Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-01-19 / 3. szám
2003. JANUÁR 19. 9. oldat Evangélikus Élet 24 órás dicsőítés a BSE Röplabdacsarnokban „Ma nagyon nehéz megszólítani, elérni az embereket. Egyre kevesebben járnak gyülekezetbe, mennek el a vasárnapi istentiszteletre” - halljuk gyakran a sokak szájából elhangzó panaszt. A múlt hétvégén azonban - a hó és a téli hideg ellenére - több ezer, többségében tizen- és huszonéves fiatalt sikerült „megmozgatnia” az „Ez a nap!” Iroda munkatársainak azzal, hogy 24 órás dicsőítő alkalmat szerveztek a budapesti BSE Röplabdacsarnokba. „Az Úr helyreállítja Dávid leomlott sátorát" (ApCsel 15,16) mottóval megrendezett alkalmon összesen közel két tucat keresztény zenekar lépett színpadra, együtt énekelve, imádkozva a többiekkel. Vasárnap délután 15 és 17 óra között pedig - a rendezvény záróakkordjaként - Graham Kendrick angol igehirdető szolgált. A prédikátor a „Felvonulás Jézusért” mozgalom egyik megálmodója és alapítója. Azé a kezdeményezésé, mely a világ több mint 175 országában számtalan hívőt „mozgósított”. Prazsák László szervező bevezetőjében elmondta, hogy immár hatodik alkalommal rendeznek ilyen ej>ész napos dicsőítő összejövetelt. Az idei együttlét célja a korábbiakéval megegyező volt, vagyis az, hogy a különféle felekezetek tagjai közül minél többen imádkozzanak együtt, és dicsőítsék Istent. (A keresztény egységet különösen is fontosnak érzi azok után, hogy a Boszorkányszövetség a 2003-as esztendőt „A sötétség évének” nyilvánította.) Ezután vette kezdetét a mai, modem stílusú dicsőítés. A templomfalakhoz és orgonamuzsikához szokva újszerű élmény volt az általunk is jól ismert első számot, az „Ó, jöjj, ó, jöjj, Immánuel!” kezdetű énekünket (EÉ 149) egy teljesen más1 ^'dallammal meghallgatni. Újabb meglepetést okozott, amikor egy másik ismerős ének, az „Isten szívén megpihenve” (EÉ 266) csendült fel, a megszokottól eltérő hangszerelésben, az ír népzene elemeit is magában foglalva. Jó volt felszabadultan örvendező, éneklő és imádkozó fiatalokat látni, akik hitbeli és felekezeti különbözőségeik ellenére a keresztény egység szép példáját adták. G. Zs. Tanmese Télesti gondolatok Élt egyszer egy öregember, aki egy kicsi faluban lakott. Bár szegény volt, mégis mindenki irigyelte gyönyörű fehér lova miatt. Még a király is megkívánta az öregember kincsét. Az emberek jó pénzt megadtak volna a paripáért, de gazdája mindig visszautasította:- Ez a ló nem pusztán egy ló számomra - mondta az érdeklődőknek -, hanem egy személy. Hogy adhatnék el egy személyt? Ő a barátom és nem a tulajdonom. Hogy adhatnék el egy barátot? A férfi szegény volt, a kísértés pedig igen nagy, de nem volt hajlandó megválni a lótól. Egyik reggel azonban nem találta paripáját az istállóban. Az egész falu összecsődült.- Te, bolond öreg - csúfolták. - Megmondtuk előre, hogy előbb-utóbb el fogják lopni a lovadat. Annyira szegény vagy, hogy is remélhetted, hogy meg tudod védeni azt az értékes állatot? Jobban tetted volna, ha eladod. Akármennyit megadtak volna érte. Most aztán se ló, se pénz. Átok ül rajtad. Az öregember így válaszolt:- Ne ítélkezzetek túl gyorsan! Csak annyit mondjatok, hogy a ló nincs az istállóban. Egyelőre ez minden, amit tudunk, a többi csak ítélet. Honnan tudjátok, hogy átok van-e rajtam vagy sem? Mi alapján ítélkeztek? A falubeliek visszavágtak:- Ne nézz minket bolondnak! Lehet, hogy nem vagyunk filozófusok, de nem is kell nagy értelem ahhoz, hogy felmérjük azt, ami itt történt. Az a tény, hogy elment a lovad, egy átok. Ismét megszólalt az öregember:- Csak annyit tudok, hogy az istálló üres, nincs benne a ló. A többit nem tudom. Azt,' hogy ez átok vagy áldás, senki sem tudhatja. Csak a dolgok töredékét látjuk. Ki tudja megmondani, mi következik ezután? A falu lakói kinevették. Mindig bolondnak tartották az öreget. Ha nem lett volna az, már régen eladta volna a lovát, és felélte volna az árát. Ehelyett napról napra kaparta össze a betevőt. Most bebizonyította, hogy tényleg bolond. Tizenöt nap múlva a ló visszajött. De nem egyedül tért ám vissza, hanem egy tucat vadlovat hozott magával! Ismét ösz- szecsődült a falu népe a favágónál, de most így beszéltek:- Öreg, igazad volt, tévedtünk. Amit mi átoknak gondoltunk, az lényegében áldás volt. Kérünk, bocsáss meg nekünk! Ő így válaszolt:- Ismét túl messzire mentek. Csak any- nyit mondjatok, hogy a ló megint itt van. Csupán azt állapítsátok meg, hogy egy tucat lóval jött vissza, de ne hozzatok elhamarkodott ítéletet! Honnan tudjátok, hogy ez áldás-e vagy sem? Most csak az események töredékét látjuk. Ha nem ismeritek az egész történetet, hogyan ítélkezhettek? Ha csak egy oldalt olvastok el, hogy tudjátok elbírálni az . egész könyvet? Amit most ismerünk, az csupán egy részlet! Ne mondjátok, hogy ez áldás! Senki se tudja. Én meg vagyok elégedve azzal, amit tudok, és nem zaklat fel az, amit nem tudok.- Talán igaza van az öregembernek - mondták. De magukban mégis azt gondolták, hogy nincsen. Úgy vélték, az, hogy tizenkét vadló csatlakozott a favágó lovához, csakis áldás lehet. Hiszen kevés munkával a vadlovakat be lehet tömi, betanítani, és sok-sok pénzért eladni. Az idős embernek volt egy fia. A fiatalember elkezdte betömi a vadlovakat. Néhány nap múlva leesett az egyikről, és mindkét lábát eltörte. A falu lakói megint eljöttek, és rögtön véleményt mondtak a történtek alapján.- Igazad volt - ismerték el.- A tizenkét ló nem áldás, hanem átok. Egyetlen fiad eltörte mindkét lábát, és most öregkorodra nincs, aki segítsen neked. Most szegényebb vagy, mint valaha. Az idős favágó ismét csak ezt mondta:- Ne menjetek olyan messzire ítélkezésetekben. Csak annyit mondjatok, hogy a fiam eltörte a lábait. Ki tudja, hogy ez áldás-e vagy átok? Senki sem. Az egész kép töredékét látjuk csupán. Néhány héttel később az ország háborúba keveredett a szomszéd országgal. Á falu minden fiatalemberének be kellett vonulnia a hadseregbe. Csak az öregember fia kapott felmentést a balesete miatt. Az ellenség óriási túlerővel érkezett, s az emberek nagyon féltek, hogy soha többé nem fogják látni fiaikat. Ismét fölkeresték az idős favágót, sírva, jajgatva, mert elvitték drága fiaikat. Megint megszólalt az öregember:- Miért vontok le mindig következtetéseket? Senki sem tudja még, mi lesz. Csak annyit mondjatok, hogy a ti fiaitok elmentek a háborúba, az enyém pedig nem. Senki sem elég bölcs ahhoz, hogy megállapítsa, ez vajon áldás vagy átok. Csupán az Isten tudja. Az idős favágó megelégedett azzal, amit tudott, és nem izgatta magát azzal, amit nem volt képes megérteni. Epiktetosz mondta: „Mindig meg vagyok elégedve azzal, ami történik, mert arra gondolok, hogy amit Isten választ, az jobb, mint amit én választanék.” (Ismeretlen szerző írása) Az elmúlt héten a hó állt a figyelem középpontjában. Egész Európában komoly meny- nyiségű csapadék hullott, sok problémát okozva ezzel a mindennapi, jól megszokott életben: megbénult a tömegközlekedés, a hegyi utak járhatatlanná váltak, és több megyében rendeltek el kényszerűségből tanítási szünetet - hogy csak a fontosabb nehézségeket említsem. Gyönyörű hóesésben próbáltam hazajutni. Ültem a buszon, amely vánszorgott, és néztem az ablakon át, ahogyan az utcák kezdenek fehérbe öltözni. Lassan mindent elborított a fehérség, tiszta ruhát öltött a város. Mire hazaértem, már tízcentis volt a hótakaró, így fogtam a hólapátot, és eltakarítottam a járdáról a havat. „ Ellenfelem ” kitartó volt, nem adta fel egykönnyen: többször is keményen megdolgoztatott, makacsul újra meg újra ellepte a járdát. Másnapra a hóekék próbálkoztak azzal, hogy megtakarítsák az utakat, de Szüszifoszhoz hasonlóan nem jártak túl sok sikerrel: ■ csakhamar ismét havasak lettek. Több napig tartott a havazás, esténként gyakran bámultam a hóesést. Lassan kavarogtak a hópelyhek, mindent beborító szándékkal hullottak alá, és úgy tűnt, tervük megvalósul: minden kis zugot elleptek annak ellenére, hogy többször is letakarítottam a járdát. Álltam az ablak előtt, csodáltam a nagy fehérséget, és közben néhány kérdés fogalmazódott meg bennem. Hányszor öltöztet minket is fehér ruhába a Mindenható anélkül, hogy megérdemelnénk, és mi hányszor igyekszünk lecibálni, lerángatni magunkról az új köntöst, hogy ismét a saját eszünk szerint menjünk fejjel a falnak? Hányszor lázadunk, méltatlankodunk és nyüszítünk mérgünkben, mert nem úgy alakultak a dolgaink, ahogyan azt mi elten’eztük? Hányszor fordítottunk már hátat Neki mondván, hogy „ehhez én jobban értek", és hányszor kullogtunk vissza Hozzá lógó orral, szégyenkezve, pirulva és meg- szégyenülten, amikor bebizonyosodott, hogy mégsem? ' Hiába takarítom a járdát, ismét ellepi a hó. Hiába próbálok meg elmenekülni Isten szeretete elől, nem sikerül. Mindig megkeres, hogy magához öleljen, és fehérbe öltöztessen, miután önfejű, makacsrkisgyerek módjára elcsámborogtam tőle, hogy összepiszkoljam magam. Egyszerű a hasonlat, de a lényeget talán ki lehet hámozni belőle... Álltam az ablak előtt, csodáltam a nagy fehérséget, és úgy éreztem, most nagyon közel vagyunk egymáshoz: O és én. Szabó Szilárd Egyházunk honlapja az interneten: www.lutheran.hu Egyházunk hetilapja az interneten: www.evelet.hu I V Bottá Dénes képriportja
