Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-01-19 / 3. szám

Evangélikus Élet 2003. JANUÁR 19. 5. oldal Köszöntjük a 80 éves Schéner Mihályt Január 9-én a budapesti Duna Palota adott otthont a neves művész kiállításának, melyen barátai és tisztelői köszöntöt­ték a jeles évforduló alkalmából. A közönség ugyanakkor egy másik tárlaton is gyönyörködhetett Schéner Mihály al­kotásaiban: a január 16-án, a budapesti Mű-Terem galériá­ban rendezett kiállításon, ahol egyúttal a Trilógia I. című, festményeiről szóló kötetét is bemutatták. Schéner Mihály a Békés megyei Medgyesegyházáról indult. Tanulmányait a békéscsabai evangélikus gimnáziumban, majd a Képzőművészeti Főiskolán végezte. Művészeti ismereteit külföldi tanulmányutakon egészítette ki. Több évtizedes mun­kásságát nehéz néhány sorban összefoglalni, hiszen festményei mellett kerámiával, tűzzománccal, szobrászattal, textilművé­szettel, színházi díszletekkel és művészetelméleti tanulmá­nyokkal, művészetfilozófiával is foglalkozott. Békéscsaba díszpolgára, ahol külön múzeumot - a Meseházat - rendezett be a gyermekeknek. Ötletes, ősi hagyományokra visszaemlé­keztető gyermekjátékai, írásai a „homo ludens’M, a játékos kedvű embert mutatják be. Filozófiai mélységű írásai és rajzai az emberben lakozó agresszivitást, gonoszt, elrettentő rosszat is elénk tárják. Szakrális műveiben a többnemzetiségű evangé­likus családi, neveltetési háttér is tetten érhető. Munkácsy-díjas érdemes és kiváló művész, 1995-ben pedig Kossuth-díjat kapott. Tagja a Széchenyi Művészeti Akadémiának, a Magyar Művészeti Akadémiának és a Magyar Pen Klubnak. Egyházunk és lapunk olvasói nevében szeretettel gratulá­lunk Schéner Mihálynak, és életére, további munkásságára Is­ten áldását kérjük! HB Tündöklő mesevilág Születésnapi beszélgetés Schéner Mihály festőművésszel Petőfi szellemi örökösei a Pilvaxban Január 12-én este tartotta évi szokásos, vacsorával egybekötött irodalmi estjét a Pest-Budai Petőfi Egyesület a Pilvax kávéházban. Az asztalfőn az írószövetség elnöke D. dr. Harmati Béla püspök, az egyesület elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, akik között írókat, költőket, képző- és iparművészeket üdvözölhetett. Ezt követően dr. Ratzky Rita, az Egyesület főtitkára tartott rövid beszámolót a 2002. esztendőről. Ezután Antal István, a Magyar Rádió szerkesztője beszélgetett Kalász Márton költő­vel, a Magyar írószövetség elnökével. Kalász Márton Baranya megyében, német családban született. A magyar nyelvet csak az iskolában ismerte meg, s mindez meghatározó volt későbbi életére nézve. El­ső versei a Vigíliában, az 50-es évek legjelentősebb folyóiratában jelentek meg. Édesapja korai elvesztése és saját életútja ihlette mindkét eddig megjelent prózai mű­vét, a „Téli bárány” című regényt és a „Tizedelő cédulák” című dokumentumkötetet. Az érdekfeszítő beszélgetés után a költő maga olvasott föl verseiből. A művek be­mutatása előtt megosztotta a hallgatósággal azokat élményeket, eseményeket is, ame­lyek írásait inspirálták. Szép estét töltöttünk együtt a szerény, halk szavú költővel. Köszönet érte! jéká Emlékezés egy halk szavú művészasszonyra Húsz esztendeje hunyt el Bartók Béláné Pásztory Ditta Képköltő és a lélek gyógyítója. írók ba­rátja s a gyermekeké, akiknek csodás Meseházat épített Békéscsabán: virág­tündér, szőrös ördög, mézeskalács hu­szár, pettyes kakas, subás pásztor és vi­dám bohóc énekel a tiszteletére. Nyolcvanadik születésnapján a Duna Palotában, kiállításon köszöntötték a ba­rátok. Itt próbáltuk elkezdeni a beszélge­tést. De hiába. Másnap a zsúfolt műter­mében folytattuk, sűrűn megszakítva, mert csengett a telefon, a postás levelek és táviratok százát hozta szívmeleg jókí­vánságokkal.- Ezen az ünnepen sokszor megfe­ledkezünk a másik „hősről”: édes­anyánkról. Milyen emlékeket őriz róla?- Én nagyon anyás voltam - mondja kedvesen -, de rögtön hozzá is teszem, falun éltem húsz éves koromig. Édes­anyám viszont városi volt. Kisgyermek­ként gyakran elvitt a nyári szünetben; a legszebb emlékeim ezek a csodálatos he­tek. Ott laktak a testvérei nagy szeretet- ben, öleltek, kéz a kézbe adtak. Ráadásul Arad gyönyörű magyar város. Anyám­nak köszönhetem azt is, hogy képzőmű­vész lehettem. Ő forszírozta ugyanis azt, hogy tanuljak, mely nemigen volt divat a 20-as, 30-as években. Sok igazságot ta­kart ez, hiszen Trianon után nagy sze­génység és bizonytalanság uralkodott az országban. Aki találkozott az akkori nagymesterekkel, sokat tudna mesélni arról a nyomorról, amiben éltek! De a szegénységnek becsülete is volt, a pa­pok, a tanítók odafigyeltek rám, s java­solták, hogy középiskolába menjek...- Merre vitt az életútja?- Medgyesegyházáról jártam be nyolc évig a békéscsabai evangélikus gimnázi­umba. Nagyon emberséges és humánus közösségre találtam, s ökumenikus szel­lemre. Igen jól éreztem ott magam. Nem volt akkor ilyen gyűlölködés, mint most. Azért sem, mert akkor még nem borzol­ták föl egyesek a macska szőrét vis­szafelé... Nekem ez a vidéki, falusi élet nagyon tetszett. Nem éreztem a szegény­séget, mert örömben, boldogságban és meleg baráti kapcsolatokban telt el. Az volt a szokás, hogy a szomszédok virá­got ajándékoztak egymásnak. És a ter­mészet ölén éltem, volt gyümölcsös- és veteményeskert is, ahol kisgyermekként szerettem bóklászni, csavarogni. A bé­késcsabai táj is mindennap más és más volt, így egyfajta puritánságnak a végte­len gazdagságát ismertem meg... Ma sem felejtem a fölkelő Nap ragyogó szépségét, az alkonyok csendes, békés nyugalmát. Ebben a falusi életben meg­találtam az Istenhez vezető utat.- Kevesen ismerik mély evangélikus hitét, azt, hogy az egyházzal is szoros a kapcsolata.- Fontosnak tartom, hogy vallásos ne­velést kaptam, hívő ember vagyok, s ez a művészetemben is tükröződik. Az Él­és az Újtestamentum szellemében imád­hatom Istenemet. Amit gyermekkorom­ban tanulhattam, az munkásságom zsi­nórmértéke, hogy ezt a régi szót használjam. Ez számomra azt is jelenti, hogy ne gyűlölködj. Emberszeretet ve­zesse a kezemet. Békéscsabán a mesehá­zi költőkkel ilyen szellemben teremtjük meg a gyermekkultúrát.- Mit kell tudni a Meseházról?- 1978-ban tiszteletből meghívtak Bé­késcsabára, ahol kaptam egy műtermes la­kást. Dér László múzeumigazgatóval együtt álmodtuk meg a Meseházat, hogy a gyerekeknek kulturális műhelyt, otthont adjunk. Tízévi hosszú vajúdás után, 1988- ban megnyitotta kapuit, és azóta is él és vi­rágzik. Az egyik házban vannak a műve­im, a másik épületben tartják a foglalkozásokat. A „Tavaszcsengő virág­ünnep” címet adtuk a találkozónak, ahová az ország minden részéről jöttek a vendé­gek, és jól érezték magukat a tánc és ének örömében.- A magyar folklór mióta táplálja művészetét?- Lassan hatvanéves gyakorlat után el­mondhatom, hogy ez a magyar folklór (bár jobban szeretem archénak nevezni, mivel gazdagabb jelentést tükröz) több forrásból is táplálkozik: az egyiptomitól kezdve a görög, a római kultúráig, de más búvópatakokon keresztül is áradnak imp­ressziók a munkáimba mind formailag, mind tartalmilag. Összetett és gazdag do­log, kifogyhatatlan erő, amit szívesen beépítek ma is... Az ember szereti, ha ott­hon érezheti magát ott, ahol él. Kérdezik, hol érzem jól magam. Tulajdonképpen út­közben. Itt, Pesten is otthon vagyok, de ott is, ahol születtem, ahol tanultam, és nem szeretném elveszíteni a kapcsolatot a gye­rekkorral, a fölnevelő tájjal.- Ebben a gyűlölködő világ­ban tehet-e valamit a művész?- Nagyon fáj, hogy ilyen lett a világ, az országunk, ahol ömlik az ocsmány beszéd, romlik a gyönyörű nyelv. Én Balassi, Zrínyi, Csokonai, Ady, Móricz, Tömörkény írá­sait olvasom és csodálom, de a virágos, gazdag reneszánsz nyelvén is ámulok, és nagyon tetszenek a reformátorok könyvei: ezek nem műanya­gok, pótlások, igazi emberi vallomások. Én a magam ré­széről azt tartom fontosnak, hogy hová hullanak ezek az üzenetek: mérgezett talajba vagy érzékeny kömyezetbe-e.- A világ tele van kis há­borúkkal- A világban ellentétes erők működnek, s mintha úgy tűnne nekem - bár én istenhí­vő vagyok -, hogy mostaná­ban az ördögiség diadalmas­kodna. A biennálékon találkoztam ezekkel a jelzésekkel, bár én már 1983 óta a rosszat rajzolom. Nagyon helyes volt, ahogy a középkorban ábrázolták az ördögfajzatokat, fölmutatták, kőbe fa­ragták őket, hogy naponta szembesülje­nek velük.- Sok költőt említett. Barátja, a tüne­ményes versbeszédű Nagy László hu­szonöt éve halt meg.- Az Élet és Irodalom képszerkesztője volt, amikor megismertem. Gyakran be­mentünk hozzá, beszélgettünk és vitat­koztunk vele. Ezek a találkozások inspi­rálták az embert, mindig megajándé­kozták valami széppel és fontossal. Köl­tészetét mindig csodáltam, azok közé tar­tozott, akik a magyar irodalom fényes ve­zéralakjai lettek. Volt benne ellenállás, bizakodás, de reménység is. Nagy Laci mindig kérte, hogy küldjék rajzot az újságba. Eltelt három év, s ő csak biztatott. Azután egyszer bevittem egy nagyobb anyagot, és azóta minden­napi kenyerem lett a vonal. Akár a térde­men és mások hátán is rajzolok annak érdekében, hogy lejegyezhessem első gondolataimat.- Tudom, soha nem lehet elégedett az ember, mégis valamiféle számvetésre kérném a 80. születésnapján.- Nagyon hosszú volt ez a nyolcvan esztendő, de most mégis úgy érzem, el­rohant az idő. Ágh István szerint tíz rendszert kellett túlélnem, ami nem volt könnyű. Iszonyú nehézségekkel járt, mert meg kellett adni mindegyiknek az árát, megfizetni azt, ami a császárnak jár. Én megfizettem mindent a művészetem­mel, hiszen soha nem voltam kegyelt ember! Elrohant az idő. Ez nekem mint alkotónak annyit jelent, hogy mindennap meghal valami számomra, és mindennap föl kell támadnom. És ezt csak úgy tu­dom elviselni, hogy dolgozom. Terem­tek valami szépet a felnőtteknek és a gyerekeknek Isten dicsőségére. Fenyvesi Félix Lajos „ Te benned bíztunk eleitől fogva... ” (Szenczi Molnár Albert: XLII. zsoltár) Az elhunytak életét az élők emlékezete őrzi - tanultuk egykor, de Cicero nem tette hozzá: „kik és meddig”. Ez a két szó jutott eszembe december 2-án, ami­kor a naptárra néztem. Vajon hányán em­lékeztek a húsz éve elhunyt „Dittára”, a kitűnő zongoraművészre, Bartók mü- vésztársára és feleségére, aki még a ba­ráti leveleket is gyakran „Bartók Béláné Pásztory Ditta" teljes névvel írta alá. Harminchét esztendeig viselte azt a nehéz sorsot, amit a világhírű zeneszerző özve­gyének lenni jelentett. Művész volt maga is, érdemes művész, de munkásságát fér­je emlékének szentelte. Csodálatos sze­rénységgel és lelkiismeretességgel teljesí­tette küldetését, emberi és művészi feladatát, amire a nagy név kötelezte. Év­tizedeken át a zene jelentett számára fel­oldást, a sorsába való beletörődést. Halk és kevés szavú volt. Erős volt a hite, ezért tudta egyedül is tovább vinni, újra elren­dezni életét, amikor 1946-ban hazatért - és mert bizonyos volt felőle: férje is haza­tért volna. Egyedül érkezett, és a világhí­rű művész, zeneszerző özvegyét, zongo­raművész társát csak ifjabb Bartók Béla, férje első házasságából született fia fo­gadta egyedül... „Az anyám tanított zongorázni, az apám az elméletet tanította. 1922-ben kerültem a budapesti Zeneakadémiára, ahol Bartók Béla tanítványa lettem a zongora tanszakon. A második akadémi­ai osztályba vett fel, de csak az első évet végeztem el, mert közben feleségül men­tem hozzá, és tanulmányaimat mellette folytattam... Nagyon szigorú kritikus volt, nem tudott megalkudni, müveit sa­ját elképzelése szerint akarta hallani...” - őszinte szavait magnóm kelti életre. A kezdeti szép éveket az emigráció nehéz esztendei váltották fel. Bár hang­versenyeik, közös fellépéseik, sikereik, a segítő jó barátok szeretete enyhítette a mindennapok fájdalmát, a hazájuk iránti aggodalmat, a hazavágyódást nem csök­kentette. Ezért jött haza egyedül is. A tá­vol töltött időről csendesen, szaggatottan beszélt az élmények mindig nyomasztó súlya alatt. Néhány gondosan szerkesz­tett mondatában egész élete, életük benne volt. Panaszkodni soha nem hallottam. Egy vasárnap délután négyesben beszél­gettünk nálam: Comensoli Mária - szin­tén Bartók-növendék, zongoraművész, főiskolai tanár, Ditta hűséges barátja, ön­zetlen művésztársa - és Yvonne, a svájci zongoraművésznő, Rácz Aladár neves cimbalomművész özvegye. Művészi kér­désekről, aztán mindennapjainkról be­szélgettünk, s kicsit arról is, hogy mikor lesz már jobb ebben az országban. A vé­lemények egyre hangosabbak lettek: hova is jutunk, kiben is bízhatunk? És akkor csendesen megszólal a vitában ekkor már nem részt vevő Ditta: „Tebenned bíztunk eleitől fogva... Ismeritek?” Megdermed­tünk, egy ideig csend borult a szobára... Ilyen volt Bartók Béláné Pásztory Ditta! 1982. december 2-án helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temetőben, az evangélikus egyház szertartása szerint. Koren Emil esperes búcsúztatta, emléke­ző, emlékeztető szép szavait sokan és so­káig idézték. A Művelődési Minisztéri­um, a család és a barátok nevében Keresztúry Dezső vett búcsút elgondol­koztató, őszinte, mély értelmű szavakkal. Nagyon sokan kísérték utolsó útjára... Azóta több művész, fiatal és idősebb megkapta a Bartók-Pásztorty-díjat. Vajon az évfordulón eszébe jutott-e valakinek közülük, hogy egy szál virágot helyezzen a sítjukra? Vagy túl hosszú idő az eltelt 20 esztendő, és az elhunytak emlékét nem mindig őrzi az élők emlékezete? Schelken Pálma A soproni evangélikus gyülekezet hamarosan nyíló nyugdíjasotthonába egy­két személyes apartmanok leköthetők. Az otthon szolgáltatásai: • heti rendszerességgel háziorvosi ügyelet • napi háromszori étkeztetés • diétás étkeztetés • 24 órás szaknővéri felügyelet, gondozás • takarítás heti rendszerességgel • ágyneműk mosása havi rendszerességgel Az ingatlan Sopron város központjában, a vasútállomás közelében, Közép-Európa parkja, a Deák tér mellett, a Kisfaludy utcában található. Szomszédságában az Evangélikus Egészségügyi Szakközépiskola és Gimnázium áll. Az épületben isten- tiszteleti alkalmak tartására kápolna is épül. Az átadás várható időpontja: 2003 II. negyedév Érdeklődni: 99/ 523-002, fax: 99/ 523-003 % f Fotó: Bottá Dénes Na gy Béla polgármesterrel a békéscsabai Meseház udvarán

Next

/
Oldalképek
Tartalom