Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-01-19 / 3. szám
8. oldal 2003. JANUAR 19. Evangélikus Élet napja- január 22. Nem mi IRTUK... Hová visz ez az új év? Lukács evangélista szerint Jézus, miután halottaiból feltámadt, nem akarta, hogy felismerjék. Nem akarta, mert nem test, hanem lélek által akart az ember fiának megmutatkozni. Ha tanításai, amelyeket az apostolok terjesztettek e világon, a lelkűnkbe jutnak, meg fogjuk Őt látni. Csak ehhez az kell, hogy megismeijük ezeket a tanításokat, amelyekhez sok út vezet, mégis milyen nehéz ezen az úton egyenesen haladni! Hisz annyi veszéllyel, akadállyal, csábítással van körülvéve, hogy könnyű letérni róla. Pedig elég lenne elolvasni Pál apostol korinthusbeliekhez írt 1. levelének 13. részét a szeretetről. Nem szeretek a bibliai idézetek számaival dobálózni, ahogyan az manapság divatba jött. Néha olyan, mintha ezzel bizonygatná valaki, hogy mondanivalóját a Bibliából idézi, mintegy bizonyítékul szavait alátámasztandó. Van, aki a hiúság bűnébe esve ismereteit akarja fitogtatni, hogy lám, betéve ismeri a Bibliát. Vajon a szellemét is? A Szentírásból nem a számokat kell tudni, a szellemét kell megértenünk, vagy magunktól, vagy lelkipásztoraink segítségével. Ha szétnézel a templomokban, szinte csak időseket látsz. A középkorúak a pénzkeresésbe fáradnak bele, nemcsak a templomra, de a családra, a gyermekeikre sem igen marad idejük a hajszától. A gyermekeket már nem a család neveli. 1989-90-ben azt hittük, hogy felszabadult lélekkel, szabad gondolatokkal, újból önállóan gondolkodó aggyal kezdünk neki egy új életnek, egy új világ építésének. Szabadok lettünk, de úgy jártunk a szabadságunkkal, mintha egy 12 éves gyermeket dobnánk egyedül az élet forgatagába. A szellemet kisajátító zsarnok kezéből, egy másikba, a pénz zsarnokságába jutottunk. Szomorú, de be kell vallanunk, hogy az élet sokak számára nem vált jobbá. Nem kevés azoknak száma, akik azt mondják: azelőtt jobb volt. Hogy ez a ,jobb” milyen volt, sokszor elmondtam. Most van minden, csak pénze nincs rá mindenkinek. De a gondolat szabad lett, és ez teszi az embert emberré, nem a jászol mellett moslékra vágyó és utána telt bendővel a mocsokban hempergő állat. Ő nem tudja, hogy eljön az óra, amikor levágják. Ha nem gondolkodunk, ha nem ember módjára, kulturáltan, istenhívőként (vagy legalább becsületesen) élünk önmagunk, megöljük lelkünket. Áldozatul esünk a kísértéseknek, hogy alantas, közönséges dolgok kössék le életünk szabad perceit, figyelmünket és gondolatainkat eltereljék a jóról és nemesről, dicsőítő talapzatra emelve a közönségest, az erkölcstelenséget, az erőszakot és a mindenáron való érvényesülés ideológiáját. Azok hozták el nekünk e lélekölő szubkultúrát, akiknek vezetőink jó haszon reményében eladták az állami javakat. (...) Ha pedig a tulajdonos talál olcsóbb munkaerőt Kínában, Nepálban, akárhol, odamegy, bezárja a gyárat, és szélnek ereszti alkalmazottjait. Sokszor csak azért veszi meg az üzemeket, hogy bezárhassa azokat. Aztán, hogy ne gondolkozz, gondoskodik a szabadidődről is. Kitalál egy „való- ságshow-f ’ - mert magyar szót nem alkottak a látványosságra - ahol kukkolhatod a szereplők „intim” életét. Nem tudom, ez attól intim, hogy a kamerák előtt szeretkeznek, de vajon milyen belső magánéletet él az, aki tudja, hogy még azt is látja a néző, hogy mit csinál a WC-n? (...) A győztes hőst aztán - mert a „valóság” pénzre megy -, dicsőítik és szemérmetlenül olyanokkal emelik egy színvonalra, akik világ- és olimpiai bajnokságokat nyertek hazájuknak. És a szegény, információra (nem kultúrára!) éhes tömeg tapsol, mint hajdan a „vezéreknek”. Mert hogy mi a célja ennek a „show”-nak, azt az angol neve is mutatja. Évtizedekkel ezelőtt Orwell 1984 című könyvében jelent meg először a Nagy Testvér alakja, aki a totalitarista állam mindent látó, mindent ellenőrző, irányító és büntető vezetője volt. Mint Ceausescu. Nekem elég volt belőle, azt hiszem, annak is, aki Orwell könyvét olvasta. Nem elég, hogy a könyvek már olyan drágák, hogy megszállottnak kell lennie annak, aki veszi, a tv is olyan dolgokkal tömi a nézőt, ami a szubkultúra körébe tartozik. A filmek nagy része erőszak, harc, öldöklés. De ha már harcról van szó: gyermekeink kedvenc hőse nem a nagy erejű, minden ellenfelét legyőző Toldi Miklós, hanem Batman, Conan a barbár, Rambo, vagy Isten tudja még kicsoda. Ha volna a magyar filmesek közt még olyan, aki Toldiból készítene filmsorozatot, mint például a Tenkes kapitánya, nem védené- e meg tőle gyerekeinket rögtön egy jog- és erkölcsvédő galeri? Csak azért, mert magyar. Egyesek szerint ez magyarkodás! Az így felnőtt gyermek, ha a szülővé válik, nem fordít a nevelésre elég gondot, mivel nincs rá ideje, Jézust csak a „Jézus Krisztus szupersztár” című filmből fogja ismerni. És akkor hol marad a szeretet? A nindzsák rugdalózásaiban, Van Damme ökölcsapásaiban vagy Rambo fegyvereiben? Milyen jövő vár ránk, hová vezet ez az új év? Nem idézem Pál apostolt. Keresse meg ki-ki a fent említett részt a Bibliából, és gondolkodjon rajta, hogyan élt, és hová tart ebben az új évben is. Dr. Sasi Nagy Béla (Bányavidéki Új Szó - Máramaros megyei hetilap) A többséget is meg kellene védeni A z új esztendő is hozott meglepetést számomra. Ezt olvasva alighanem mindenkinek az áremelkedések jutnak az eszébe, de szerintem nem meglepő, hogy bizonyos élelmiszereknek, egyéb áruféleségeknek, fontos szolgáltatásoknak emelkedett vagy hamarosan emelkedni fog az ára. Inkább az lenne meglepő, ha egyszer ezek nélkül kezdenénk egy évet: nyilván el sem hinnénk, azt gondolnánk, még nem józanodtunk ki a nagy szilveszteri mulatozás után, s kótyagos fővel elmulasztottuk követni az ilyenkor esedékes fontos, zsebbe vágó bejelentéseket. Persze az időjárás is okozott meglepetést: előbb gyönyörű napsütés, szinte tava- szias idő kényeztetett minket (s igazából csak ez volt meglepő), aztán jött a hideg és a tájra fehér lepedőt borító hóesés, amivel a tél tudatta, hogy megágyazott magnak, és hosszabb ideig maradni szándékozik. Számomra a meglepetést nem más, mint egy találkozás jelentette. Találkoztam egy ismerős lánnyal, akit már évek óta nem láttam. Ahogy ilyenkor lenni szokott, érdeklődtünk egymás dolgai felől, hogy vagy, mivel foglalkozol, és így tovább. Kiderült, hogy ő időközben jogvédő lett, s ezt a szót úgy ejtette ki, mint akinek már a kimondástól is orgazmusa támad. Tehát jogvédő lett, amolyan önkéntes, ezzel segíti a barátját, aki történetesen egy roma férfi. Hogy a jogvédelem konkrétan mit jelent az ő esetében, hamarosan megtudtam. Nem tagadom, meglepett a lány. Jelenleg újraolvassa az egész magyar irodalmat, mert az irodalomtörténet tele van rasszista szerzőkkel, mondta. Indulatba jött, egészen bepirosodott, időnként trágár jelzőket fűzött egy-egy költő neve mellé, s nekivadultan hadonászott. Vörösmarty Mihályt egészen egyszerűen csak tetűnek nevezte, mivel a költő A vén cigány című versének az elején azt sugallja, hogy a romák csak a lábukat lógatják, s do- logtalanok, ráadásul részegesek. Ki kell hagyni az iskolai tananyagból ezt a fórmed- vényt, mondta keményen az amúgy fehér bőrű, s nem a kisebbség soraiból való, főiskolát végzett leány. Aztán előhúzott egy könyvet, Arany János négy énekben előadott hőskölteményét, A nagyidai cigányokat. Most ezt olvassa, közölte. Kinyitotta, s láttam, bizonyos szavakat, sorokat aláhúzott. A lánynak, az aláhúzásokból tudom, nem tetszik, hogy a költő a magyar nóta daliáinak nevezi a nagyidai cigányokat. A következő két sor mellett már három felkiáltójel mutatja az önkéntes jogvédő érzelmi hőfokának változását: „Hanemha betudjuk egy-egy emberszámba, / Ami ráadás volt gyülevész cigányba”. S a lány kérdez: miért a cigányok kapcsán írja le Arany, hogy „Most az Éj fölvette tolvajköpönyegét”, s hogy jön ahhoz ez a rasszista firkász, hogy henyének és tolvajnak írja le a romákat? S egyébként is, az egész mű hangvétele sértő, gyűlöletet kelt a cigányok ellen, ezt meg sem szabadna jelentetni, tette hozzá. Miután ilyen jól elbánt a két költővel, közölte, hogy legközelebb Gárdonyi Géza regényét, az Egri csillagokat olvassa el, mert úgy rémlik neki, hogy ott sem stimmel minden a romák ábrázolásával. Aztán engem kérdezett, hogy most éppen mivel foglalkozom. Meditálok, jegyeztem meg keserűen. Miről? Amióta hallgatlak, arról, hogy tudsz-e olvasni. Hogy hol van az emberi hülyeség határa? No meg az ilyen önkéntes cenzorokról s arról az időről, amikor majd a hozzád hasonlók falkákba (finomabban: kommandókba) verődve támadást, lejárató kampányokat indítanak a magyar kultúra értékei ellen. S azon is töprengek, kész lennél-e máglyát rakni a könyvekből, és tüzet gyújtani A vén cigány vagy A nagyidai cigányok, esetleg az Egri csillagok alá? És azon is el-elmerengek, van-e törvény azok ellen, akik gyűlöletet keltenek a magyar nép és annak értékei iránt? Körmendi Lajos író (Metro, 2003. jan. 7.) Nem lehet igaz. A Magyar Nemzet 2003. január 11-i számának 15. oldalán olvastam a fenti címet a dilemma szó nélkül, melyet már én tettem hozzá ehhez a cikkhez. A rövidke, nyúlfarknyi tudósításból megtudjuk, hogy „hosszas vajúdás után, mindössze százhatvan (!) példányban jelent meg a ... vaskos antológia, amely... magyarság- és istenes verseket tartalmaz irodalmunk kezdeteitől napjainkig”. Továbbá az is kiderül az ismertetőből, hogy a kiadvány oktatási céloknak is megfelelhetne. Időben (régmúlt és jelen), térben (Trianon valóságán innen és túl) ugyanis sokrétű, gazdag válogatást kínál a szerkesztő. A hírt tudtul adó szerző kritikai kifogásai is hagynak maguk után némi kívánnivalót, ám ami legjobban megdöbbentett, az a példányszám. Nem akartam hinni a szememnek. Először arra gyanakodtam, hogy százhatvanezerről van szó, ám gyorsan beláttam, hogy az túl sok lenne. (Persze egyáltalán nem biztos, hogy igy volna, ha csak arra gondolunk, hogy kishazánkban nem hivatalos számítások szerint vasárnaponként minimum 1 millió ember megy el templomba, ki-ki a saját felekezetébe.) Ám rendben, sok a százhatvanezer, de a százhatvan mégiscsak megdöbbentő szám! „Magyarság- és istenes versek gyűjteménye az Ómagyar Mária-sira- lomtól Trianonig és napjainkig” - az nem lehet, hogy egy ilyen értékes kötet csak 160 példányban jelenjen meg! Vajon a szerkesztőben milyen érzést kelthetett ez a szám? Nem sértő-e egész hazai költészetünk, kultúránk, szellemi életünk számára ez az adat? Vagy lehet ennek valamilyen más nyomos oka is? Például, hogy etikailag nem szabad többet kiadni egy ilyen műből, mert... - és fogalmam sincs a mondat folytatásáról. Csak és egyedül az anyagiak hiányát nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hiszen lehetetlen, hogy ebben a hazában egy ekkora szellemi kincsestárra ne lehessen anyagi forrást találni, akár elővétellel megvásárlók listájával is. Az nem lehet, hogy akkora közömbösség, hitetlenség, vallástalanság, magyarellenesség lenne ebben a hazában, hogy egy ilyen kötet csupán 160 példányban jelenjen meg! De csodálom a szerkesztőt, és erőt merítetek a puszta tényből, hogy „hosz- szas vajúdás után” 160 darab jelent meg. Gyakorta éljük át mi is a lelkiség és a szellemiség világában mozgókkal együtt, hogy hatalmas szellemi erőfeszítés után csekélyke eredményről adhatunk számot, és ez bizony sokszor elcsüggeszt bennünket. De ha arról olvasok, hogy „hosszas vajúdás után” mégis napvilágot lát egy ilyen kiadvány, akkor visszanyerem a hitem az alkotás örömében. Mindegy, hányán akarják, nekem végeznem kell, amit az Úristen rám bízott. A könyv végén még egy felhívás is olvasható - a cikkecske szerint -: „További támogatókat és társkiadókat keresünk, hogy előkészíthessük a kötet javított, bővített új kiadását” - íija nyilvánvalóan a könyv szerkesztője, Medvigy Endre. Tiszteletre méltó szellemi erőfeszítés, hogy talán még a 160 példány sem fogyott el, de máris tervbe vették „a javitott, bővített új kiadást”. Ha arra gondolok, hogy mennyi múlandó értéktelenség jelenik meg a tízezres példányszámú kiadványok többségében, amelyek látványosan fertőzik szellemi környezetünket, akkor a döbbenettől megnémulva csodálom a tényt: 160 darab. Összesen. Magyarság- és istenes versek - ég az arcom a bánattól és a szégyentől. A kötetet nem ismerem, nem ismerhetem, hiszen aligha lesz módom hozzájutni. De a mű értékére és léleképítö tartalmára garancia a magyar múlt alkotón inak mértékadó csapata. Bizonyára a jelen szerzői is figyelmet érdemelnek, hiszen a szerkesztő „nagy lélekkel” válogatott. A 160 annyi, mint százhatvan! Ribár János „Az nem lehet, hogy akkora közömbösség, hitetlenség, vallástalanság, magyarellenesség lenne ebben a hazában, hogy egy ilyen kötet csupán 160 példányban jelenjen meg! ” Schéner Mihálynak az Evangélikus Élet számára készített rajza Reményik Sándor Istenarc Egy istenarc van eltemetve bennem, Tán lét-előtti létem emlék-képe! Fölibe ezer réteg tornyosul, De érzem ezer rétegen alul, Csak nem tudom, mikép került a mélybe. Egy istenarc van eltemetve bennem, Néha magamban látom, néha másban. Néha állok, mint fosztott ág, szegényen, Ha rossz órámban eltűnik egészen Alter-egóm az örök vándorlásban. Egy istenarc van eltemetve bennem, A rárakódott világ-szenny alatt. A rámrakódott világ-szenny alól, Kihűlt csillagok hamuja alól Akarom kibányászni magamat. Egy istenarc van eltemetve bennem, S most ásót, kapát, csákányt ragadok. Testvéreim, jertek, segítsetek, Egy kapavágást ti is tegyetek, Mert az az arc igazán én vagyok. Egy istenarc van eltemetve bennem: Antik szobor, tiszta, nyugodt erő. Nem nyugszom, amíg nem hívom elő. S bár világ-szennye rakódott reája, Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza. V
