddig még nem jutott eszembe. Az igazat megvallva nem is érzek ezzel kapcsolatban semmi­féle lelkesedést. Rácsodálkozom viszont arra, hogy ugyanazt a dolgot hányféle­képpen vagyunk képesek megfogal­mazni, s bár a kifejezések ugyanazt jelentik, mégsem mindegy, hogy adott esetben melyik hangzik el kö­zülük. Gyermek. Az anyaméh gyümöl­cse. Az élet értelme. Szülők szeme fénye. Isten ajándéka. Közvetlen utód. Egyenes ági leszármazott. Át­örökített génállomány... Nézem a ^oktornőt. Nem fér a fejembe, hogy tudta a lehetséges variációk közül a legkevésbé hatá­sosat - de az sem túlzás, ha azt mondom: a kívánt hatás ellenkező­jét kiváltó - megfogalmazást kivá­lasztani? Ha nem ismerném, azt gondolnám róla: ennek a nőnek nincsenek érzései. De ismerem. Negyvenhez közeledett, amikor harmadik gyermeküket várták a férjével. Mindenféle vizsgálatokra akarták küldeni az életkora, a na­gyobb kockázat miatt, ám ö semmi­lyen vizsgálatnak nem volt hajlan­dó alávetni magát. Azt mondta, hogy képtelen lenne a benne meg­fogant élet ellen dönteni. Tudom, hogy vannak érzései, még ha így, orvosi köpenybe rejtett édesanya­ként nem is találja meg mindig a legmegfelelőbb kifejezéseket. Ha Isten megsegít bennünket, elviszem majd hozzá a gyermekem. Kedves doktornő — mondom majd —, szeret­ném, ha megtekintené átörökített génállományomat. Németh Zoltán NEM MI IRTUK... Az agyafúrt erő hit nélkül mit sem ér N em tudom, hogy - Voltaire szavait idézve - ez a világ vajon valóban a létezők legjobbika? Az azonban bizonyos, hogy a kor, amelyben élünk, végte­len türelmet igényel mindnyájunktól. Türelmet egy­más iránt, türelmet környezetünk, szükebb és tágabb pátriánk avagy bolygónk és a mindenség iránt. A tü­relem így válhat alapvető emberi szükségletté, normá­vá, s alkalmasint még szeretetté is. Nem hirdethetem fennhangon a másság tiszteletét, ha csak a saját más­ságomat fogadom el, másokéi nem. Nem lehetek sza­badelvű, ha a saját elveimet, eszményeimet próbálom ráerőltetni másokra. Aminthogy nem jó demokrata, aki a démoszt, va­gyis a népet csak arra használja, hogy politikai hancúrozgatásai közepette a lepottyanástól megvé­dő, a viháncolást elősegítő ponyvát feszítse. Az iz­musok, isták és oldalak kicsinyes emberi vonások­ra, alantas szenvedélyekre számító világában nem az általános, örök emberi értékek és a makulátlan érzelmek határozzák meg az egyén hovatartozását, hanem négyesztendőnként változó politikai érdekek, rafinált számítások, családokat, szomszédokat, kö­zösségeket gyűlölködéssel mételvező, szembefordító napi pártpolitika. Fortélyos félelem igazgatja, kergeti delejes őrü­letbe a saját lábán megállni kevésbé tudó polgárt. Mi az, ami erőt adhatna? A hit és a bizalom. Hinni va­lamiben, valakiben. Eszmében, jövőben, Gondvise­lésben. Bízni egymásban - anélkül, hogy fanatikusan istenítenők a másikat. Nem felülről vezényelt, arcta- lanító vagy éppen arcpirító eszmékre gondolok, azokból épp elég kijutott már. Góg és Magóg fiai után ne Demagóg utódai verjenek hitet hamis ábrán­dokkal a fogódzót, biztos talajt kereső emberekbe. Mindannyian tudjuk, hogy nincs tökéletes rend­szer, nincs minden igényt kielégítő világ. Legalább­is ezen a földön, ideát. Gazdag országokban is él­het valaki boldogtalanul, szegény országban is érezheti magát jól. A boldogság sem mindig rend­szerfüggő. Aki diktatúrában volt életerős fiatal, de­mokráciában lett idős, gyönge, beteg, máshogy em­lékezik vissza az átkos korokra. Főleg, ha békén hagyták, s a nyomorúságos élet apró örömeinek jobban tudott örülni, mint most az elkényelmesedett világ csábítóan hivalkodó pompájának. Hogy mennyit ér ez a mi önhitt, fellengzős vilá­gunk, kiderült már jó néhányszor. Elmegy a villany, s mi ott maradunk sötétben, azt sem tudjuk, hova kapjunk, hot a gyertya, a gyufa. Leolvad a hűtő- szekrény, megromlik az étel, nincs hűtött ital. Nem szól a rádió, nem Sugároz a tévé, nem tudjuk, mi történik. Nincsenek hírek, csak rémhírek, suttogás. Elmegy a víz, most mi lesz? Hol lehet utcai kutat, csapot találni itt a közelben? Pedig inni kell, mos­ni, mosakodni kell, és - bocsánat - a vécét is te ké­ne öblíteni. Főznénk, de közben elment a gáz is. Sü­ket a telefon. Nem jár a metró, a villamos. Holnap nem jelennek meg az újságok. Télen nem lesz fűtés. Ha papír, fa akadna is - mondjuk a szemközti park­ból - a gázkonvektor vagy a radiátor nem fűthető be vele. Kinek van dobkályhája? Rémálom, remélem, az is marad. Az amerikai áramkimaradás juttatta eszembe, pedig az csak egy-két napig tartott. De Szarajevóban három és fé! esztendőn át így tengődött félmillió szerencsét­len embertársunk! Aknatűzben, orvlövészek célke­resztjében. Miközben a magát műveltnek hitt világ ölbe tett kézzel, lábhoz tett puskával, élő közvetí­tésben nézte éveken át ezeket a szörnyűségeket. Mindannyiunk, az emberi civilizáció szégyenére. Ilyen törékeny, sebezhető ez a mi erősnek hitt, de csak drótszálakból összetákolt világunk. Ennyit érünk, ha baj van. Ha magunkra maradunk, ha csak magunkra hagyatkozhatunk. Szaniszló Ferenc (Metró hírújság, aug. 29.) A

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom