Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-01-19 / 3. szám
6. oldal 2003. JANUAR 19. Evangélikus Élet A Vas megyei Sitke községben a rendszerváltás után egy parkot hoztak létre, amelyben a háború áldozatainak tiszteletére állítottak emlékművet. A doni áttörés évfordulóin katonai tiszteletadással és koszorúzással emlékeznek az elhunytakra. Ebben az évben január 12-én, a második magyar hadsereg megsemmisülésének 60. évfordulóján is elhelyezték az emlékezés virágait a különféle társadalmi szervezetek. Egyházunk részéről Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke hajtott fejet a hősök előtt. Ezt követően a helyi római katolikus templomban Márfi Gyula veszprémi érsek vezetésével szentmisén vett részt a megjelent gyülekezet. A megemlékezés szónokaként beszédet mondott Odor Zoltán akadémikus - az emlékpark megálmodója és az ünnepségek.szervezője valamint Markó Péter, a Vas megyei közgyűlés elnöke. Fotó: Menyes Gyula Lapunkban röviden már megemlékeztünk a 60 évvel ezelőtti tragédiáról - súlyos veszteségeket szenvedett. Az évforduló napján megjelent számá közlését nem csupán az indokolja, hogy a múltidézésben evangélikus le, Gusztáv vezérezredes - maga is evangélikus volt. A HATVAN ÉVVEL EZELŐTTI DONI KATASZTR' Azután v „Amikor a vályogot vertük...” „Amikor a vályogot vertük...” - így kezdődött az a gyülekezettörténeti „mesedélután”, amit egy decemberi napon tartottak a soltvadkerti evangélikusok. Az alkalom témája az 1948-ban készült gyülekezeti ház építésének története volt. A Starkné Kottái Margit és ijj. Káposzta Lajos által kezdeményezett kutatómunka a családi emlékek között indult, a gyülekezeti levéltárban folytatódott, és az emlékek közös felidézésével tetőzött. Gyűltek az adatok, az emlékek és ezzel együtt a korabeli fényképek. A háború utáni fiatal generáció lelkesedése ma is magával ragadó. Újra felcsillantak a szemek, előjöttek az anekdoták, a becenevek és a vidám pillanatok. A kutatómunka meghatározott mederben folyt: a tárgyi tévedéseket helyretette az épen tek. Az 1948 tavaszán kezdődő és szinte napjainkig tartó munkálatok hangulatát, számadatait és történelmi hátterét kidomborítva 16-an szerepeltek a bemutatón. A Találkozás Házában tartott rendezvényre mintegy 80 gyülekezeti tag jött el. Sokan közülük 50 évet fiatalodtak az archív filmfelvételek és a régi képekről készült Magnószalagra rögzülnek a visszaemlékezések maradt jegyzőkönyvi anyag, a tényszerű leírásokat színesítették az emlékezők történetei. Ki hinné, hogy a vályogverésnél 60-80 fiatal vette ki a részét? Hogy a borkereskedő direkt magasabb áron vásárolta fel az adományborokat, hogy ezzel is támogassa az építkezést? Hogy a kommunista hatalomátvétel dacára több száz család állt az egyház ügye mellé? Az akkori példa bemutatása volt a cél, amikor a helytörténész páros úgy döntött: a gyülekezeti esten ismertetik az építkezés történetét. Ennek az aktualitása amúgy is megvolt, hiszen az épületet éppen 2002 decemberére újították fel. A többmilliós beruházás során modem nyílászárók, új padló, vakolás és elektromos hálózat került a gyülekezeti házba. Az est előadói az evangélikus egyház jelenlegi fiataljai letdiák nézése közben, úgy sorolták bekiabálva a neveket és a hozzájuk fűződő anekdotákat. Káposzta Lajos lelkész a 70- es évek beruházásairól és renoválásairól beszélt: ez az időszak már az ő nevéhez fűződik, s bizony 30 esztendő telt el azóta is... A középgeneráció és a fiatalok számára is emlékezetes maradt az előadás, hiszen ritkán érezhető olyan erősen a történelem súlya, mint ahogy az ebben a két órában, a ma is élő szemtanúk jelenlétében átélhető volt. Mivel sokan nem tudtak eljönni az első alkalomra, közkívánatra megismétlik a műsort, de a fiatalok egy másik csoportjával. Mert ahogy anno sokan voltak, úgy ma is elkél a munkáskéz. A szervezők mindenesetre úgy tervezik, hogy a gyülekezettörténeti előadásokból sorozat születik Soltvadkerten. K. L. „Ez a gyülekezeti ház úgy születetett meg, hogy az iskolák államosítástól tartva az ijjúság lépni kényszerült. Akkor már sejtettük ugyanis, hogy ha elveszik az iskolát, nem lesz hol összejönnünk. Ez az ijjúság, mely 60-80 tagú volt, hetente járt foglalkozásokra. Azok tartoztak ide, akik már konfirmáltak, de még legények, leányok voltak. A segédlelkész, Láng Sándor vezette az összejöveteleket. Bibliamagyarázat, beszélgetés és játék volt a program. Amikor elhatároztuk az otthon építését, nem reméltük, hogy ekkora ház lesz. A gyülekezet elnöksége azonban úgy dönJány Gusztáv vezérezredes, a 2. magyar hadsereg parancsnoka nagybátyja, keresztapja drága feleségemnek, aki tizenhárom esztendeje fejezte be földi pályafutását. Jánv volt feleségem esküvői tanúja 1943. szeptember 4-én a kelenföldi evangélikus templomban - kezdi emlékezését Balikó Zoltán, Pécsett élő evangélikus tábori lelkész. Ekkor már megjárta a keleti frontot, mint ahogyan a 2. hadsereget is kivonták a doni katasztrófa után. Amikor kikerült a Donhoz, ezek szerint Jány Gusztávval még nem állt rokoni kapcsolatban? - kérdem őt a múlt korok hangulatától átlengett lakásban. De igen, mert „öreg” vőlegényként mentem a frontra. 1942. március 15-én, vasárnap tartottuk eljegyzésünket: Balikó Zoltán és Korompay Ilona. Ott volt Guszti bácsi, a felesége, Anci néni és a népes rokonság. Másnap kaptam meg a behívót. Az első csoporttal, soproni gyalogosokkal, nagyszerű magyar bakáinkkal mentem ki. 1942 nyarán a magyar csapatok kísérletet tettek a Don partján az orosz hídfőállás - ma már tudjuk, akkor csak sejtettük, a majdani visszaütés ugródeszkájának tekintett urivi beszögellés - visszafoglalására. A domb nyergén egy hatalmas ortodox templom magasodott, s emellett húzódott a hídfőállás. Balikó Zoltán és Korompay Ilona eSkdWje. A mögött áll Jány Gusztáv i/Islßfiai A második világháború utáni időszak nem csak a kommunista diktatúra előretörésének ideje volt Magyarországon. Az evangélikus gyülekezetekben egy éb- redési mozgalom, s ezzel együtt komoly egyesületi élet, külső és belső építkezés is zajlott. Ahol megadatott a lehetőség, közösségi termeket is létesítettek a templomok mellé. Ezek a munkálatok csekély központi segélyből, inkább önerőből folytak. A következőkben kövessük nyomon a soltvadkerti evangélikusok erőfeszítéseit, ahogy az az idős egyháztagok visszaemlékezéseiből és a jegyzőkönyvekből elénk tárul. A kezdetek Az a kevés pénz, ami a háború sújtotta országban az adókból befolyt, sok mindenre kellett. A forintot bevezetésével azonban némileg stabilizálódott a gazdaság, és megszűnt az infláció. Ezután már jobban lehetett tervezni nemcsak országos szinten, hanem az egyik legnagyobb evangélikus gyülekezetben, Soltvadkerten is. Itt talán soha nem volt annyira szegény a gyülekezet, mint az idő tájt. A község férfilakosságának nagy része megjárta a harctereket, sokan elhaltak, elszegényedtek. Az akkor felnövő fiatalság a felnőttek helyére állt a sorba, és kivette a részét a termelőmunkából. Eközben azonban nem távolodtak el a gyülekezet közösségétől. A fiataloknak terveik voltak! Katzenbach József, az akkori ifjúság vezetője így emlékszik vissza arra az időre: Gyülekezet tött, hogy az új épület egyben gyülekezeti ház is legyen. Úgy gondolták, így talán elkerülik az államosítást. ” 1947. szeptember 27-én kibővített presbiteri gyűlést tartottak. Ezen a presbitereken kívül részt vettek az iskolaszék, az Evangélikus Nőegylet, valamint az Ifjúsági Egyesület képviselői is. Sikter András lelkész hivatalosan bejelentette, hogy megkezdik a gyülekezeti ház építését. A cél az volt, hogy egy fűthető 23 X 10 méteres terem létesüljön, ami helyet adhat a különböző alkalmaknak: az énekkarnak, a nőegyletnek, a színjátszó csoport próbáinak, valamint a missziói foglalkozásoknak. Terveik szerint a nagyterem mindezeken túl a téli istentiszteletek és a műsoros estek helyszínéül is szolgálhatott. A résztvevők örömmel fogadták el a javaslatot, és rögtön felosztották a falu utcáit, ki hová megy adományokat gyűjteni. Gáspár Imre akkori ifjúsági tag így emlékszik vissza a gyűjtésre: „Az esperes úr kiirta utca szerint az evangélikus családokat, és mi, jiatalok így mentünk a gyűjtőivekkel. Ha valaki pénzt ajánlott fel, azt nyugtával rögtön átvettük, a bort pedig felírtuk. A borért néhány nap múlva lovas kocsival mentünk: feltettünk egy hordót vödrökkel, és 3-4 fiú felült. Tudtuk, ki mennyit ajánlott fel, de sokszor előfordult, hogy még meg is toldották. Ezt utána elvittük Koltai Béla presbiter, későbbi kántor házába, a mai ABC-áruház helyére. A gyűjtés során 100 hektó bor jött össze. Ezt Font Miklós borkereskedő vásárolta meg. Akkoriban 10-16 fillér liter volt a bor literenkénti ára. Font Miklós ezt a mennyiséget literenként 20 fillérért vette át, így segítette az építkezést. ”
