Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-01-12 / 2. szám

8. oldal 2003. JANUÁR 12. Evangélikus Élet Ünnepek múltával Elmúlt? K arácsony lázában éltünk egész ad­ventben, üzletekbe loholtunk, la­kást takarítottunk, főztünk, terítettünk, mosogattunk, és végül a karácsony el­múlt. De hogyan múlt el? Nyomtalanul, üresen, rezignációval? íme egy valahonnani vallomás: „A lelkész mondott valamit a testté lett igé­ről, de annyira felfoghatatlan ez az egész, amikor a kemény realitások vilá­gában vergődünk, és most már - a szil­veszteri kijózanodás után - az új eszten­dő feladataira kell koncentrálni. Tényleg, mi is lehet az a testté lett ige? De kár, hogy nincs időm foglalkozni vele. Újra itt vannak a gondok, s még ki sem alud­tam magam. Nem tudom, miért, de más­kor az étel is jobban ízlik, az alvásnak is jobban örülök, most az egész időt üre­sebbnek éreztem. Mindegy, megvolt, megy a verkli tovább.” Nem kevesen vannak, akik némi lelki csalódottsággal néznek vissza az ünnepek­re. Mintha nem sikerült volna a megfelelő ajándékot eltalálni, mintha szürkébbre si­került volna minden, és még a „Mennyből az angyal" is hamisan csengett. A zaklatott szív pedig képtelen elénekelni a „Csendes éjt”, s nem elsősorban a majdnem kiéne- kelhetetlen magasság miatt... M iért is lehet bennünk csalódottság, üresség, netán rezignáció? Mert idén is előfordulhatott, hogy a lényeget vétettük el. Nehéz ugyanis szavakba önte­ni azt a hallatlan, felfoghatatlan tényt, ese­ményt, hogy az Isten Fia beleszületett eb­be a romlott, kificamodott, egyre jobban torzuló világba. Aligha könnyű - szívünk és lelkünk teljességével - felfogni, hogy a transzcendens valóság immanenssé tette magát. Ezt nem lehet egyetlenegy ünnepi istentiszteleten megérteni, s ezt nem le­het csupán egy átmeneti hangulati elem­ként kezelni. Erre rá kell csodálkozni, ezzel foglalkozni kell. S abban, hogy ez mennyire sikerül, négy tényező játszik ki­emelkedően fontos szerepet: az idő, a tér, a téma, valamint a saját felelősségem. Vizsgáljuk meg először az első ténye­zőt. Bizonyos dolgok megértéséhez, fel­fedezéséhez időre van szükség. A többi gyümölcshöz hasonlóan a Lélek gyümöl­cseinek is van érési ideje. Éppen ezért baj, hogy a modem ember annyira kap- kodós. Igen elszomorított, amikor valaki azt mondta nekem, hogy életében egy­szer volt templomban, de akkor sem tör­tént semmi. Márpedig neki erre tovább nincs ideje. Alighanem nevetséges lenne, ha valaki egy pillanat alatt akarna mér­nökké válni, és ezzel a felkészültségével hidat akarna építeni. Hagyjunk tehát ma­gunknak időt arra, hogy Isten dolgaival méltóképpen foglalkozzunk! Az egyházi esztendő a vízkereszttel folytatódik to­vább, azzal a titokzatos eseménnyel, hogy eljött közénk a világosság. A vízke­reszt tehát megőrzi és megvilágítja a ka­rácsony lényegét. Ám ezeknek a lelki igazságoknak a meglátásához időre van szükségünk. A másik fontos tényező a tér. A templom az a tér, amely a maga felszenteltségében biztosítja a kereső lé­lek számára a lényeglátás esélyét. Ez nem zátja ki az otthoni bibliaolvasást, el­gondolkodást, imádságot, de a felszentelt tér nagyon komolyan hat az emberi lé­lekre. A templom életterében még a leg­hitetlenebb turista is elcsendesedik, és - sokszor öntudatlan - szellemi lélegzéssel szívja magába az adott tér üzenetét, akár a freskók, boltívek, ablakok, akár a fény formájában. Csak néz, és ha lát, akkor megtelik a lelke a matérián messze túl­mutató távlatokkal. Ez igaz még egy ke­vésbé díszes, puritán templomra is. S ezért sem mindegy, hogy a templombel­ső terének mi a rendje. Hiszen a felszen­telt tér is segít közvetíteni a karácsony lényegét. Az idő és a tér keretében a témának világosan, sokoldalúan megfogalmazott­nak kell lennie. Ha nem jelenik meg ért­hetően előttünk, a lélek nehezebben ta­lálkozik a világossággal. A téma pedig nem más, mint Jézus Krisztus születése, ami liturgikus értelemben január 6-tól a világosság megjelenését ragyogtatja fel a számunkra. A világosság eloszlatja a ha­lál sötétségét, megvilágítja életutunkat, a dolgok e világi helyzetét, s a fontosat fontosnak mutatja, a lényegtelent lé­nyegtelennek. A világosságot nem érde­mes a kékesen viliódzó fénylő szerkezet­tel felcserélni, mert az igazi világosság látást ad, a negatív fény pedig vakít. S így vetődik fel az emberi felelősség, az „én” akarata, keresése, szándéka, vagyis a saját felelősségem. Mielőtt hit­beli szegénységről panaszkodna bárki is, vizsgálja meg magát: adott-e magának elegendő időt arra, hogy lelkében megér­jenek Isten dolgai? Elegendő időt, hogy a mag gyökeret verjen, szárba szökkenjen, beérjen? Elmélyült-e igazán az Isten dol­\ gaiban? Vagy csak felületes rohanás volt az ünnep? Elegendő időt adunk-e magunknak? Milyen gyakran panaszoljuk: nincs időnk! Nincs időnk? Biztos? A felméré­sek szerint a lakosság átlagban sok-sok órát tölt a televízió előtt. Mi lenne, ha en­nek a naponta tévénézésre használt idő­nek csupán a 10 %-át Isten dolgaira for­dítanánk? Lehet, hogy ebből futná az elegendő időre? N agy szerepe van az akaratunknak, hiszen valóban kísértés az, hogy templom helyett otthon maradjunk. Rá­adásul arra is hivatkozhatunk, hogy a te­levíziós istentiszteletet nézzük meg. Igaz, közben kávézunk, cseng a telefon, vagy zúg a villanyborotvánk, esetleg fü­tyülni kezd a kuktaedény... S azt hisszük, hogy megfelelő térben nézzük, halljuk Isten igéjét. Zeneértő barátaim sokszor elmondták, s magam is tapasztaltam, hogy egészen más egy koncert élőben, színházteremben, tisztességgel felöltöz­ve, mint papucsban, pizsamában a tévé előtt. Egészen más a templomi istentisz­telet: a már említett felszentelt térben van „valami”, illetve Valaki. Ez nem zár­ja ki azt, hogy olykor felvételről, otthon is megnézzek vagy meghallgassak egy- egy koncertet, de nem biztos, hogy akkor is olyan elementáris erővel hat majd rám a zene. A focirajongónak is nagyon fon­tos, hogy jelen legyen a meccsen, mert a tv előtt már csak műsor az egész, és nem élő történés. (Természetesen a betegek­nek, akadályoztatva levőknek mégis na­gyon jó az a lehetőség, hogy otthonuk­ban is megszólal az ige egy messzi szószékről.) A djunk magunknak időt arra, hogy Is­ten dolgaival foglalkozzunk, s ezáltal az elvetett mag gyökeret eresszen, s legyen ideje megérni, gyümölccsé válni. Győzzük le lustaságunkat, s jussunk el a templom szent terébe, ahol minden kellék képi nyel­ven szólítja meg a szívünket, lelkünket, és mindez visszahat az értelmünkre is. Kon­centráljunk a szent témára, ahogyan az igé­ben megjelenik, s annak tartalmát enged­jük szétáradni a szívünkben. A mi felelősségünk tehát az, hogy gon­doskodjunk az igehallgatás megfelelő külső feltételeiről! S akkor az ünnep nem­csak elmúlik, hanem a maga szent tartal­mával tovább folytatódik az életünkben! Erre pedig nagy szükségünk van. Ribár János Szilveszter, 1949 Nem tudom, hányán köszöntötték az új esztendőt a Szentírás mellett, hányán imádkoztak, vettek részt éjszakai istentiszteleten, éjféli misén. Az ötvenes évek­ben a Deák téri ifjúság szokásává vált a szilveszteresti együttlét. Mindenki ho­zott egy kis süteményt, s fehér asztal mellett beszélgetve, felidézve az elmúlt esz­tendő emlékezetes eseményeit készültünk az új évre. Fél tizenkettőkor azután lementünk a templomba istentiszteletre, ott köszöntött ránk az új esztendő. A múltat idézve - ahogyan ez ilyenkor szokásos, természetes - az 1949-es év szilvesztere a leginkább emlékezetes a számomra. Nem tudtuk, inkább éreztük, hogy nehéz évtized következik. Pontosabban nagyon is tudtuk, csak reméltük - bár már ekkor sok minden szólt ez ellen -, hogy mégis jobbra fordulnak a dolgok. Kékén András Deák téri igazgató lel­készt 1949 áprilisa végén felfüggesztet­ték az állásából. Azóta tartott a semmi jóval nem kecsegtető vihar előtti csend. A hatalom egyelőre megelégedett az át­meneti megoldással, a félreállítással, a további döntés még váratott magára. Ma már tudjuk, hogy ezt követően hét évig nem szolgálhatott. A férfikor delén akadályozták meg az alkotásban, harminc­kilenc és negyvenhat éves kora között az intemálótábor, az építőipari munkásság, majd az anyagkönyvelés várt rá. Csak 1956 október elején, a társadalmi és egy­házi változásoknak köszönhetően térhetett vissza a szolgálatba. A sötét kor közvetlen gaztettein túl nem mérhető fel az elmaradt haszon okozta kártevés, amely a nemzet életében ment végbe. Mennyi értéket vesz­tettünk azáltal, hogy értékteremtő egyéni­ségek munkája lehetetlenné vált! De ekkor még 1949-et írunk. A Kékén házaspár közvetlen környezete, néhányan a presbitériumból és az ifjúságból megbe­széljük, hogy az év végét együtt töltjük a mátraszentistváni egyházi üdülőben. Máig tartó csoda számomra ez a szil­veszter éjszaka. Pedig semmi különös nem történt. Az egyik szobában mi, fiatalok vol­tunk Bandi bácsival. Beszélgettünk, iro­dalmi játékokat játszottunk. A másik szobában a „felnőttek” hagyományosan, borozgatva, anekdotázva mulatták az időt. Bözsi néni éjfél előtt átjött hozzánk, és kérte, hogy most már mi is csatlakoz­zunk hozzájuk. Ekkor válaszolta Bandi bácsi azt, ami azóta is minden szilvesz­terkor eszembe jut. „Bözsikém” - mond­ta nagyon kedvesen, de határozottan -, „mindig jó dolog Isten igéjét olvasva, imádkozva köszönteni az új esztendőt, de ma olyan időket élünk, hogy ez nem is képzelhető el másként.” Igen, mindig jó dolog Isten igéjét ol­vasva, imádkozva köszönteni az új esz­tendőt. Világít e gyönyörű mondat fénye. Akkor is megkapott, hogy mindenki szabadon dönthetett arról, melyik kör­ben, melyik szobában köszönti az 1950- es évet. Éjfél után azután egyesült a két kis társaság, és összemértük erőinket. Büsz­ke voltam, mert az ifjúság képviseleté­ben sakkpartit nyertem. Hajnalig énekel­tünk, elsősorban szép népdalokat, de amikor új évet köszönteni a falu párttit­kára is betoppant, Bandi bácsi finom hu­morával rázendített a partizáninduló dal­lamára. Sok minden belefér egy éjszaká­ba, emlékezetessé téve azt. Utólag szerencsésnek kell tartanom magamat. Abban az időszakban, amikor Kékén András nem végezhetett lelkészi szolgálatot, kaptam a legtöbbet közvetle­nül tőle. Többekkel együtt - de egyedül is - rendszeresen jártunk hozzá. Ezekben a beszélgetésekben tanultam életet, em­berséget, türelmet, kereszténységet. Egy lelkésztől, egy embertől, akit ma sem akarok heroizálni. Ő sem tartotta hősnek magát. Ezért is lehetett, lehet példa. Nem kereste a bajt, de vállalta a terhet. Már a hatvanas évek elején egy konfliktus­helyzetben, amikor bírálat érte, hogy nem a legharcosabb, legellenállóbb megoldást választotta, csendesen ennyit mondott: nem akarok visszamenni Kistarcsára. Érzékelte a különbséget 1949-hez képest... Akkor Deák téri lel­készként nem volt más útja. A puha dik­tatúrában nyílt bizonyos mozgástér a számára, mellyel igyekezett felelősen élni. Talán azt is megérezte, hogy nem sok idő adatik neki. Fájdalmasan korai távozásában - 1974-ben szólította ma­gához Ura - bizonyára szerepet játszott az internálás, a hét lelkészi szolgálat nélküli esztendő fizikai és lelki terhe. Gyülekezeti lelkész volt mindig, élet­művének talán ma ez a leginkább hang­súlyos üzenete. Hiszen a gyülekezeti lelkész tudja leginkább teljesíteni azt a mércét, megvalósítani azt az ideált, hogy megváltozzék azok élete, akik ve­le találkoznak. Akiknek szóval és példá­val közvetíti az örök üzenetet a mában. Frenkl Róbert Az élő fába... A környezetvédők az idén több helyütt is gyökeres fenyőfákat árusítottak, ame­lyeket az ünnepek elteltével visszaválthattak a karácsonyozók. Ezzel azt kíván­ták elérni az akció kezdeményezői, hogy a Megváltó születése feletti örömünk­ben - illetve a profán „szeretet ünnepe” ürügyén - évente százezerszámra elpusztított, majd megkopasztva és meggyalázva kupacra gyűjtött örökzöldek szomorú látványa helyett inkább a kezdődő életeket ünnepelhessük az új eszten­dő első napjaiban. Amióta gyerekeink vannak, természe­tesnek vettük, hogy a parókia belmagassá­gától függően minél látványosabb, impo- zánsabb karácsonyfával örvendeztessük meg őket. Pedig első közös karácso­nyunkon, abban a penészes falú kőbá­nyai albérletben egy parányi virágcserép mellett ünnepeltünk újszülöttünkkel. A fácskát nem hivalkodóan csillogó, színes üveggömbök díszítették. Feleségem sa­ját sütésü mézeskalácsai csüngtek a gyermeknövény karjain. És milyen bol­dogság évről évre megcsodálni a nagy­szülők házának udvarán hajdani első ka­rácsonyfánkat. Bizony azóta már szép nagyra nőtt. Idei karácsonyunkon - im­már jelentősen megszaporodott családi körben - nézegettük a régi fényképalbu­mokat. Elsőszülöttünk tizenharmadik születésnapját is most ünnepeltük. Ki­sebb testvérei érdeklődéssel nézegették a Margit kórház szülőszobájában és az akkori otthonunkban, az azóta is élő ka­rácsonyfa mellett készült fényképeket. „Nahát, ilyen kicsi volt Bogi?” Jóleső érzéssel töltött el, hogy ennyi év után új­ra élő karácsonyfát díszíthettünk... Néhány héttel karácsony előtt egyik presbiter asszonyunk megkérdezte, be­fogadnánk-e az ünnepekre egy kis jöve­vényt, melyet utána elvinnének és kiül­tetnének. Örömmel mondtunk igent, és nem elsősorban azért, mert így a fenyő­vásárlás terhétől és költségeitől is meg­szabadultunk. Szép, dús kis ezüstfe­nyőnk ugyanúgy illatozik, mint haldokló társai. Szebb, és nem pergeti a tűlevele­it. így nem azzal telt el a szent nap dél- előttje, hogy a csikorgó hidegben a tavaly óta is élezetlenül eltett kisbaltával próbá­lom befaragni a szúrós, gyantás növény­tetemet a pókhálóktól és portól éppen csak megtakarított állványba. Az élők kö­zösségében ünnepeltük az örökkön-örök- ké élő születését... Tudom, hogy ezzel nem oldottuk meg a világ összes gondját. Még csak jelentős lépéseket sem tettünk környezetünk védelmében. Kozmikus méretekben semmi jelentősége sincs en­nek a gesztusnak. Azaz lehet, hogy éppen „csak” kozmikus méretekben érthető ez az egész. Hiszen az Isten emberré lett. Méghozzá pont ezen a jelentéktelennek tűnő, kozmikus méretekben porszemnyi- nek sem számító bolygón. Értünk, embe­rekért. Azokért, akikre a teremtéskor a Mindenható rábízta a világot. Mi sem mondhatjuk hát jelentéktelennek egy kedves kis növény életét. Bartha István Ami megmarad Mesélj arról, amikor te voltál kicsi, anyu! - ahogy a gyerekeink nőnek, egyre gyakrabban hangzik el a fenti kérés. És én megpróbálok visszaemlékezni valami szép, csillogó és színes jelenetsorra, ami érdekes lehet nekik. Aztán magam is el­csodálkozom, milyen kevés dolog maradt meg tisztán. Hosszú évek eseményei kö­zül mindössze néhány van, ami emléke­zetesnek bizonyult. A karácsonnyal is hasonló a helyzet. Gyermekkorom jellegzetes ünnepi képe, ahogy a szikrázó hóesésben, hidegillatú csípős szélben a csillagos ég alatt ment a családunk a jeges úton végig a város ut­cáin, hogy meglátogassuk idős szerette­inket. Először a nagymamákat sorban, aztán a keresztszülőket, magányos koros rokonokat. Átfagyva érkeztünk meg, ki­merültén, piros orral, de a házban min­dig ott várt minket az illatos diós-mákos bejgli meg egy örömtől ragyogó kedves ráncos arc, amitől felmelegedett a ben­sőnk. Mi, gyerekek sokszor kelletlenül és morcosán indultunk a nagy útra, sajnál­tuk a tévé csábító ajánlatát kihagyni, de estére mindig fáradt, ám győzelmes csa­patként tértünk vissza kis házunkba. A kihagyhatatlan filmek közül mára talán 6-8-at tudnék felidézni, a többi nyomta­lanul tűnt el az emlékezetemből, ezeknek a téli estéknek a képe azonban ma is a szeretet izét idézi fel bennem. Az ajándékok is különösek. Sok szép könyv, játék, ruhadarab került a fa alá és a születésnapi asztalra az évek során, mégis nagyon kevésre tudok visszaemlékezni kö­zülük. Feledhetetlen viszont a piros sap­kás télapóbaba, amit anyukám esténként maga varrt kézzel. És a hegesztő-szem­üveges Mikulás, aki évente felkeresett kis­lánykoromban, és akinek a hangja olyan nagyon hasonlított az apukáméra. Öröm­mel gondolok vissza Terezára, egy kedves olasz nénire, aki hegyi táborunkban be­teg, fájós torkomat igazi anyai szívvel bu- gyolálta be egy óriási zsebkendőbe. Sohasem felejtem el Csabát, a kisfiút, aki - amikor egy távoli aprócska faluban idegenként úgy gyötört a magányosság - egy kis kosár erdei szamócával kedves­kedve vidított fel. Jól emlékszem Pálmá­ra, aki az első kollégiumban töltött szü­letésnapomon egy lufival lepett meg, melyet a tanév végéig, 9 hónapon át őriztem gondosan vigyázva a ruhásszek­rényemben. És ma is mosolyra indít a gyönyörű torta emléke, amit egy drága testvér azon a nehéz karácsonyon sütött a családunknak, amikor a szüléstől még gyengén érkeztünk meg a kórházból má­sodik kisbabánkkal. Őrzöm a férjem vőlegénykori szerel­mes leveleit, egy-egy kedves barát innen- onnan hozott „gondoltam rád" kavicsát, a kicsinyeink első nekem készített irkafir­ka rajzát. És valahol a lelkem mélyébe rejtve velem vannak az együtt érző kézszo­rítások, a melegséget sugárzó szeretettel­jes tekintetek, biztató szavak, baráti ölelé­sek, a rég elszáradt mezei virágcsokrok mézillata, a hüslombú fák alatti erdei kincsgyűjtő séták hangulata, az anyák na­pi versek szívszorító édes zamata. Külö­nös, rejtélyes, hogy mi lesz emlékké. Sok mindent felejtünk, az ajándékok többsége is elavul, eltűnik a számtalan minket érő hatás ködében, de a szeretet és. az abból fakadó apró mozdulatok, pici je­lek megmaradnak. Ezek az igazán emlé­kezetesek, minden más elmúlik. Szánjunk hát több időt idén egymásra, és keveseb­bet a megfelelő tárgyak fellelésére. Ajándékozzunk - évközben is - mara­dandót: figyelmes szeretetett Füller Tímea r Fotó: Bottá Dénes

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom